„Nem múlik el a szerelem” – A házasság, ahogy a Képmás szerkesztői élik és őrzik

Szeretjük a Képmásban a Házasság Hetét. A szerkesztőség több tagja él házasságban hosszabb-rövidebb ideje, és az életünk fontos – ha nem a legfontosabb – kapcsolatának tartjuk azt, amely a házastársunkhoz fűz. Örömeink és biztonságunk forrása, de küzdelmeinknek a színtere is a házasságunk. Szeretnénk átnyújtani olvasóinknak egy csokor gondolatot, emléket a saját házasságunkról, ahogy mi megéljük.

két, szívet formáló kéz
A kép illusztráció – Forrás: Kristina Litvjak/Unsplash

A kirándulás, amit nagy kár lett volna kihagyni

„Derék asszonyt ki talál? Értéke a gyöngyét messze meghaladja. Férje egész szívével ráhagyatkozik, és nem jár rosszul vele. Mindig a javára van, sose a kárára, életének minden napján.” (Példabeszédek könyve 31,10–12) Én megtapasztaltam ezt az igét, életem legnagyobb csodája, hogy találkozhattam Sárával, hogy megismerhettem, 28 éve eggyé válhattunk a házasságban, és öt gyermekünk született.

Igazi „csoda” volt számomra találkozásunk. Egy közös kirándulást szerveztek a katolikus közösségeink a Börzsönybe, jó korai indulással a Nyugati pályaudvarról. Reggel, amikor az ébresztőórám csengett, lenyomtam, és azt gondoltam, „na, én ilyen korán nem kelek fel, inkább alszom!” Íme, egy példája a lustaságomnak és határozatlanságomnak, pedig 32 éves voltam már.

Akkor egy belső hang szólt hozzám: „Ha most nem mész, úgy maradsz, ahogy vagy!”

Mint a rugó pattantam ki az ágyból, és elmentem kirándulni. Ott találkoztam Sárával. Persze én már ezzel a gondolattal, ilyen szemmel mentem el, hogy „akkor most mutasd meg, Istenem, miért kellett felkelnem!”

És ő megmutatta Sárát.

(Urbán András)

A csokornyakkendő, ami majdnem közénk állt

Az esküvőnk előtti felkészülést úgy szerveztem, hogy a tanúm, egy barátom jön értem a fodrászhoz és visz haza kocsival. Otthon felveszem a ruhámat, és utána indulunk a házasságkötő terembe. Minden meg volt tehát szervezve, az időpontokat pontosan kiszámítottam, hogy mindenre legyen idő.
A tanúm oda is jött a fodrászüzlethez, és közölte velem, hogy szerinte a leendő férjem nem nősülhet olyan nyakkendőben, amilyet általában hétköznap hordanak, hanem kell neki venni egy csokornyakkendőt, ezért tegyünk egy kis kitérőt hazafelé. Én hajlottam rá, így beugrottunk egy üzletbe, ám ott nem kaptunk. Vagy öt üzletet megjártunk, mire venni tudtunk olyan csokornyakkendőt, ami szerinte megfelelő lesz.

Ma is jól emlékszem a furcsálló tekintetekre, ahogy az üzletekben néztek rám: esküvői fejdísszel a frizurámban, kisminkelve, ugyanakkor szabadidőruhában, amint csokornyakkendőket válogatok...

Annyira elment az idő, hogy kapkodva tudtam csak átöltözni, és majdnem elkéstünk az esküvőről.
Ennek augusztus 8-án lesz 25 éve, és biztos, hogy egész életemben emlékezni fogok rá.

(Demecs Tímea)

Kép
házassági történetek
A kép illusztráció – Forrás: Pexels/Sandro Crepulja

A nyelvtörténetjegyzet titka

Házasságról, szerelemről, a boldog és fájdalmas pillanatokról írni röviden nem könnyű, pláne, ha mindkét házastárs, bár más-más módon – lám, ebben is különböznek, ahogy annyi másban – az átlagnál szemérmesebb.

Eszembe jut egy nyelvtörténet-előadás az egyetemen, amelynek unalmában a jegyzet szélére fát rajzolgattam. Időközben a vonalak – a nyelvrokonság ágas-bogas rejtelmeiből menekülve – levélverssé formálódtak. Istvánnak írtam, aki akkor még nem volt a férjem.

Ennyire emlékszem belőle: „Zöld hajtásaim belenőnek sebeidbe, erős ágaid tartják lebukó fejemet.”

Ha nem nyelvészet-, hanem irodalomórán ülök, pláne, ha nem vagyok annyira szerelmes, nyilván élesebb kritikával szemlélem e két sor költői képének és nemi sztereotípiájának sablonos báját. Mindenesetre férjem ma is őrzi ezt a jegyzetemet.

S hogy végigvigyem a famotívumot, teljesítve a szerkesztő kérését és vállalva a további közhelyeket: erős, harcedzett fává nőttünk mi ketten, nehéz lenne a gyökereinket és az ágainkat kibogozni, hisz egymásból szívják, egymásnak adják a vizet, egymást fordítják az éltető napnak, takarják a pusztító forróságtól.

