Tényleg képtelenek vagyunk dönteni? – Az új generáció és a sztereotípiák

A szabadság terhe 

Az a világ, amiben a nagyszüleink és a szüleink felnőttek, sokkal közelebb áll egymáshoz, mint az a világ, amiben a szüleink és mi éltük a gyermekkorunkat és fiatal felnőtt éveinket. Édesapám gyermekkorában, a hetvenes évek elején a cukrászdában négyféle fagyi volt: csoki, vanília, puncs és citrom – ezek közül is általában egyszerre csak két fajta volt elérhető. Ma már elképesztően széles a választék, szinte bármilyen ízű és színű fagyit meg lehet kóstolni. Levendulástól egészen az olyan őrült ötletekig, mint a kolbászos. A lehetőségek tárháza egyszerre csodálatos és zavarba ejtő; van, hogy úgy érzem magam a fagyispult előtt, mintha ezrek sorsáról döntenék. Az édesapám és az én generációm sokszor konfrontálódik egymással fagyi kérdésben.

Ők úgy vélik, hogy óriási fagyi­szabadságba születtünk, amiben kissé elkényelmesedtünk. Sokszor lesújtónak találják, hogy nehezen választunk, nehezen köteleződünk el; úgy érzik, hogy problémáink vannak a kitartással, és féltenek minket az újabb ízek kipróbálásától.

Mi pedig azt hiszem, hogy sajnáljuk őket azért, mert nem volt ekkora fagyiszabadságuk, mint amilyen nekünk megadatott, de titkon irigykedünk is, amiért egyértelműbbek voltak a választási lehetőségeik, és erősebb volt a meghozott döntéseik helyességébe vetett hitük. Bennünk is van vágy az elköteleződésre, nagyon is, de előtte rá akarunk jönni arra, hogy melyik az az íz, ami igazán kifejez minket, ami igazán mi vagyunk. És ehhez tapasztalni és hibázni kell; rá kell jönni, hogy melyik fagyi rossz és melyik az, ami táplál és örömet okoz. 
Édesapám generációja diktatúrában született. Ők a kényszer, a szükség, a kell világából tekintenek ránk, és onnan próbálnak tanáccsal ellátni minket, mi pedig a szabadság világából nézünk vissza rájuk. Nem csoda, hogy sokszor nem értjük egymást. Szükségünk van a szüleinkre, de nem elsősorban konkrét tanácsokra, hanem érzelmi támogatásra, nyitottságra és alapvető értékeknek a közvetítésére vágyunk. Főleg, mert átmenetben, bizonytalanságban élünk, amiben könnyű elveszettnek érezni magunkat. A régi minták már nem működnek, új és működőképes mintáink viszont még nincsenek arra, hogyan hozzunk döntéseket, hogyan viszonyuljunk ehhez a szép és nehéz szabadsághoz. Ami a szüleinknek még segített választani a két fagyi közül, az ma már nem igazán tud segíteni abban, hogy a huszonöt fagyi közül melyik legyen a befutó. Máshogy néz ki a cukrászda is, modernebben a gépek, a cukrászdán kívül pedig egészen más világ vár. Szakmák születnek és szűnnek meg, új kommunikációs csatornák nyílnak, változnak a játékszabályok, akár egyik napról a másikra. Egy viszont biztos: azért van lehetőségünk ilyen szabadon dönteni az életünkről, mert szüleink és a nagyszüleink megteremtettek számunkra egy olyan élethelyzetet, amiben már nem a túlélésért kell küzdeni. Az ő kemény munkájuk a mi szabadságunk alapja, és ezért hálásak vagyunk. 

A pihenés nem gyengeség, hanem alapvető szükséglet 

Nagyon nagy kihívás egy olyan társadalomban felnőni, amelyet többek között az a hiedelem mozgat, hogy pihenni lustaság, haszontalan, elpocsékolt idő. Ez nem elszigetelt, hazai probléma, hanem globális jelenség, a kapitalizmusban gyökerező önkizsákmányolásból ered. Viszont korunkban egyedi, hogy a temérdek külső inger, a soha nem tapasztalt mértékű információáramlás, a kiélezett versenyhelyzetek már a kisiskolások, a középiskolások és az egyetemisták mindennapjait is áthatják, ami szinte törvényszerűen vezet a túlterhelődéshez. Nem tanultuk meg, hogyan is kell pihenni. Ezen a ponton az olvasó talán felszisszen, hiszen soha korábban nem látott ennyi fiatalt összenőve a telefonjával, okoskütyüjével játékok, sorozatok, hírek, információk bűvöletében – mi ez, ha nem kikapcsolódás? Talán lekapcsolódás a hétköznapokról (mértékkel abszolút van is helye), de nem pihenés és nem valódi feltöltődés. 

