„A díjazott képet a jégen fekve, vízálló ruha nélkül fotóztam” – Koncz-Bisztricz Tamás számára életforma a természetfotózás
Egy kis cukrászdában találkozom Koncz-Bisztricz Tamás tehetséges magyar természetfotóssal, aki mindössze tizenhét éves, de egymás után immár harmadszor nyerte meg az orosz Golden Turtle nemzetközi pályázatot. Tamásnak a tehetsége mellett a nyíltsága, az őszinte kedvessége és a szakmai alázata is példaértékű.
Honnan jön a természet iránti szereteted?
A szüleimmel mindig rengeteget kirándultunk, illetve kertes házban élünk, sokat kertészkedünk, madarakat etetünk. Így szerettem meg őket.
Mikor kezdted el nemcsak nézni, hanem fotózni is a madarakat?
Már négyévesen megpróbálkoztam vele. Édesapámtól láttam, hogy sokat fényképez, így amikor vett magának egy új gépet, enyém lehetett a régi családi. Innentől kezdve közösen fotóztunk, tökéletes program volt együtt járni a természetet. Utána autodidakta módon tanultam, nem jártam képzésre.
Szerintem ez egy olyan műfaj, amit nem lehet iskolapadban elsajátítani.
Persze vannak alapfogalmak, amiket szükséges ismerni, de ezt leszámítva szubjektív. Nincs olyan, hogy jó vagy rossz kép. Az oktatás bennem korlátozta volna azt a fajta szabadságot, hogy eldönthessem, számomra milyen egy jó fotó. A szülői példán kívül Máté Bence is nagy hatással volt rám, főként a Láthatatlan madár című fotósorozata. Úgy voltam vele, hogy majdnem egy helyen élünk, és ha ő képes erre, akkor én miért ne lennék. Nagyon jó érzés egy platformon szerepelni vele.
Személyesen is ismeritek egymást?
Természetesen. Magyarország eleve kicsi, kevesen foglalkoznak természetfotózással, így mindenki ismer mindenkit. Ez egyrészről jó dolog, másrészről viszont épp ezért nehéz hazai pályázatokon érvényesülni. Megjelenhet elfogultság és előítélet egyaránt.
Ezért indulsz külföldi versenyeken?
Sokat köszönhetek a magyar platformnak is. Először a Varázslatos Magyarország fotópályázatra adtam be a képeimet, de sokáig nem volt sikerem. Ott kezdtem el érezni és látni, milyen szinten van egy igazán jó fotó, majd szemmel láthatóan fejlődtem is. 2019-ben már elindultam nemzetközi pályázaton, ahol nagy szerencsével meg is nyertem Az év ifjú madárfotósa címet.
A természetfotózás komoly kitartást igénylő feladat. Mi motivál benne?
A kihívás, az új dolgok felfedezése. Én szeretek menni a téma után, nem vagyok az a „lesezős” típus. Például, ha meglátok egy hósármányt, akkor lefekszem, kúszom-mászom, megyek utána. Ha megáll, én is megállok. Nem félek a sártól és a víztől, ki lehet mosni a ruhát. Persze itt is vannak szabályok, nem lehet fokozottan védett növényeken feküdni vagy kitaposni őket. Éppen ezért a fotózás ezen típusához természetismereti tudás is elengedhetetlen. Olvasni kell és tapasztalatokat gyűjteni. Ezt a kétfajta ismeretet szükséges ötvözni ahhoz, hogy sikeres legyél ebben a szakmában.
Ha nem tudom, milyen mozgássorozat után repül el a madár, nem tudom elkapni a legtökéletesebb pillanatot. Szinte jósolni kell. Abszolút szerelem, több mint hobbi, ez életforma.
Úgy tudom, szinte az összes nyertes képed télen készült. Különösen szereted ezt az évszakot?
Igen, bár ilyenkor a legkevesebb a szabadidőm. Havazásban mindig próbálok kint lenni, ilyenkor letisztul a háttér. Ebből a szempontból nagyon élveztem az online oktatást. 2020 márciusában volt hóesés, az autóban ment az irodalomóra, közben ki tudtunk menni. Itt készült az Ürge a hóban című képem, ami az egyik kedvencem. Ez az állat téli álmot alszik, de mivel márciusban már ébren voltak, sikerült elkapnom azt a pillanatot, amikor az ürge teljesen ledermedt, hiszen ő havat még nem látott. Nagyon kedves fotó és történet ez számomra.
