„Csak egy sötét nagy titok lett az egészből, amit nagyon mélyre elástam a szívemben”

Nagyon óvatosan állítom, mert nem vagyok biztos benne, hogy a szüleim ezt nyíltan így fogalmazták meg, de én úgy emlékszem, hogy azt mondták nekem korábban: „Nehogy teherbe ejts egy lányt, mert ha megteszed, akkor az apádnak el kell hagynia az egyházi szolgálatát!”. Ezt az üzenetet hallottam, hordoztam magamban, és ez hatalmas félelmet okozott bennem. Mit tettem? Nem elég, hogy a magunk életét tönkretettem, még apának is el kell hagynia a szolgálatát. Nagyon ismert, kiterjedt házassággondozó szolgálata volt apámnak, Gary Smalley-nek hívták. Ez ott mind egyszerre megjelent a fejemben – akkor valaki belépett, és azt mondta, hogy ő meg tudja oldani az egészet.

Számomra a tragédia ebben az, hogy amikor nagyon egyedül éreztük magunkat, amikor nagyon féltünk, nem volt egy pillanatunk sem, hogy egy lépést hátralépjünk, és más perspektívából nézzünk rá a dolgokra. Nem volt mellettünk senki, aki azt mondta volna, hogy minden meg fog oldódni. Emlékszem, ott ültem a váróban, balról volt egy nagy akvárium, s valami zenét játszottak a hangszóróból. Nem tudom a számok címét, de még ma is, ha meghallom ezeket a zeneszámokat, fizikai tüneteim lesznek, rosszul leszek.

Amikor az emberek azt mondják, hogy a méhben az ott „csak egy szövetdarab”, „semmi komoly”, különösen, hogy én vagyok a férfi, nem az én testemről van szó – ez akkora hazugság! 30 éve történt, és még mindig fáj.

És még ma is úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna.

Nagyon mélyre kerültem. Szégyelltem és gyávának éreztem magam. Csődöt mondtam. Egy 20 éves keresztény férfi, aki arról álmodott, hogy egyszer majd lelkész lesz… Ott, abban a pillanatban éreztem, hogy ennek mindenkorra vége. Elkövettem a megbocsáthatatlan bűnt. Nem is tudtam lelkésznek menni, másik hivatást választottam emiatt. És nem volt mellettem senki, akivel átbeszélhettem volna ezt az egészet, az apám, egy mentor vagy egy lelkész, nem volt mellettem senki, aki azt mondta volna, hogy Isten szeret téged, megbocsát neked, menj, kérj segítséget, menj el szakemberhez. Senki nem volt. Úgyhogy csak egy sötét nagy titok lett az egészből, amit nagyon mélyre elástam a szívemben, és megtanultam vele élni. Aztán eljutottam egy pontra, amikor már olyan nehéz volt ezzel a tudattal együtt élni, hogy azt éreztem, így nem is lehet. A legszomorúbb az volt, hogy ennyire egyedül voltam.

Évekkel később találkoztam a mostani feleségemmel. Megtudtam, hogy az ő szülőanyja el akarta vetetni a gyermekét, aki most a feleségem, és már úton volt az abortuszklinika felé, amikor egy ismerős nő megállította, és mondta neki, hogy ne csinálja. „Tudom, hogy kiraknak a házadból”, mondta neki, „de akkor gyere, és lakj velem!” El lehet képzelni, hogy ezek után a feleségem milyen elhivatottan küzdött az abortusz ellen. Úgyhogy amikor udvaroltam neki, sokszor mondta, hogy „el sem hiszed, milyen emberek vannak… Milyen ember az, aki elveteti a gyerekét! Pláne, ha keresztény!” Ott ültem, néztem ki a fejemből, cikáztak bennem a gondolatok: itt ez a lány, aki nekem nagyon tetszik, de nem hiszem, hogy meg fog nekem bocsátani, ha megtudja rólam az igazságot. Soha nem fogom elfelejteni azt a beszélgetést.

 „Tudod”, mondtam, „amikor arról beszélsz, hogy milyen emberek vannak, hogy nem fogod őket sosem megérteni, hogy nem tudsz nekik megbocsátani – rólam beszélsz.”

Megtanultam, hogyan tartsam meg magamnak ezt a titkomat, és a végén már nagyon jól tudtam titkot tartani. Megtanultam, hogy kivágjam magamból azt a részt, és úgy érezzem, hogy nem is tudom, ki az az ember, aki azt tette – az nem én vagyok!

Ám Isten hűségesen megőrzött engem. 20 évvel ezelőtt épp autót vezettem, rádiót hallgattam, kapcsolgattam a különböző adók között, amikor egyszer csak meghallottam, hogy egy nő az abortuszáról mesél. Arról beszélt, hogy hosszan imádkozott, és végül Isten megmutatta neki, hogy milyen nemű az a gyermeke, akit elvetetett. „Micsoda?”, kérdeztem. „Ez lehetséges? Ilyen nincs.” Hazamentem, és elmondtam Erinnek, a feleségemnek. Neki nagyon tetszett, és javasolta, hogy kezdjünk imádkozni ezért. Hosszú időszakot töltöttünk imádkozással. „Istenem”, mondtam, „nagyon szeretném tudni, hogy kisfiú volt-e vagy kislány”. És sosem fogom elfelejteni, felébredtem az éjszaka közepén egy nagyon élénk álomból. Álmomban egy kicsi fiút láttam Jézus ölében ülni. Azt hiszem, ő volt az én kisfiam. Ez a kép gyógyító erejűnek bizonyult, mert számomra az abortusz feldolgozásához vezető út egyik része az volt, hogy valóságossá váljon a kisfiam. Korábban mindig csak titok volt, és mindig nagyon szégyelltem. Ez által a tapasztalat által viszont… A nevemet adtam neki, és Erinnel egy kis temetést rendeztünk… Ez is gyógyító hatású volt! Már nem volt az árnyékban, nem volt elrejtve. Valóságossá vált. Valóságosan a részemmé vált.

De nagyon sok munkámba került, és nehéz út volt.

Nem vagyok egy naplóíró típus, bár most úgy tűnik (egy naplót mutat). Ez adott életet a fiamnak. A fiam ezeken a lapokon létezik. Az a jó hír, hogy Isten az, akinek mondja magát, aki elküldte a Fiát, hogy meggyógyítsa a megtört szívűeket. Ez így történt az én életemben. Valamikor majd a fiammal tölthetem az örök életet.

Bizonyára van most valaki, aki ezt nézi, és épp ezen gondolkodik, ezt a döntést fontolgatja, és megpróbálja kitalálni, merre induljon tovább az életében.

Azt szeretném neki üzenni, hogy nem tudom, mit mondanak neked mások, de ez a döntés veled marad a hátralevő életedben. Elkísér ez a döntés.

Imádkozom érted, és remélem, hogy megtalálod azt az erőt és bátorságot, amivel másmilyen döntést hozhatsz, mint én. Bármit megtennék, hogy visszamehessek az időben, és másmilyen döntést hozhassak.

A cikk Greg Smalley videós tanúságtételének szövege és magyar fordítása alapján készült. Greg Smalley a Focus on The Family házasságokért felelős igazgató-helyettese.