„Nem mi döntjük el, hogy ki méltó az irgalomra” – beszélgetés Beer Miklós nyugalmazott püspökkel
Dr. Beer Miklós, a Váci Egyházmegye nyugalmazott püspöke ezeket a sorokat írta 2014-ben, egy körlevelében: „Urunk elénk tárja a munkanélküliség kiszolgáltatott, reménytelen helyzetét. Egyre égetőbb problémája ez a jelenkori társadalmunknak is. Ez a világméretű nyomorúság különösképpen érinti Európában és hazánkban a cigányságot. Ferenc pápánk sürgető felhívása egybecseng Jézus tanításával. Nem mi döntjük el, hogy ki méltó az irgalomra.”
Biblikusnak mondható hét év telt el azóta, s most nagymarosi otthonában ültünk le beszélgetni emberi problémákról, a hazai cigányság helyzetéről, segítségnyújtásról, a szeretetteljes odafordulásról másokhoz.
Nyugdíjba vonulása előtt tervezgetett-e, gondolt-e arra, mit s hogyan fog csinálni?
Komolyabb tervem nem volt a nyugdíjas életemre. Mindig szerettem azt csinálni, ami feladat adódott. Inkább azt mondom, ábrándoztam arról, milyen jó lesz nyugdíjas embernek lenni, mennyi időm lesz, sok mindent elolvasok, amire eddig nem volt módom, vagy meglátogatom a barátaimat – ilyen ötleteim voltak. Ideköltözésemkor persze rögtön adódott a lelkipásztori szolgálat itt Nagymaroson és a környéki településeken, gyerekkori plébániámon, Zebegényben, Kismaroson, Szobon, hiszen kevés papunk van. Az első napokban megkeresett Vecsei Miklós miniszteri biztos is, hívott, hogy kapcsolódjak be a FETE programba (átfogó program Magyarország 300 leghátrányosabb helyzetű településének felzárkóztatására), amit a Máltai Szeretetszolgálat koordinál. Annyit kérdeztem, hogy lehet bekapcsolódni.
Volt-e olyan feladat, amit szívesen tett le, olyan nehézség, amitől örömmel szabadult meg püspöki szolgálata után?
Nagyon örültem, hogy a rengeteg adminisztráció meg a sok protokoll-program elmarad. Tréfásan azt szoktam mondani, hogy most már felelőtlenül csak pap lehetek. Sokkal jobban érzem magam a közvetlen emberi kapcsolatokban.
Püspöki szolgálata alatt is látható volt elköteleződése a rászorulók felé. Most bekapcsolódott a felzárkóztató programba. Honnan fakad ez az elhivatottság, mi táplálja ezt a lelkesedést?
Ha visszagondolok az életutamra, úgy vélem, erre a Jóisten felkészített személyes élményekkel. A második világháború alatt születtem, és egyéves voltam, amikor édesapám a háborúban meghalt. Anyám ottmaradt egyedül, özvegyen, a lakásunkat lebombázták, Zebegényben találtunk otthont az anyai nagymamánál. Aztán következtek az ’50-es évek nehézségei. Emlékszem, nyolcadikos voltam, amikor életemben először kaptam olyan hosszúszárú nadrágot, ami új volt. Ebben az időszakban értettem meg azt is, mit jelent, hogy nincs otthon egy falat kenyér. Szóval, nem könyvekből tanultam a szegénységet.
Fiatal papként több településen szolgáltam, Pilismaróton és Dömösön is, ahol újra szembesültem a szegénységgel, láttam az emberek mindennapi életét. Ebben a két faluban sok cigány család él. Láttam, hogy a rendszerváltás után eddigi nehéz életük még keservesebb lett, hiszen elbocsátották őket a munkahelyükről, megszűnt az a kicsinyke jövedelmük, ami, ha szerényen is, de megélhetést biztosított.
Van-e valami nagyon meghatározó élménye, ami abban erősítette meg, hogy ezeket az embereket semmiképp nem hagyhatja magukra?
Felejthetetlen élményem Pilismaróthoz kötődik. Meghalt egy idős cigány, V. Elemér bácsi. A család eljött hozzám, hogy a papa meghalt, s tudnék-e abban segíteni, hogy ne kelljen a temetkezési vállalattal egyezkedni, a hivatalos temetést lebonyolítani. Akkor még tanácsi rendszer volt, hát elmentem a tanácselnökhöz. „Elnök úr, itt vannak V-ék, ilyen és ilyen helyzetben. El tudunk-e tekinteni a költséges hivatalos dolgoktól?” Az elnöknek egy kérése volt: ne feltűnő módon vigyük Elemér bácsit a ravatalozóba. Megbeszéltem a családdal, hogy sötétedéskor, amikor már csendesedik a falu, elintézzük. Este együtt imádkoztunk. Volt egy szükségkoporsó, abba fektettük Elemér bácsit. Egy kordéra feltettük, úgy kísértük a ravatalozóba némán, a férfiak levett kalappal, szegényen… Ez a jelenet nagyon megmaradt bennem.
Jól érzékelem szavaiból a hitvallást, hogy a keresztény embernek a saját pozíciójának, képességének, adottságainak mértékében kötelessége az elesettek felé fordulni?
Jézus tanítása ez. Oda kell fordulnunk a legelesettebbek felé. A gyerekek felé, a szegények felé, akik nem tehetnek arról, hogy oda születtek, ahova. Az irgalmas szamaritánus szóhasználatával élve az útszélen vannak. Mindnyájan testvérek vagyunk, felelősek vagyunk egymásért.