Fokozott online jelenlét tudatosság nélkül 

Nem célom démonizálni az online jelenlétet. Nem olyan dologról van szó, amit fiatalként huzamosabb időre ki lehet, illetve, amit egyáltalán érdemes kikerülni. Igyekezzünk használni az online világ adta lehetőségeket, de ne mi legyünk kihasználva! Ne szolgáltassuk ki intim pillanatainkat, ne éljünk a folytonos összehasonlítgatás börtönében! Ne függjünk lájkokon, nézettségszámokon, saját értékességünkbe vetett hitünket rombolva; ne költekezzünk impulzívan, felelőtlenül, személyre szabott hirdetéseknek bedőlve! 
A túlságosan gyors információáramlás, az összehasonlítás csapdája és a valódi kapcsolódás látszata mind hozzájárulnak a fiatalok által egyre gyakrabban tapasztalt fásultsághoz, kimerültséghez, belső bizonytalansághoz. 
A hírfolyam pörgetése során az agy nem pihen, hanem folyamatosan készenléti állapotban van. Percek alatt egymással teljesen ellentétes információk juthatnak el hozzánk, ez nyugtalanító és bizonytalanságérzetet szül. Ijesztő, hogy alternatív, egymást kizáró valóságok léteznek, amelyekért az emberek őrjöngő kommentháborúk során egymás méltóságába gázolnak a személyteleség lehetőségén felbátorodva. 

Nemcsak a családunk, a barátaink, a személyes ismerőseink életébe nyerhetünk bepillantást, hanem szinte bárkiébe. Ennyi életút szemlélése összehasonlításra késztet. Ha pedig a folytonos újraértékelés, összehasonlítgatás állapotában élünk, akkor az csak elégedetlenséget szül, és nehezíti az elköteleződést az elég jó kapcsolatok, az elég jó hivatás, az elég jó dolgok mellett. A virtuális világ alapfogalma a tökéletesség, mi viszont emberek vagyunk. 

A hatalmas választék miatt törvényszerű, hogy tovább állunk a fagyis pult előtt, mint a szüleink, de nem ácsoroghatunk ott örökké. A nem létező tökéletesség utáni vágyakozás veszi el tőlünk a legtöbbet, megfoszt minket a valódi élettől, amiben szépségeknek és nehézségeknek egyaránt helye van. 
Az online világ a kapcsolódás látszatát kelti. Sok az ismerős, a követő, a lájk, tudjuk, mi történik valakivel a világ másik felén, bárkinek bekukucskálhatunk az életébe. Olyan, mintha közel lennénk egymáshoz, de közben még sosem voltunk ennyire magányosak. A biztonságosabb, tudatosabb online kapcsolódást tanulni kell. De mégis honnan, hogyan? Nincsen minta, amit elleshetnénk a szüleinktől vagy a nagyszüleinktől. Ők csak harmincas-negyvenes-ötvenes-hatvanas éveikben kapcsolódtak be a közösségi média új világba, ha egyáltalán úgy döntöttek, hogy bekapcsolódnak. Teljesen mást jelent kiskamaszként, tinédzserként belecsöppenni ebbe a világba, mint felnőtt, szilárd identitással. Egy középkorú ember számára a közösségi média jó lehetőség arra, hogy felvegye a kapcsolatot a régi osztálytársaival, ismerőseivel vagy egy platform, hogy a munkájának nagyobb keresletet szerezzen; egy önmagát kereső tinédzser vagy már az online világban szocializálódott fiatal felnőtt számára a közösségi média értékességének és szerethetőségének tükrévé válhat, amely átírja mindennapjainak valóságát. 
Nem állítom, hogy bármikor könnyű volt, de most teljesen új kihívásokkal kell szembenéznünk. Meg kell tanulunk tisztelni egymás útjának különbözőségeit, ami nagyban fakad azon világnak a különbözőségéből, amelyben felnőttünk, és együtt kell létrehoznunk valami újat. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>