Duna-parti álmok és főhősük: Kovács Zsófia Európa-bajnok tornász

Példa nélküli példakép  

Hol máshol ülnénk le beszélgetni, mint abban a dunaújvárosi tornacsarnokban, ahová annak idején a hatéves Zsófit az édesanyja először lehozta tornázni egy ovis válogatóra nagycsoportosként. És ahol az  Európa-bajnokságokon eddig hét érmet szerző tornász ma is edz – az akkorinál modernebb körülmények között. Ugyanannak a Trenka János trénernek az irányítása mellett dolgozik, akivel 2006-ban kezdte. Ahogyan leülünk, egy olyan apró fiúcska téved mellénk edzésről hazafelé indulva, amilyen a kicsi Zsófi is lehetett, amikor ismerkedett a sportággal.  

A srác oda is kiáltja az olimpikonnak: „Zsófi, nagy rajongód vagyok ám!”  

Adja magát a kérdés: Zsófinak volt-e valaha hasonló példaképe. 

„Sportemberek vannak inkább, akikre felnézek, egy konkrét példaképem sohasem volt” – feleli, és miután elhangzik az olimpiai bajnok Berki Krisztián vagy az ugyancsak Dunaújvárosból indult Supola Zoltán neve, rávágom, hogy most már Kovács Zsófiára is biztosan sokan felnéznek. „Nagyon jó érzés a hosszabb versenyek után visszatérni a csarnokba – gondolkodik el –, olyankor különösen, de már a hétköznapokban is érzem, hogy a kislányok és a kisfiúk figyelnek rám. Próbálok hát utat mutatni nekik. Előttem nem volt idősebb csoport, az edzőmmel ketten jártuk a kis utunkat, és ma is én vagyok a rangidős a csarnokban. Az a dolgom, hogy segítsem az ifjabbakat, amiben csak tudom! Pedig nem szeretek igazán a középpontban lenni, noha már a válogatottban is csapatkapitánynak választottak. Ott is inkább a közös döntések, a csapatmunka híve vagyok, nem én akarom megmondani a tutit.” 

Ahogy felváltva figyelem Zsófit és a körülöttünk jövő-menő tornászgyerekeket, azon tűnődöm, neki kislányként milyenek lehettek az első benyomásai a miliőről és a sportágról. „Amikor óvodásként bejön az ember egy foglalkozásra, nyilván még csak a játékot látja benne: a mozgást, a bukfencet, az ugrálást a szivacsgödörbe. Később jönnek azok a nehézségek, amelyek miatt legszívesebben itt hagynál mindent, és inkább hétköznapi életet élnél.  

De pont ezeken kell túllendülni, és folytatni ahhoz, hogy a sport a civil életedben is plusz erőt, tartást adjon a mindennapokhoz. Ez a legtöbb, amit kaphatsz tőle.  

Ma már el sem tudom képzelni, mi lenne velem torna nélkül, pedig negyedikes koromig jól is futottam, atlétikaversenyekre is hordtak, amikről szintén érmekkel tértem haza. De nem bánom, hogy amikor választanom kellett, a tornára voksoltam. Itt a helyem, ez az életem!”  

A tehetség csak szerencsés plusz  

Zsófival végigvesszük az élsportolói sikereit – a két olimpiai részvétel mellett az elmúlt hét év Európa-bajnokságain három arany-, két ezüst- és két ­bronzérem – és legfontosabb összetevőit. Első helyen a kitartást említi, ami nélkül a tehetsége mit sem érne. Talán észreveszi, hogy itt felpillantok a csarnok bejárata feletti Dan Millman-idézetre: „A lelkesedés diktálja az iramot, de a kitartás éri el a célt”, s rögtön hozzáteszi: „A legnehezebb időszakokban sem adtam fel, pedig nagyon sok sérülésből kellett már visszajönnöm.  

A tehetség igazából csak szerencsés plusz a kitartás és a szorgalom mellé.  

Meg az edzőm, Jani tulajdonságai mellé, aki már a legapróbb rezdüléseimből tudja, milyen napom van, hogyan kezeljen. És kell persze az is, hogy ne legyek túl izgulós. A verseny előtt és közben csak magamra koncentrálok, kicsit önző módon a csapatverseny esetén is, de ez hozza meg az eredményt. Utána persze szurkolok a többieknek! A nyugalmamat az adja, hogy huszonhárom éves koromra már pontosan tudom: ha a felkészülés során minden rendben ment, akkor a versenyen sem lehet nagy gond.”  

A versenyen akkor kezd hevesebben dobogni Zsófi szíve, amikor az edzőtermi bemelegítés után a pódiumra lép, és körbenéz. Ilyenkor egy-két rövid perc alatt fel kell, hogy dolgozza a közönség által teremtett hangulatot, hogy aztán kizárja a külső körülményeket. Azt mondja, a riválisaival beszélgetni nem szoktak, de nem is „döfik le” egymást a pillantásukkal, köszönnek, és mindenki megy a dolgára. 

