Vízcseppek, meséljetek! – Rácz Edina mesehősei szórakoztatva nevelik a gyerekeket környezettudatossá

Két éned – az egyik a katasztrófavédelem valószínűleg szigorú hivatalvezetője, a másik a művészi vénájú édesanya – jól kiegészítheti egymást. Az utóbbi mikor bukkant elő? 

Amikor első gyermekemmel, a most nyolcéves Patrikkal otthon voltam. Először csak neki meséltem Csepiről és Csöpiről. Írással korábban annyiban foglalkoztam, hogy a Katasztrófavédelmi Oktatási Központnál, ahol dolgozom, kommunikációs feladataim is vannak, sőt belső újságot is szerkesztünk, amelybe például interjúkat készítek. Mások véleménye alapján úgy hittem, mesét csak tudatosan szabad írni, pedig nekem belső indíttatásból jött. Nem döntöttem el, hogy most mesét fogok írni, azt sem néztem, hol van piaci rés, milyen típusú mesekönyv hiányzik. Egyszer amikor a még kicsi Patrikot etettem, s közben lágy babazene szólt, a vonósok hangja vízcseppek csöpögésére emlékeztetett. Meghitt pillanat volt este a kisbabával a karjaimban, elmélyülten.

Akkor hirtelen megszületett az ötlet: a két vízcsepp, Csepi és Csöpi karaktere, már csak azt kellett kitalálnom, mire fűzzem fel a sztorijukat. Ez lett a víz körforgása. Az első mese a fejemben kész volt, már csak le kellett írnom.

Ha jól értem, ez nyolc évvel ezelőtt történt. Hogyan lett Csepiből és Csöpiből éppen 2022-ben, s mindjárt két mesekönyv?

Egy darabig a fiókban pihentek az írásaim, aztán amikor a koronavírus bezárt minket, édesapám ötlete volt, hogy írjak valamit a vírus kapcsán is. Elkezdtem gondolkodni, hogyan utaztathatnám a két főhőst másik helyszínre, és hamar összeállt, hogy utazni is a víz körforgásával fognak. Akkor írtam azt a Cseppnyi okosságot, amely a honlapomon ma is olvasható, amelyben Csepi és Csöpi nagy csatába indul a Covid ellen, Fertőtlenítő Szappan Hadsereggel az oldalukon. Onnantól kezdve kinyílt nekem és nekik is a világ. Akkor éreztem, bárhová el tudnak utazni, millió ötletem van még ezer témában.

Hány helyre utaztattad őket eddig, az első két köteted összesen hat meséjében?

Az első könyvben az Atlanti-óceánból eljutnak egy német kisvárosba, majd a budapesti állatkertbe. Innen az állatokkal együtt repülnek tovább a déli sarkra, aztán a Szaharába, ahonnan elpárologva még mindig nem érnek haza, hanem az Alpokban, egy cseppkőbarlangban találkoznak a vakgőtével. Ezt a helyszínt a szlovéniai postojnai cseppkőbarlangról mintáztam. A végén persze a felszínre jutnak, és hazatérhetnek.

A második könyvben Amerika felé tartanak, ahol egy nagyvárosban járnak, majd a tengerparton lesz egy nagy erdőtűz, amelynek az oltásához a lakóhelyükről szerveznek mentőakciót. Rengeteg felhővel térnek vissza, majd miután eloltották a tüzet, a tűz okát is megkeresik.

Ehhez mintha a hivatásodból merítettél volna ihletet…

Ez tényleg a tűzoltóságról szól kicsiben, például amikor feltűnnek a tűzoltó vízcseppek, lényegében a „hivatásos állomány”. Ők mindig mennek a tűzoltókkal, ismerik az összes esetet, hogy mikor mit kell tenniük, nekik is van parancsnokuk. És mesélik a mi cseppjeinknek a tűzoltás menetét, hogy riasztás esetén megszólal a csengő, szaladnak a tűzoltók, beugranak az előkészített nadrágjukba, és indulnak.

A gyerekek születése között visszamentem otthonról dolgozni, talán ennek hatására lett a második könyvem témája a tűz is. A fiúkat – az enyémeket legalábbis – ez különösen érdekli, imádják benne például a tűzoltóhelikoptert. De amennyire intuitív módon születtek ezek a mesék, a folytatásukat már sokkal tudatosabban szeretném megalkotni, a témát és a személyiségfejlődést illetően is.

Mennyire volt könnyű vagy nehéz elhatározni, hogy amiket írtál, másoknak is megmutasd?