De talán a gyerekeink árulnak el a házasságunkról a legtöbbet – például a két lányunk, akik huszonévesen mentek férjhez, és a négy unokánk, akiket örömmel és bátran vállaltak, és akiket meg is kapunk Valentin-nap estéjére –, mert ahogy írva vagyon: „Gyümölcseikről ismeritek fel őket.”

(Szám Kati)

A fiú a gitárral

Az idei Házasság Hetén újra eszembe jutott az a kép, ami olyan nagy hatással volt az idén már 34 éves házasságunkra. Egy valóságból vett kép, az a látvány, ahogy először megpillantottam a későbbi férjemet: egy nagy gitárt maga előtt tartva lépett be a szobába, ahol sok más fiatallal együtt ültem, és szélesen mosolygott, csillogott a szeme. Ő 25 éves volt akkor, én 18.

Azonnal átsuhant rajtam egy bizonyosság: nekem ezzel a fiúval kapcsolatba kell kerülnöm.

Nem volt még akkor szó szerelemről, csak azt éreztem, hogy része akarok lenni valamiképpen az életének. Két hosszú évbe telt, míg szépen lassan, mindenféle szolid női fondorlatot bevetve közel tudtam kerülni hozzá, és ő örömmel vette.

38 éve hordozom már magamban ezt a képet, vagyis az első pillanatot, és amikor sivatagos órákat-napokat éltem meg az elmúlt közös évtizedekben, ez a kép gyakran segített át rajtuk. Elég volt felidézni és újra így látni őt: huszonöt évesen, mosolygósan, gitárral, csillogó szemmel. Újra pontosan tudtam, hogy miért akartam akkor és miért érdemes ma is az élete részesének lenni.

(Kölnei Lívia)

Kép
esküvői történet
A kép illusztráció – Forrás: Pixabay

Amikor cserbenhagy a csigaházad

Mielőtt összeházasodtunk volna Attilával, feltettem magamnak egy fontos kérdést: vajon ő olyan férfi, akivel körbeutaznám a világot úgy, hogy nem félnék és nem unatkoznék egy percre sem? Tudtam, hogy a válasz igen, hiszen többször bizonyítottuk már, jók leszünk mi „Jámborékként”.  Mindig is szerettük a kalandokat, ezért az esküvőnk előtt nem sokkal gondoltunk egy nagyot, és átalakíttattuk öreg, ütött-kopott, alig guruló, Dudu nevű furgonunkat lakóautónak, hogy nekivágjunk Lisszabonnak. Csodás utunk volt Olaszországon át, olyan tengerparti lagúnákban aludtunk, ahol senki más, mintha csak mi léteztünk volna az egész világon. Eljött a férjem születésnapja, az ébredést követő kávé után bepattantunk az autóba azzal a felkiáltással, hogy „Irány Franciaország!”, amikor Dudu zsörtölődve morgott kettőt, majd meg sem moccant. Az autónk, amely egyben a csigaházunk is volt, hogy úgy mondjam, beadta a kulcsot. Nézegettük a térképet, hogy megtudjuk, hol a búbánatban vagyunk. „Celle Ligure” – mondták a helyiek. „Hát, ez nagyszerű” – sóhajtottuk. Átsétáltunk a közeli benzinkútra, ahol az olasz kutasnak valahogy „elactivityztük”, hogy mi a problémánk, de amikor fel akarta állítani Dudu diagnózisát, csak a fejét csóválta és olaszul káromkodott, majd az orrunk alá nyomott egy cetlit, rajta a szerviz számával. Nagy nehezen sikerült elérnünk a szerelőt, akinek a műhelye a hegy tetején volt.
Sose felejtem el, amikor a tréler anyósülésén ülve azt mondtam: „Boldog szülinapot, Attila! Ne búsulj, egyszer majd jó sztori lesz ez is”.
És lám, tényleg az lett! Mondanom sem kell, hogy mennyire kellett hinnünk egymásban, hogy hideg fejjel kiszámoljuk, hol tudunk csúcsszezonban szállást kapni úgy, hogy ki is tudjuk fizetni. Végül nagy mázlink volt egy tengerparti hotellel, ahol még pont akadt hely, és bár Lisszabon helyett „csak” Saint Tropez-ig jutottunk el a meggyógyult lakóautónkkal, és a nyaralásra szánt pénzünk nagyja is egy Angelo nevű autószerelő zsebében landolt, nagyon hálásak voltunk azért, hogy a világ egyik legszebb eldugott kis olasz városkájában robbantunk le. Úgy emlékszünk vissza erre a történetre, mint amikor bebizonyosodott, hogy nekünk mindenképpen össze kell házasodunk, és kis jámbikat is szeretnénk, akiknek egyszer majd mesélhetünk a csavargásainkról. Dudut azóta „nyugdíjaztuk” a kempingünkben, aminek a kialakítása és üzemeltetése szintén felér egy házasságépítő kalanddal.

(Jámbor-Miniska Zsejke)

 

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti