Tizennyolc évesen félig lebénult stroke miatt, most az olimpiára készül
A szóbeli érettségi előtt állt, néhány nap múlva ünnepelte volna a 19. születésnapját. Pásztor Zsolt élte a középiskolások életét, emellett versenyszerűen taekwondózott. Egy júniusi hétköznapon filmnézés közben leesett a székről, nem tudott felállni, és óriási fájdalmakat élt át. Stroke-ot kapott, bal oldala lebénult. Az intenzív osztályra került, ahol az orvosok az életéért küzdöttek. „Szerintem egy lyukas ötforintost sem adtak volna azért, hogy életben maradok” – mondja a 26 éves fiú, aki hosszú és kitartó rehabilitációval felépült. Most informatikusként dolgozik, edzői képesítést szerzett, és versenyzőként is visszatért a sporthoz. Egy dolgot pedig biztosan nem szeretne: félelemben élni.
Hét és fél évvel ezelőtt, 18 évesen kaptál stroke-ot. Emlékszel bármire abból a bizonyos napból?
Nagyon sok mindenre emlékszem. Kilenc nappal a 19. születésnapom előtt, 2015. június 18-án történt. Durván két héttel a szóbeli érettségi előtt. Az öcsémtől pont előtte kaptam meg a havi kondibérletet, a feketeöves Dan-vizsgánkra készültünk. Lementünk egy kicsit kondizni, hogy a vizsgára plusz izmot szedjünk magunkra. Két és fél, három órát edzettünk, utána hazamentem, megcsináltam a szokásos 10–15 tojásos rántottámat, és utána bevonultam a szobámba sorozatot nézni.
Elkezdtem beszélgetni chaten az akkori barátnőmmel, 11:30-kor még válaszoltam neki, utána már nem. Ő sejtette, hogy baj van, mert mi sose csináltunk olyat, hogy nem válaszoltunk egymásnak, a nap 24 órájában kommunikáltunk egymással. Filmnézés közben ültem a számítógép előtt, és egyszer csak leestem a székről.
Semmit sem éreztem előtte, nem voltam rosszul, nem fájt a fejem, nem szédültem, nem volt hányingerem. Hasra estem, magam alatt volt a bal kezem, próbáltam felállni, de nem ment.
Ki talált rád?
Kiabáltam, és a lábammal meg a kezemmel dörömböltem a padlón. Öcsém ebből csak halk nyöszörgést vélt hallani. Filmbe illő jelenettel rúgta rám az ajtót, értesítette a mentőszolgálatot, majd hívta anyukámat, aztán ismét a mentőket, utána apukámat is. Összesen háromszor hívta a mentőket, akik egy motoros mentőst indítottak el hozzám, akire ötven percet kellett várni. Aztán ő szólt be a központba, hogy azonnal autó, esetkocsi kell, mert nagyon nagy a baj.
Két órát vártunk a mentőautóra, de én az első fél óra után elájultam. Előtte meg valószínűleg a fájdalomtól elhánytam magam. Ami kijött, annak egy része visszafolyt a tüdőmbe, ennek következtében később az intenzív osztályon tüdőgyulladásom, majd agyhártyagyulladásom lett. Az agyvérzés mellé megkaptam még ezt a kombót. Külön-külön is halálosak ezek a betegségek.
A felépülésedben számíthatott az, hogy ilyen sokat kellett várni a mentőre?
Nem tudom, nem vagyok sem jós, sem látnok, sem szakember. De ilyenkor azt mondják, hogy az időablak nagyon kicsi: minél hamarabb kórházba kerül a stroke-on átesett páciens, annál nagyobb az esélye a közel százszázalékos felépülésre. Nekem egy százalék esélyt sem jósoltak az orvosok.
Anyáéknak azt mondták, hogy nincs esély. Ehhez képest itt vagyok, élem a mindennapjaimat, dolgozom, sikerült három szakmát megtanulnom.
Azt tudni kell, hogy gyermekkorod óta migrénnel küzdöttél...
Anyukám migrénes, és a nagymamám is, ezt én is örököltem. Egyszer általános iskolából a mentő vitt el, mert olyan erős fejgörcs jött rám. Amikor megtörtént az agyvérzés, az orvosok azt mondták, az a fejfájás már a stroke előjele volt. De hát, akkor ki gondolta volna? Ha egy egészséges kisgyereknek fáj a feje, akkor biztos nem ivott eleget vagy túl sok csokit eszik – akkor a fejfájást betudták ennek.
