Zenész házaspár-szvit gambára, szerelemre és kézműves sajtra

Amikor felkértem Sándort erre a beszélgetésre, szerettem volna, hogy a feleségét, Franczel Ágnest is magával hozza, hogy ő is megszólalhasson. Ugyanis a gamba mellett ez a zenemű szerelemre és ragaszkodásra is íródott, tehát Ági szerepe megkerülhetetlen. A sajt és a kolbásztöltés pedig a mű később hozzáírt „kísérete”. Hogy finom kísérete, arról még botfülűként is meggyőződhettem.   

 – Szeretnélek egy jelentős, meghatározó, végtelenül komoly embernek bemutatni…

Sándor: Legyen! Bár nem így indult a történet… Édesanyám nagybőgőtanárként dolgozott, én háromévesen egyszer bementem hozzá a főiskolára, és azt mondtam egy csellóra: azon akarok játszani. Más munka, hivatás soha fel sem merült a fejemben, bár egyszer, évekkel később nem voltam távol attól, hogy a kályhaépítés mint szakma elragadjon… A pesti Zeneakadémián tanultam, de az első év után büntetésből Debrecenbe helyeztek át.

Már akkor is a kötöttségeket nehezen viselő ember voltam, nem fértem bele a társadalmi sémákba.

Szegedi vagyok, onnan kerültem fel Pestre. Az otthon töltött éveim alatt édesanyám nagyon erősen fogott minket, gyerekeket, így azután Pesten én hirtelen felszabadulva átlendültem a ló túlsó oldalára, ahogy a figyelem hanyatlani kezdett a távolság miatt. Kerestem mások társaságát, és újdonsült barátaimmal elindultam az élet felfedezésére, aminek következtében nagy beszélgetések követték a még nagyobb beszélgetéseket, és természetesen kevés idő meg energia maradt az órák látogatására. Így hát a Zeneakadémia némi pedagógiai célzattal áthelyezett debreceni tagintézményébe, a főiskolára – mai nevén a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karára.

 – Tehát Debrecennek vetted az irányt, ahol abban az időben – kit ad Isten? – Ági tanult.

Sándor: Év végén még levizsgáztam, az utóvizsga utóvizsgáján épp csak átmentem zenetörténetből (Ági, aki zenetörténetet tanít a Váci Bartók-Pikéthy Zeneművészeti Szakgimnáziumban, csöndesen mosolyog a férje oldalán), azután gondolom, felizzottak a telefonvonalak, és engem átvettek a debreceni cselló tanszakra.

– Debrecenben már simán ment minden?

Sándor: Azt nem állítom, ugyanis a cselló mellől azért itt is szabadságoltak egy évre… Elhangzott a kérdés a fegyelmi tárgyalásomon a diákönkormányzat vezetőjétől: „Igazgató úr, most akkor ki akarja rúgni vagy sem?” És nagyon beégett az agyamba, hogy Kedves Tamás, az akkori intézményvezető és egyben csellótanárom azt válaszolta: „Magam sem tudom.” Ez megrendített, hogy ő is bizonytalanná vált. Végül kicsit zűrösen, de Debrecenben végeztem, pesti pecséttel.

 – Ágival hogyan ismerkedtetek meg? Gyanítom, hogy Debrecenben téged megelőzött a híred. A tehetségedről is és az áthelyezés történetéről is.

Sándor: Nos… igen. Azt hiszem.

Ági: Tudni kell, hogy tanév végén nekünk a diplomahangversenyek körül zajlott az egyetemi életünk. A záróhangversenyek után azzal viszonoztuk egymás szívességét, hogy meghívtuk a közreműködő partnereinket egy közös ünneplésre. Sanyi mindenkinek segített, egymást érték a koncertek és így a bulik is, előbb-utóbb meg kellett ismerkednünk egymással. Amikor ez megtörtént, az egész éjszakát végigbeszélgettük, és onnan mentünk villámsújtottan másnap órára. Én eleinte egy boglyas fejű, fura alaknak láttam…

Azután nekiláttam megszelídíteni, ő meg elrabolta a szívemet egy gesztenyés kuglóffal. Így indult közös életünk.