Melyik volt a legextrémebb helyzet, ami fotózás közben történt veled?
Sárdagasztás sokszor előfordult. Lest építettünk magunknak édesapámmal, vittük be a nagy OSB lapot, ami két és fél méter hosszú, súlya is volt rendesen. Ahogy mentünk be a mocsárba, térdig érő víz és jó büdös is volt. (Ez valahol jó, mert nagyon nagy élet van benne, ezért rengeteg parti madár van a közelében, például gulipánok, gólyatöcsök, parti madarak, récék.) Mondtam édesapámnak, menjünk lassabban, alig bírtam szedni a lábam a sárból, vállamon a lappal.
Beragadt a gumicsizmám, ő megtolta, és puff, beledőltem a mocsárba.
Még a jobbik eset volt, mert nem volt nálam a gép. Kimásztunk, lelötyköltük magunkat tiszta vízzel, és természetesen mentünk vissza.
Egy másik eset 2020 első napján történt, amikor Bokros-pusztára mentünk. Nem hajnalban, már erősen tűzött a nap, de a pocsolyák be voltak fagyva. Itt készült az a képem egy gömb ugróvillásról, amellyel Az év ifjú makrófotósa díjat is bezsebeltem. Ezek milliméteres kis lények, kamera lencséjén keresztül lehet csak látni őket, szabad szemmel inkább egy pici folt, mint egy bolha. Tócsákon, jégen fekve, vízálló ruha nélkül fotóztam. Nem volt elég, hogy tűzött a nap, kellett még egy zseblámpa is, amivel világítottam ellenfényből. Az állatkát ez egyáltalán nem zavarta. Annyit tapasztaltam, hogy átugrándozik a jégen, és eltűnik a fűben. Odatettem finoman a kezem elé, akkor megállt egy kicsit, így tudtam lefényképezni, azután továbbszaladt. Közben elhaladt mellettem egy piros suzukis, aki kimeredt szemmel próbálta kitalálni, mit csinálhatok.
Egy évvel később a városban felismert az autós, odajött kezet fogni és elmondani, látta, hogyan készült a kép.
Nagyon jó érzés volt!
Mik a terveid a jövőre?
Nyolc kacsa, egy tanya, egy feleség meg egy kicsi terepjáró… A viccet félretéve, nem a fotózásból szeretnék élni, de a természetvédelemből igen, és az életcélomat is ennek köszönhetem. Vannak rövidebb és hosszabb távú terveim. Hosszú távon a szemléletformálás a célom. Vidéken lakunk, de rengetegen nem ismernének fel mondjuk egy búbos bankát. Tarthatok én előadást a paramétereiről, ha nem érdekesen teszem, nincs értelme. De ha azt mondom, hogy ennek a madárnak a népies neve fostos bugybóka, és azért kapta ezt az elnevezést, mert ha jön a ragadozó és megközelíti a fiókákat, akkor a madár képen „fossa”, és az bizony iszonyat büdös, akkor mindenki azonnal megjegyzi, és ott lebeg a szeme előtt a kép. Így lehet közelebb hozni a természetet a városi és vidéki emberekhez is.
A közvetlenebb terveim pedig: szeretnék nagyon sokat menni. Tavasszal leseket építeni, területeket felmérni. Gyöngybagolyodúkat telepíteni, ami nem olyan egyszerű, tíz méter magas pózna tetején kell kialakítani. De szükség van rá, mert egyre több lepusztult tanya dől össze, nincs elég odvas fa, ezzel csökken a potenciális búvóhelyeik száma. Ezen felül van egy éppen futó projekt, ami számomra szívügy. 2020-ban felfedeztem egy olyan területet, ahol 3500 darab mocsári sisakos kosbor van, és több száz hússzínű ujjaskosbor, ez a Bartók-rét. Ezek a növények fokozottan védettek, és itt tökéletes természetes élőhelyük van. Csongrád és környékén ez egy páratlan hely! Ide odúkat is telepítettünk, ami segíti a madarak fészkelését, remélhetőleg a szintén fokozottan védett szalakótáét is, amely helyi védetté nyilvánítás folyamata alatt áll. Remélem, sikerül megóvnunk ezt a csodálatos helyet!
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>