Ugyanakkor azt is látom, ahogyan Vecsei Miklós barátom szokott fogalmazni, a jóléti társadalom erkélyéről nem látszanak a szegények.
Ön látta őket a váci püspöki palota erkélyéről is, hiszen nem sokkal felszentelése után létrehozott egy cigánypasztorációs irodát.
Úgy gondoltam, hogy a cigányokkal való törődés, a cigánypasztoráció nem kapott és nem kap elég hangsúlyt az egyház életében. Pedig a viszonyunk a cigány testvérekhez értékmérője is a Krisztus-követésünknek.
Olyan szépen mondjuk, hogy minden ember Isten teremtménye, és a másikban is meg kell látni Krisztus arcát, de ettől messze vagyunk. Pedig Jézus az elesettekkel, a szegényekkel, a kiszolgáltatottakkal azonosította magát, amikor azt mondta: „éhes voltam, és ennem adtatok, szomjas voltam, és innom adtatok, beteg voltam, és meglátogattatok…”
Nagyon örültem, amikor Dúl Géza atya rögtön készséggel vállalta a Ceferino Ház vezetését és a munkatársak felkutatását.
Hogyan fogadták a plébánosok az egyházmegyében, hogy erre a feladatra függetlenítette egy paptársukat, amikor így is kevesen vannak, egyszerre több helyszínen kell szolgálatot teljesíteniük?
A papság hozzáállása meglepett, és fájt is, hogy úgy legyintettek, „ha Gézának ehhez van kedve, akkor csinálja”. Nagy támogatást nem kaptam. Azt mondták, nekik máshoz van karizmájuk, tehetségük: a fiatalokhoz, a betegekhez. Ez rendben is lenne, de kicsit elégedetlen voltam és vagyok ma is, hogy a cigányság nyomorúságos helyzetének megoldásában egyházunk papjai és a templomba járó emberek nem akarják felismerni, hogy sajátos felelősségük van. A cigányoknak az egyház szívében kellene lenniük, ők a testvéreink. Bőven van tennivalónk ezen a téren.
De hála Istennek, vannak jó példák is! Gondolok a görögkatolikus püspök atyákra, akik Kelet-Magyarországon nagyon szépen felkarolták ezt a feladatot. Székely János püspök atya is nagyon sokat tesz a cigány testvéreinkért. Vagy Somogyban, Baranyában vannak nagyszerű papok: Somos László atya, Lankó József atya. Esztergomban marista szerzetesek szolgálnak a Töltés utcai telepen.
Esztergomból van egy élményem. Egyik alkalommal gulyáslevest vittünk nagy fazékban a Suzukimmal. Megálltunk a telepen a marista testvérek házánál. Szaladtak oda a gyerekek. Egy kis cigány gyerek benézett, s azt mondja: „Te vagy a Jézus?” Bár csak így látnátok, gondoltam mosolyogva magamban.
Esztergomban egy gyermek Jézusnak gondolta, de hogyan fogadják a cigány emberek a püspököt, amikor közéjük megy?
Ha az ember szeretettel fordul feléjük, az önbizalmukat kicsit megerősíti, és nagy szeretettel tudják viszonozni.
Közöttük nem egyházi méltóság vagyok, hanem velük egyenrangú, aki elfogad tőlük egy pohár vizet, ételt. Nem is gondolnánk, hogy ennek a gesztusnak micsoda értéke van számukra.
Eszembe jut egy kedves, megható emlék. Megállított az utcán egy cigány ember. „Várjon már meg, tisztelendő úr!” „No, itt vagyok, mondja Karcsi, mit akar.” „Otthon az asszonnyal beszélgettünk, s mondtuk, magát kéne polgármesternek választani, mert maga szeret minket.”
Indul a következő választáson? Milyen tervei vannak a jelenben?
Még az aktív szolgálatom idején kezdődött, akkor döbbentem rá, hogy olyan kérdésekről is kellene beszélni, amelyeket nem lehet a templomban elmondani, nem kerülnek szóba a prédikációkban, az élet mindennapi eseményei, s így születtek azok az interjúkötetek, amelyeket egy újságíró barátommal készítettünk. Sorozatban ötöt, minden évben egyet. Az ötödiknél odaírtam, hogy „befejező rész”. Sokan, akik olvasták ezeket a könyveket, kedvesen jelezték, „mi az, hogy befejező rész, várjuk a következőt”. Nem tudom, lesz-e még energiám, időm, hogy tovább folytassam. Egyre többször fordul meg a kérdés a fejemben: én mikor következem? Egyre több ismerős, rokon, barát, közeli munkatárs megbetegedéséről vagy haláláról kapunk értesítést. Lelkileg próbálok felkészülni, és nincs bennem félelem. Az biztos, hogy mostanában jobban értem Jézus szavait: „Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát” (Máté 25,13). Vagy Pál apostol felhívását:
„…amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel.” (Galatáknak írt levél 6,10).
Dr. Beer Miklós által létrehozott alapítvány:
Szent Ferenc Szegényei Alapítvány
Adószám: 19224736-1-13
Bankszámlaszám: OTP Bank 11742094-26993856
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
„Gyerekként cukkoltak a cigány fiúk, hogy nem lesz belőlem, csak pap, és igazuk lett” – Dr. Lakatos Péter görögkatolikus atyával beszélgettünk
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
