Csak azért is bajnok – Pap Bianka szerint aki fél, az már 20 perccel a verseny előtt elbukik

Milyen emlékeid vannak nyolcéves korod előttről?

A vízből és a vízről rengeteg, az otthoni medencénkben nőttem fel. Fotó is van, amelyen kisbabaként ülök a medencében egy úszógumival, a közelemben senki. Minden évben mentünk a tengerhez is, úszni még nem tudtam, de vízben lenni nagyon szerettem, sosem féltem.

Kezdettől fogva dolgoztatok azon, hogy ne nagyon hátráltasson a veled született hiány?

A lábamat meghosszabbították, több műtétem is volt. Igazából vigyázni kellett volna rá, de a szüleim sosem kezeltek másként, mint más gyerekeket, ugyanúgy csinálhattam mindent. Még síeltem is, sőt tesiórán az osztály egyik legjobb futója voltam, szoktak is viccelődni, hogy az milyen osztály lehetett! (nevet) De a tesiórát is úgy fogtam fel, főleg miután akkor már úsztam, hogy attól csak még jobb lehetek. Jártam gyógytornára, magasított cipőt kellett volna hordanom, de hallani sem akartam róla.

Akkor talán te szeretted volna a legkevésbé, hogy bármilyen módon megkülönböztessenek…

Nekem így volt jó. Amikor megműtöttek, és járókerettel vagy mankóval mentem iskolába, a többiek lenyúlták, és azzal kardoztak. Nem ugrik be, hogy bántottak volna. Később az utcán szólogattak be idegenek, hogy „hé, eltörted a lábad, te botlábú, miért sántikálsz?” Mert egy picit sántítok, hiszen lábujjhegyen járok, rövidebb a bal lábam, rossz a csípőm. Főleg nyáron rövidnadrágban tűnik fel.

Majdnem nyolcévesen síbalesetet szenvedtél, amely még egyet fordított az életeden.

2007 szilvesztere előtt két nappal történt. Eplényben síeltünk, elestem, és hosszában tört el a bal sípcsontom. Veszprémben nem operáltak meg, talán az ünnepek miatt nem volt rám kapacitás, így a szüleim másnap átvittek Pécsre, ahol a kocsiból kiszállva azonnal betoltak a műtőbe. Szilveszterre engedtek haza, a tűzijátékot már otthon néztem. Nyilván tilos lett volna síelnem, de hát, úgy éltem, mintha semmi bajom nem lenne…

A baleset nem okozott – a testi törésen túl – lelki törést?

Akkor nyilván pánikoltunk anyukámmal, de aztán ment tovább az élet. Amikor levették a gipszet, elkezdtem a gyógyúszást, vagyis ami történt, kellett ahhoz, hogy ma itt legyek. Gyorsan kiszúrták a tehetségemet, rá fél évre már úszóversenyen indultam.

Apukám meg is jósolta, hogy utolsó leszek, biztosan csalódni fogok. Meg sem várta az eredményhirdetést – aztán egy aranyéremmel jöttem ki…

Szerelem volt „első úszásra”?

Ez lett az életem. De Szigetváron, ahol éltünk, voltak korlátaim, ezért tovább akartam lépni. 11–12 évesen eldöntöttem, hogy feljövök Budapestre. Nehéz volt egyedül, sokszor nem is volt hol laknom. Laktam a nagymamámnál, egy időre egy úszótársamék fogadtak be, voltam kollégiumban, panzióban is. Apukám minden erejével támogatott, hétvégenként jártam haza. Mindig jött értem a szigetvári nagypapám, és együtt zötyögtünk a vonaton. Egyedül olyan fiatalon nem lett volna biztonságos.

Mire gondoltál, amikor a fővárosban minden hajnalban edzésre kellett indulnod?

Aludtam a buszon. (nevet) Békásmegyerről indultam az 5 órás busszal, a bő félórás menetidő alatt rendre visszaaludtam. A buszon mindig ugyanazok az emberek ültek, ismertek már, nem féltem.

