„Trauma az is, amikor a gyerek egyedül marad a fájdalmával”

Dr. Máté Gábor szakmai berkekben igencsak megosztónak számít. Megosztó, mert szembemegy azzal, amit az orvostudomány normálisnak tart. Például, hogy a mentális betegségek kizárólag gyógyszerekkel kezelhetők. Orvosként azt a holisztikus szemléletet képviseli, hogy a test és a lélek elválaszthatatlan egység, s hogy érzelmeink óhatatlanul hatással vannak testünk állapotára. Könyveiben (A sóvárgás démona – Ismerd meg a függőségeidet, A test lázadása – Ismerd meg a stresszbetegségeket, Szétszórt elmék – A figyelemhiány zavar új gyógymódja) is hangsúlyozza: az aktuális tüneteken túl fontos feltárni és kezelni a betegségek mögött rejlő pszichés tényezőket a hatékony gyógyítás érdekében.

Az életét bemutató dokumentumfilm világos képet ad arról, hogyan működik a trauma az életünkben, hogyan kapcsolódik össze más jelenségekkel – például a bolygónk pusztulásával vagy a politikával –, illetve, hogy miért is tartjuk mi, nyugati emberek normálisnak az elfojtást.

Mi a trauma?

Máté szerint egy mindent felülíró fenyegetés, amit nem tudunk kezelni, mert nincs meg hozzá a megfelelő eszköztárunk.

És mivel nincs meg a megfelelő eszköztárunk, olyan viselkedési formákhoz vagy szerekhez fordulunk, amik oldják a trauma miatt bennünk burjánzó félelmet, szorongást, dühöt, csalódottságot.

„Ha egy gyereket verbálisan vagy fizikailag bántanak, vagyis, ha a gyerek tartós stresszt és szorongást él meg, traumatizálódik. Nem érti, miért érdemli mindezt. Végül azt szűri le, hogy vele van a baj. Hogy ő rossz. Amikor ez a gondolat megfogalmazódik benne, lényegében elveszíti a kapcsolatot önmagával, mert a »rossznak lenni« túl fájdalmas igazság a számára. Hajlamos lesz a bezárkózásra, az elfojtásra. Nem fejezi ki az egészséges dühét, ha valaki átlépi a határait. Ezek a folyamatok testet megbetegítő stresszt generálnak benne hosszú távon” – mondja Máté.

„Aki traumatizálódik, annál egy életre szóló dinamika alakul ki, cipeli magával a stresszt, a szorongást, és nem tudja, hogyan kezelje az érzelmeit. Ennek társadalmi következményeit például börtönben látjuk viszont.”

Máté kategorikusan elutasítja az Amerikában „divatosnak” számító szokást, miszerint a gyereket nem kell felvenni, ha sír.

„De igen! Fel kell venni! Amikor a traumára gondolunk, mindenkinek valami szörnyűség jut az eszébe. Pedig ennél sokkal egyszerűbb dologról van szó.

Nemcsak az lehet trauma, ha gyerekkorodban abuzáltak, hanem az is, ha elhanyagoltak, érzelmileg ignoráltak, ha nem érintettek meg.

Ha nincs fizikai és érzelmi kötődés, az önmagában trauma.”

Nem elítélni, hanem megérteni kell(ene) a függőket!

Nézőként láthatjuk Mátét, amint előadást tart, elkísérjük workshopokra, rendhagyó magán és csoportos terápiás beszélgetésekre is, utóbbi során különböző függőségekkel, betegségekkel küzdő személyeket ismerhetünk meg a hátterükkel együtt. Mátéhoz jár Alicia is, akit gyerekként apja több mint tíz éven át vert bőrövvel, s akit kamaszként egy taxis elrabolt, és eladta szexrabszolgának. A lány senkivel nem tudott beszélni a fájdalmairól, majd szép lassan rászokott a drogokra.

„Teljesen érthető, hogy ezt az utat választotta. Ezt volt a válasza a traumára. Ezért hangsúlyozom mindig, hogy a függőség önmagában nem probléma, vagyis nem a fő probléma. Ez egy kétségbeesett próbálkozás, hogy enyhítsük a traumából fakadó fájdalmunkat, hiszen sokszor ezek a függőségek örömöt, boldogságot, elégedettséget adnak.”

Máté állítja, hogy ha az ember menekül, és a menekülés eszközéül a függőséget választja, az normális, ugyanis nincsenek tanult eszközeink arra, hogyan kezeljük, amit éppen átélünk. 