Először egy pályázaton indultam, ez magam felé is egy teszt volt, hogy ha a bírálók kiválasztják, akkor megyek tovább velük. És kiválasztották. Úgy tették fel az internetre, hogy képet is rajzoltak hozzá, ennek kapcsán találkoztam a két könyvem későbbi illusztrátorával, Kányi Zsófival. Amikor megírtam a koronavírusos sztorit, ő ahhoz is rajzolt, és minden munkája nagyon tetszett. Már a kislányommal, a most egyéves Lorával voltam otthon, amikor eldöntöttem: belevágok a kiadásba. Nem volt könnyű, ahogy a célközönséghez eljuttatni sem az, de sokat segített a Könyvmentorok csapata. Zsófi képei ráadásul egyedi, festett akvarellek, amelyekről külön kellett egyeztetni a nyomdával a színek miatt.

Kép

Kép: Rácz Edina

Milyen visszajelzéseket kaptál eddig a két mesekönyvre?

Szerencsére nagyon jókat. Ezekből derült ki az is, hogy a könyvek nemcsak középsős, nagycsoportos óvodásoknak, hanem kisiskolásoknak is érdekesek, sőt bizonyos részek őket talán még jobban le is kötik. A térképekre gondolok például. A gyerekek állítólag sokat bele is kérdeznek, azaz érdekli őket a téma, elkezd forogni az agyuk, egyáltalán nem unják. Ez azért is fontos, mert nekem a legnagyobb kihívás volt arra odafigyelni, hogy mennyi hasznos információt rejtsek el úgy, hogy a belepakolt tudás el ne nyomja a mesét. Ezért inkább morzsákat szórtam el, amikre, ha rákérdez a gyerek, a szülő a többit már el tudja magyarázni. Sok múlik a szülőn is, hogy hogyan, milyen többlettudást ad át. Egy csomó részletről külön-külön is órákat lehetne mesélni: a barlangról, a patakról, a cseppkőről…

Biztosan a saját gyerekeid – a két nagyobb, Patrik és Dávid – reakciói, kérdései is árulkodók.

Ők ugye nem most ismerkedtek meg a mesékkel és a témákkal, de nekik is új illusztrációkkal együtt látni-hallani őket. A két könyvben található Föld-térképek összepasszolnak, egymáshoz illesztve megmutatják a teljes Földet, erre nyilván rácsodálkoznak, s mindig újabb kérdéseik keletkeznek. Ahol mondjuk a vakgőte meséli, hogy hogyan alakul ki egy cseppkőbarlang, oda a könyvbe egy barlang keresztmetszete került. Azon a képen sok mindent el lehet magyarázni: hol megy be a búvópatak a barlangba, hogyan jönnek létre a cseppkövek, mit kell tudni a halmazállapotokról.

Csepi és Csöpi az utazásaik során hol megfagynak, hol párolognak, hiszen a víz körforgása révén utaznak.

Az érződik a második könyved témájából és a szavaidból is, fontos neked, hogy a munkád egy jó ügyet szolgál. De mióta foglalkozol kiemelten a környezettudatossággal?

Jogászként úgymond funkcionális területen szolgálom a jó ügyet, hiszen az oktatási központban azért dolgozunk, hogy megteremtsük annak hátterét, hogy a katasztrófavédelmi kiképzés jól működjön. A környezettudatosság pedig mindig is fontos volt. Így neveljük a gyerekeket, és szeretnék egyszer akár egy alapítványnál is tenni önkéntesként a környezetvédelemért. Majd, ha a gyerekeim kirepülnek, és felszabadul némi időm, kapacitásom, biztosan ilyen szinten is megmozdulok a Föld megmentéséért.

Ezért már a meséiddel is tettél. Igaz, hogy iskolákban is felhasználták már különböző célokra?

Az egyik mesémet korábban felmondták a YouTube-ra, és számomra is hihetetlen sikert, sokezres nézettséget produkált. Lekerült, mert ma már a honlapomon olvasható, de akkoriban megkerestek például pedagógusok, hogy a víz világnapjára készülve eljátszatnák egyik-másik történetet a gyerekekkel. Engedélyt kértek rá, hogy feldolgozhassák, én meg nyilván megadtam, sőt valamelyik iskolában videót is készítettek belőlük. Ezen az úton szeretnék továbbmenni, az említett tudatosság jegyében a honlapom is bővül, nemrég egy húsvéti mese is felkerült. Ez természetesen az ünnep elmúltával is aktuális marad, mert a locsolás kapcsán a szódásszifon működését csempésztem bele.

Csepi és Csöpi ezúttal egy szódásüvegben kötnek ki, ahol a széndioxid-molekulákkal pezsegnek együtt.

Ahogy a hosszabb mesék, úgy ezek a Cseppnyi okosságok is azt célozzák, hogy játékosan adjunk át tudást a gyerekeknek, ezzel is környezettudatosságra nevelve a következő generációt.