Épekkel versenyeztél, majd 2012 őszén megkaptad a hazai, 2013 tavaszán pedig a nemzetközi S10-es kategóriát (a parasport legenyhébb sérültségi foka), és a 2013-as vébét máris két negyedik hellyel zártad. Mindezt az általános iskolai tanulmányaid mellett…

Meglephettem a mezőnyt, mert tényleg a semmiből jöttem… Az általánost még nagyon szerettem, de gimiben kezdődtek a gondok. Nem nézték jó szemmel, hogy reggel 8-tól 10-ig és délután 3-tól is úszom, és hiányzom az órákról, ezért két gimnáziumból is kirúgtak. Szigetváron magántanulóként fejeztem be, hat gimis év után… Minden akadályt vettem, csak nem volt könnyű összeegyeztetni, és nekem az úszás volt a fontosabb. Nem maradtam le semmiről, csupa négyes-ötössel érettségiztem.

22 éves vagy, tervezel továbbtanulni?

A pontjaim megvannak hozzá, nyáron kiderül, hová vesznek fel. Az ELTE jogi kara az elsődleges cél, mert bennem van, hogy szeretek visszavágni, ha valaki azt mondja, ez nem fog menni, én csak azért is megcsinálom!

Az uszodában is sokszor fogadunk az edzőmmel, Szabó Álmossal: ő kijelenti, hogy úgysem jön össze, én meg dacból is véghezviszem. Gyakran így jönnek a meglepő eredmények.

Egyszer azt mondtad, az edződnél nincs hiszti. Mert amúgy lenne?

Ő már megtanult kezelni, de sokat változtam én is előnyömre. Abban is fogadtunk, hogy Tokióban 1:05-tel kezdődő időt úszom háton, ő legyintett rá, ez végül nem is jött össze, de majd legközelebb. Legalább gyűlnek az új célok: ott van háton a világcsúcs, és a többi úszásnemben is fejlődnék.

Kép

Pap Bianka

Fiatalon a csúcsra értél. Mennyire nehéz most ezeket az új célokat megtalálni?

Tokió után küzdenem kellett az újabb motivációért. Ott nyerni akartam egyéni csúcsokkal, és ezt meg is oldottam. Aztán csak lézengtem, hogy akkor most merre, mi legyen, az edzés nem ment, verseny nem volt. Januárban kezdtem visszatalálni önmagamhoz, mostanra mondhatom el, hogy újra úgy dolgozom, ahogy elvárják, s ahogy magamtól elvárom. A mókuskeréknek úgy nem láttam értelmét, hogy szenvedek az uszodában, mert én azt szeretem, ha lemegyek, és legyőzöm önmagam!

Érzelmes típusnak tűnsz. Több sírás vagy több nevetés van a sikereid mögött?

A hétköznapokban nagyon sok a sírás. Álmos nem egy kíméletes edző, noha megértő, de néha edzésen is elpityeredünk. Cserébe, amikor jobb kedvem van és mosolygok, le sem lehet lőni! (nevet) Olyankor jól is úszom. Verseny után vagy a boldogságtól, vagy a csalódottságtól sírok. Néha túl nagy terhet pakolok magamra, tudom, milyen támogatás áll mögöttem, mindenkinek szeretnék bizonyítani.

Bennem van az is, hogy majdnem ép vagyok, ezért sokszor hozzájuk mérem magam. Ez is nehéz, hiszen közben mégsem vagyok az, aszimmetrikus a testem, egy lábbal fordulok például.

Okoz ez problémát az önbizalmadban is?

Sokat küzdöttem az önbizalmammal, önbizalomhiányos vagyok, de a csapatból szinte mindenki az. Meg kellett tanulnom eljátszani a versenyeken, hogy magabiztos vagyok. Ami nem egyértelműen belülről jön, inkább úgy teszek, mintha, de a pszichológusaimmal kialakítottuk ezt, és bevált. Innentől minden versenyre be szeretném vinni, sőt tovább akarom fejleszteni ezt a tudást.

A civil életben zavar bármilyen szinten a sérülésed?

Egyrészt nekem ez a normális, mert így nőttem fel, másrészt nem lehet vele mit kezdeni. Sok a gond a vállammal is, az aszimmetriából adódóan ferdén tartom, másképp terhelem, ezért nagyon vállfájós is vagyok. A magasított cipőt pedig továbbra is kizártnak tartom, 22 évesen nem fogok ilyesmiben járni! Ezt már háromévesen is megmondtam, de a gyógytornászommal még mindig hetente összeveszünk rajta. Apukám említette, hogy lehetne fixálni is a bokámat – műtéttel, talán fémekkel rögzíteni, hogy le tudjam tenni a sarkam –, de az meg az úszásban hátráltatna, mert ahhoz pont, hogy laza boka kell.