Zsófi mind a négy szeren – felemás korlát, gerenda, talaj, ugrás – versenyez, és háromból plusz összetettből már Eb-érme is van (a talaj a kakukktojás). Úgy érzi, főleg a felemás korláton és az ugrásban van még benne tartalék, amit huszonnyolc éves koráig mindenképp szeretne kihozni. 

Elszánt tekintete már a következő olimpiára szegeződik, amely akár az ő versenye is lehet. Már csak azért is, mert maga mögött hagyta azokat az éveket, amikor – a pubertáskori testi változások miatt – súlyproblémákkal küzdött. Elárulja, ez sok tornásznál vízválasztó, ő szerencsére hosszas dietetikushoz járás és napi küzdelmek után stabilizálni tudta az ideális formáját. 

A sikerei összetevői közül pedig még egy igen lényegesre hívja fel a figyelmemet. „Nagyon örülök, hogy igazi nagycsaládban nőhettem fel: négyen vagyunk testvérek. A köztünk lévő testvéri szeretet és a szüleim összetartása a háttérből elmondhatatlan támogatást jelent, pedig a családból egyedül én lettem élsportoló, a többiek polgári foglalkozást űznek. 

Büszkék voltak rám, hogy már tizenhat évesen olimpián képviselhettem Magyarországot, bár szerintem én akkor még fel sem fogtam, mi történik velem. 

Ott fordult igazán komolyra a karrierem, ma pedig már elég érett vagyok ahhoz, hogy átlássam, mit értem el. Az eredményeimre én is büszke vagyok, de sosem elégedett: mindig jobbat szeretnék!”

Kép

Kovács Zsófia - Kép: Páczai Tamás

Aranyak és arany középút 

A szülővárosánál, Dunaújvárosnál azonban nem vágyik jobbra – ideköti minden, ami fontos: a család és a torna. Mint meséli, korábban gyakran járt a fővárosba meglátogatni az akkor ott élő nővéreit, de már nem vágyik a nyüzsgésre, semmi pénzért nem költözne Budapestre. Élvezi a Duna-parti séták és a környékbeli kisebb települések nyugalmát, a jövőben is errefelé szeretne élni. A napi átlagban ötórányi tornaedzés mellett úgyis a családjával és a barátaival tölti legszívesebben az idejét, nem kacérkodik semmilyen nagyvárosi hobbival. Jólesik a lelkének, hogy most már az ország más pontjain is felismerik, megszólítják, gratulálnak neki az utcán, igaz, Dunaújvárosban ez már régóta így van. 

A négy Kovács testvér közül Zsófi a legkisebb, aki a nagyvilágban szerencsét próbált, és sikerrel járt, a többiek már ki is repültek otthonról. Mivel édesapja egy-két éven át még Ausztriában dolgozik, ő és édesanyja hétközben ketten segítik egymást – az anyukája főztjéről a bajnoknő ódákat zeng. Zsófinak volt már komoly párkapcsolata, de bevallja: élsportolóként nehéz olyan megértő társat találni, aki tolerálja, hogy az ember olykor hetekre eltűnik a világ másik végére, vagy épp a világ szeme előtt van, de nem a kedvese mellett. Mint mondja, épp ezért elsősorban saját magának próbál megfelelni, hogy ne mások véleményétől függjön. Családot alapítani viszont később nagyon szeretne. 

„Négy gyermeket azért nem ígérek, de egynél többet tervezek. Talán kettőt, az arany középútnak hangzik. Igen, azt hiszem, a remélt további aranyérmek után jöhetne a családalapításban az arany középút!” 

Ahogy figyelem Zsófit, nem is kell feltennem neki a bevezetőben említett kérdést: hogy miből volt több. Trenka János szerint tanítványa mostanra eljutott arra a szintre, amikor az élsport már több mosolyt varázsol az arcára, mint amennyi könnycseppet az évek során le kellett törölni onnan. Pedig biztos vagyok benne, hogy az álmok eléréséig ez a lány sokszor álmodhatott a tornacsarnokban elvégzett izzadságos munkával, a feltört, sajgó tenyerekkel, a kék-zöld „medvepuszikkal” a combján, amiket egy-egy leesés után a gerendától kapott. De a szivacsgödör nem lehetett elég mély ahhoz, hogy onnan ne jusson fel a csúcsra, a nemzetközi dobogók legmagasabb fokáig. Mi pedig, akik szurkolunk neki, bízunk benne, hogy a nyakában lógó láncon viselt öt karika mellé egy nap igazi olimpiai medál is kerül. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.