Szerinte – sokakkal ellentétben – nem az a fő kérdés, hogy miért jelent meg az addikció, hanem hogy miért van a fájdalom, amit a függő csillapítani, feledtetni próbál.

„A társadalom elítéli és bünteti a függőket. Pedig csak azt kellene megérteni, hogy aki szenved, az el akar menekülni a fájdalomtól. Például kábítószerekbe. Csak hát, ahelyett, hogy igazán meghallgatnánk, odafigyelnénk és érdeklődnénk, elítéljük vagy gyógyszerezzük őket. Mert, ahol egy háziorvosnak 6, egy szakorvosnak csupán 10 perce jut egy betegre, ott nagyjából receptírásra van idő. A függőségben szenvedőket viszont nem lehet anélkül gyógyítani, hogy ne néznénk jobban a dolgok mélyére. Felírják a gyógyszereket nekik, de ezek a szerek csupán elfedik a valós problémát azzal, hogy megváltoztatják az agy kémiai folyamatait.  Ne értsenek félre, nem vagyok gyógyszerellenes. De csak addig tartom szükségesnek szedni őket, amíg a probléma gyökerét nem sikerül feltárni és korrigálni” – magyarázza a szakember, szavaiból pedig sugárzik az az együttérzés és elfogadás, amivel a függő személyek felé fordul.

A munkafüggő

„Már nagyon korán megkaptam azt az üzenetet, hogy a világ nem akar engem, mert az édesanyám boldogtalan, amikor velem van, így biztosan nem akar engem. Miért lettem később munkafüggő? Mert ha már egyszer nem akarnak, akkor legalább legyen rám szükségük. Így lettem orvos, így tudtam elrejteni ezt az érzést” – mondja Máté, amikor a saját traumájáról vall. Megtudjuk, hogy a náci megszállás alatt született Magyarországon, zsidó családban, s csupán egyéves volt, amikor édesanyja egy hónapig a rokonainál hagyta, hogy megmentse az ő életét.

„Utólag, felnőttként hiába értettem meg, hogy édesanyám ezzel a cselekedetével a túlélésemet biztosította, és a szeretet nevében cselekedett.

Én, a csecsemő ebből annyit érzékeltem csak, hogy elhagytak.

Tudniillik egy gyereknek nincs, vagy csak nagyon limitált erőforrásai vannak arra, hogy feldolgozza, mi történik vele, és mivel nem tudja megtanulni, hogyan kezelje a fájdalmát, inkább elfojt, lezár, és emiatt elveszíti a kapcsolatát önmagával.”

A traumák kialakulása miatt nem mutogathatunk ujjal egymásra!

A film második felében elhangzik, hogy a traumában nem lehet kijelölni egy fő felelőst, mert az generációról generációra öröklődik. Felesleges tehát firtatni, miért érnek bennünket traumák. Ami fontos, hogy megpróbáljuk megérteni a trauma dinamikáját. Máté emellett azt tanácsolja, hogy nézzük meg, mit tanulhatunk a saját traumáinkból, és azok hogyan szolgálhatnak minket. Tegyük fel a kérdést: mi az, amit akkor nem tudtunk kezelni, és mit érzünk, gondolunk róla most?

„A traumák okozta érzéseket nem szabadna elnyomni! El kell fogadni, hogy az élet néha mélypontra visz. Csak hagyjuk, hogy a rossz érzések, mint a düh, a szomorúság, keresztülfolyjanak rajtunk! Az, hogy nem állunk ellen, már önmagában képes visszavenni a mérgező energiákból, és máris sokkal kevesebb dolgon fogunk szorongani.”

A Zaya Benazzo és Maurizio Benazzo által rendezett dokumentumfilm fontos alkotás. Új látószöget kínál az emberi szenvedés pszichés természetének megértéséhez, s az egyik legfontosabb üzenete, hogy a traumatizált, önmagát romboló személyiség mélyén ott van egy egészséges egyén.

S ha nem megyünk el mellette közönyösen, újra visszatalálhat egészséges önvalójához.

A teljes film regisztrációt követően itt tekinthető meg: https://thewisdomoftrauma.com/hu/

Dr. Máté Gábor új kötete 2022 szeptemberében The Myth of Normal címmel jelenik meg az Egyesült Államokban, október elején pedig tucatnyi nyelven világszerte, köztük magyarul, Normális életek – Trauma és gyógyulás mérgező világunkban címmel.