A szavaidból azt érzem: kellőképp makacs vagy…

A nagymamámtól örökölhettem. Apukám is ilyen, ha ketten „egymásnak esünk”, egyikünk sem enged az igazából. De ennek köszönhetem, hogy anno Pestre kerültem, hiszen addig mondogattam ezt a szüleimnek, amíg bele nem egyeztek.

Egyszer azt mondtad egy célodról: „tudom, hogy képes vagyok rá, már csak meg kell csinálnom”. Ennyire fejben dől el minden?

A legfontosabb elhinni, hogy meg tudjuk csinálni. Mert ha valamitől félünk, az meg is látszik rajtunk. A legelső verseny a call-roomban zajlik, ahol a verseny előtt várakozunk. Ott minden eldőlhet. Volt egy lány, akit 100 mellen 2 másodperccel jobb idővel neveztek, mint engem, ez úszásban igen sok. Ám a call-roomban láttam, hogy hófehér, majdnem elájul, 6-7 másodpercet rontott is…

A verseny előtt 20 perccel mi már ott készülünk egymás mellett, és ez pont elég arra, hogy valaki elvérezzen.

Ilyenkor csak méregetitek egymást, vagy el is hangzik valami?

Akik nagyon jóban vannak, azok esetleg szólnak egymáshoz, de tapintható a feszültség. Mindenki zenét hallgat, melegít. Én is olyan zenét szoktam betenni, amitől azt érzem, hogy erős vagyok. Van egy „Versenyek” mappám, mindig onnan választok.

Mennyire érzed, hogy nagyobb figyelem irányul a parasportolókra, mint akár 5–10 éve?

Tokió után egyértelműen több pozitív hozzászólás, gratuláció érkezik az emberektől a cikkek alá, de személyfüggő is, hogy ki mennyire ismert a parasportolók közül. Engem Szigetvár díszpolgári címével is elismertek, ami nagyon jólesett, de ez pont arra biztat, hogy még magasabbra tegyem a lécet.

Amikor nem a „lécet rakosgatod” még feljebb, mivel töltöd az időd?

Nagyon szeretek romantikus történelmi regényeket és más valóságalapú könyveket olvasni, persze nem baj, ha ki is van színezve a sztori. Most kaptam egy e-book-olvasót, mert már kellemetlen volt, hogy egy négyhetes edzőtáborba is 6-7 könyvet cipelek magammal, miközben a bőröndre súlyhatár van.

Az edzőtáborban falom a könyveket, van, hogy egy vasárnapi pihenőnap alatt kiolvasok egyet.

Úgy tudom, a konyhában sem jössz zavarba.

Mindent szeretek sütni: kelt tésztákat, fahéjas, kakaós csigát, pogácsát, tortát, sütiket. Kikapcsolnak az ilyen apróságok, persze jó, ha kéthetente van rá időm. Miután leúszom a napi 13–14 kilométert, megcsinálom a konditermivel együtt a napi három edzést, nem kell plusz kilóktól tartanom. Tudom a dietetikusomtól, mi hogyan szívódik fel, mi ad energiát. A mentalitás mellett az életmód a kulcs.

Hogyan képzeled el magad a közeli és a távolabbi jövőben?

A 2024-es párizsi paralimpiáig mindenképp folytatnám az úszást, utána le kell ülnöm mérlegelni, bírom-e még. Szeretek „meghalni” a medencében, de nem akarom, hogy a testem vagy a lelkem tönkremenjen. Szeretnék normális felnőttkort leélni, amit nem segít, hogy az edzőm mellett én is hajszolom magam. Feltétlenül tervezek saját családot is, de egyelőre a holnapi edzést kell túlélnem. Aztán jó volna élni is kicsit… Ha holnap úgy alakulna, boldogan el tudnám hagyni az úszást, hiszen mindent megtettem, ami tőlem telt, nem lennék csalódott, mert már most tudom, hogy megérte.