Mennyi időt töltöttél az intenzív osztályon?
Öt nap híján egy hónapot, 2015. június 18-án kerültem be. Amikor már önállóan, gépek nélkül tudtam lélegezni, kiengedtek, és átszállítottak az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetbe, Budakeszire. Itt is volt egy kis probléma a mentővel, nem értek oda hozzám valami miatt, ezért egy nappal később, végül július 26-án kerültem át. És megkezdődött az egyéves rehabilitációm.
Hogyan telt ez az időszak, milyen kezelésekkel próbáltak segíteni?
A stroke következtében a bal oldalam lebénult. A rehabon egy év alatt lábra állítottak, megtanítottak közlekedni úgynevezett hárompontos bottal. De kéztorna például nem volt – bár én szerettem volna –, mert kijelentették, hogy ebből a kézből nem lesz semmi. A hátralévő életemben csak ott fog lógni mellettem, mint egy darab hús. Mivel szellemileg beszámítható voltam, hétvégékre vagy egy-egy hétre hazaengedtek pihenni, feltöltődni.
Így a családommal magánúton rátaláltunk a Borsóház Rehabilitációs Központra, ahol szerintem egy hét alatt többet fejlődtem, mint a rehabon egy év alatt.
A Borsóházban kezdtem el bot nélkül közlekedni a TheraSuit ruha segítségével, amellyel rendszeresen tréningeztek. Az ott dolgozókkal a mai napig szoros kapcsolatot ápolok.
Mit tud ez a ruha?
Zsákanyagú, olyasmi, mint amibe régen a kukoricát dobálták bele. Műanyag kampók vannak az anyagba belevarrva, ezeket a kampókat kisujjnyi vastag gumival össze lehet kötni. Például a bokát összekötöttem a csípővel, és ahogy megemeltem a lábam, megfeszült a gumi, ami segített a mozgásban, megkönnyítette az izom munkáját. A ruhával gyakorlatilag kiiktattuk a gravitációt.
Már több hónapja jártam a Borsóházba, amikor úgy döntöttünk, hogy megvesszük, és akkor napi szinten tudom hordani otthon is. A velem foglalkozó gyógytornászok alapítottak egy másik rehabilitációs központot, ez a Step by Step Újpesten. Rajtuk keresztül sikerült végül beszerezni a ruhát, ami nem volt könnyű, mert eleinte mindenhol falakba ütköztünk. Otthon, Kistarcsán rám adták a szüleim a ruhát, és elmentünk körbesétálni a várost. Például így, ebben a ruhában mentem bevásárolni is. Megkérdezte anya, „fiam, kérsz egy csokit?” Mondtam, persze. „Jó, de ahhoz el kell gyalogolni a boltba” – mondta ő.
A stroke következtében az egyik oldalad lebénult. Milyen maradványtüneteid vannak?
Azt gondolom, hogy amit most tudok, azt már az első év után is tudtam, csak akkor még nagyon bizonytalan voltam. Most már magabiztosan kimegyek az emberek közé minden segédeszköz nélkül. Képes vagyok A pontból B pontba elmenni akár tömegközlekedéssel is. Korábban még volt bennem félsz, mert tudom, hogy az emberek figyelmetlenek, féltem, hogy mi van, ha fellöknek.
De pontosítok: nem féltem, mert én nem félek, hanem kicsit bizonytalan voltam. Figyelni kellett nagyon, hova lépek, hova teszem a lábam.
Most már becsukott szemmel is tudok közlekedni.
A társadalomban az a közvélekedés, hogy a stroke nem érint fiatalokat.
Pedig egyre több fiatalt érint. Közben az emberek szerintem nagyon előítéletesek, nem elfogadók azokkal szemben, akik a mozgásukban vagy akár szellemileg korlátozottak. Előfordult, hogy nálunk a Kistarcsai Napokon – ez egy falunapszerű rendezvény – apukám megkért, hogy szaladjak le a főtérre, és hozzak nekik egy kürtőskalácsot. Egyedül nem mehettem, ezért öcsém elkísért. Akkor már nem három, hanem egypontos bottal közlekedtem. Sétálgattam, öcsém jött mellettem, hogy ha bármi történne, segítsen. Ha elesek, felállít, vagy megakadályozza, hogy elessek. Emlékszem, amikor mentünk haza, elsétáltam fiatalok előtt, egyikükre pont ránéztem, ő meg odaszólt a másiknak, hogy „te, figyelj már, nem ez a nyomorék srác az, akinek agyvérzése lett?” Akkor ezt nagyon lenézőnek, megalázónak éreztem. Ott és akkor megfogadtam, hogy soha többet nem megyek emberek közé. Aztán ez változott persze, sikerült elhelyezkednem először a kereskedelemben, most pedig informatikusként dolgozom.
Az informatika mellett taekwondoedzői képesítést is szereztél.
Igen, illetve ide sorolnám az ARNI-t is. (Action for Rehabilitation from Neurological Injury, amely egy stroke-rehabilitációra specializálódott gyógytornászképzés – a szerk.) A stroke-on átesett embereknél van a gyengébb kéz, meg van a másik. Nekem van egy gyenge, ez az ép kezem, meg van egy még gyengébb, ez az érintett kezem. Ezekkel végzek gyakorlatokat. Az ARNI célja, hogy minél többet használd az érintett oldali végtagjaidat. A képzésen tanult módszereket beleépítem az itthoni tornámba.
Az érintett oldali végtaggal próbálom kinyitni az ajtót, felkapcsolni a lámpát, megfogni az üveget.
Jelenleg Budapesten élek, s nemcsak informatikusként dolgozom, hanem szabadidőmben is programozok, tanítok. A sportból tavaly nyáron a munka és egy orvosi beavatkozás miatt kényszerpihenőre kellett vonulnom, most január 11-én tértem vissza.
Rengeteget küzdöttél, mindig újabb és újabb célokat tűzöl ki magad elé. Mi az, ami átsegít a nehézségeken?
Erre nagyon egyszerű a válasz. Én mindig amolyan beletörődöm típusú srác voltam. Például a 12. évfolyamon megbuktam történelemből, s megvontam a vállam, hogy kit érdekel, majd átmegyek a pótvizsgán. Valahogy így fogom föl ezt is. Kaptam egy agyvérzést, ezt dobta a gép, ebből kell kihozni a legtöbbet. Tudok én is lusta lenni, de mindent megoldok, tudok főzni, sütni. Viszont direkt szeletelt kenyeret, szeletelt felvágottat, sajtot veszek, hogy megkönnyítsem az életem. Nem akarom szívatni saját magam! (nevet)
Az Amerikai útra az Országos Mentális, Ideggyógyászati és Idegsebészeti Intézetbe a mai napig visszajárok az ott dolgozókhoz, ott voltam anno az intenzív osztályon. Beszéltem a főorvossal, az ápolókkal, a főnővérrel.
Mindenki tárt karokkal fogadott, mert szerintem egy lyukas ötforintost sem adtak volna azért, hogy életben maradok.
Ez nekik pozitív visszajelzés, jó, ha látják, hogyan haladok.
És hogy érzed, hogyan haladsz?
A kezdetekhez képest nagyon jól, de nyilván még van hova fejlődnöm, nem értem el a végét. A vége akkor lesz, ha már tényleg nem lesz hova fejlődnöm.
Az igaz, hogy készülsz taekwondóban a 2028-as olimpiára?
Igen, arra is. 110 százalékos erőbedobással tértem újra vissza, és megbeszéltem a mesteremmel, hogy a legközelebbi világversenyen, legyen az Európa- vagy világbajnokság, ott leszek. És nem mint szurkoló, hanem mint versenyző. Ha kijutok, el fogom hozni az aranyérmet, nem a második, harmadik helyezésért megyek ki, hanem azért, hogy a dobogó tetején állhassak. Szerencsére ehhez minden támogatást megkapok az edzőmtől, a társaimtól, kollégáimtól. Heti hármat edzem, emellett személyi edzővel konditeremben is dolgozom heti kétszer-háromszor.
Nem félsz, hogy túlhajtod magad?
Az agyvérzésem óta úgy élem az életem, hogy megélek minden pillanatot. Ha megkívánok egy szelet csokit, megveszem. Nem foglalkozom a jövővel, az a lényeg, hogy most jól érezzem magam, boldog legyek. Az orvosok azt mondták, ha lesz még egy stroke-om, az biztos, hogy elvisz. De ugyanannyi az esélyem, hogy újra stroke-ot kapok, mint neked vagy bárki másnak. Az utcán egy autó dudája is előidézheti, de én nem akarok félelemben élni. Arra összpontosítok, hogy mindent, amit elterveztem, meg tudjak valósítani.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Tizenévesen kaptak stroke-ot, az egész életüket újra kellett kezdeniük
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