 – Sejtettem, hogy a gasztronómiának része lesz a történetben.

Ági: Igen. (mosolyog) Azért, mielőtt esküvő lett volna, kétszer adtuk vissza a gyűrűt egymásnak.  Végül négy év után mégis elrugaszkodtunk, és isteni gondviselés volt, hogy mindketten Győrben kaptunk állást. Sanyi a Győri Filharmonikusok szólógordonkása lett, én pedig a győri konzervatóriumban tanítottam. Emellett egyházzene szakra jártam a Zeneakadémiára, és év végére már kopogtatott első lányunk, Nonó.

Sándor: Időközben egy budapesti együttesnek, a Sonora Hungarica Kamarazenekarnak lettem tagja, így egy idő után Győrből fizetés nélküli szabadságra mentem, majd később ettől a munkahelytől végleg búcsút vettem. Rendesen szívritmuszavart, gyomorfájást produkáltam ugyanis a nagyzenekarban, így rá kellett jönnöm, hogy én nem az az alkat vagyok, aki egy ilyen hatalmas apparátusban megtalálja a helyét. Szívesen megcsinálok mindent, de nem biztos, hogy abban a ritmusban, akkor és úgy, ahogy más akarja. Egy nagy zenekar nehezen visel el egy különbözően gondolkodó embert, az nem egy demokratikus műfaj. Nekem belső szükségletem, hogy felfedezzem, egyedül kutassam ki, megértsem, amit játszom, a zene mögötti gondolatot, amely létrehozhatja a megszólaló csodát.

Így tudunk vele olyat alkotni, ami eddig még nem volt, és ez talán egy kis részlete lehet a teremtésnek. Számomra ez az élet!

– Ennek a belső igénynek azért van árnyéka is. Összeházasodtatok, gyereket vártatok. Ezt a döntési folyamatot, belső szabadságigényt hogyan élte meg a feleséged?

Sándor: Együtt toljuk a szekeret, egyszer az egyik, máskor meg a másik. Azért mindig volt valami biztos állásom, tanítottam, koncerteztem kamarazenészként. De valóban volt az életünkben némi bizonytalansági faktor.

Kép

Szászvárosi Sándor

 – Ági, Nonó születésekor „ugrottál el” először úgy, hogy nem látszódott a túloldal. Házasok voltatok, de nem volt még közös fedél a fejetek fölött...

Ági: Kezdő tanárként Győr és Budapest között ingázva a Zeneakadémián egyházzenét is hallgattam. Mi ketten a zenén keresztül és együtt jutottunk el Istenhez, a hithez. A nehéz helyzetekben mindig megkaptuk azt az isteni gondviselést, amire szükségünk volt. Előfordult olyan időszak az életünkben, hogy minden csatorna eldugult, akkor például kaptam egy kántori állást lakással, és a saját lakásunkat ki tudtuk adni. Ez már három kislány mellett történt, Sándor pedig akkor Bécsbe járt ki viola da gambát tanulni.

– Akkoriban azt mondtad nekem, nagyon szereted Sándorban azt, hogy nagyot mer álmodni. Ma már megvalósult álomról beszélünk, de akkoriban ebből alig látszott valami.

– Kezdetben albérletben laktunk és a barátainknál is, egyszer még egy pedagógusszálláson is. Hárman voltunk egy barátunk egyetlen szolgálati szobájában, miközben a Dunakanyarban házakat néztünk egyetlen fillér nélkül, de mire kijöttem a szülés után a kórházból, mégis volt hova hazamennünk. A főbérlő mindig mondta: „Majd, ha a Sándor befutott zenész lesz!” Amikor végül felépült a házunk, akkor a kántori munkát és lakhatást kellett feladni, és hinni abban, hogy az új ház fenntartása saját erőből menni fog. Három gyerekkel vettük meg a félkész házat, és négy gyerekkel költöztünk be végül.

Léptünk valamire, ami még nem is látszott, és mire áthelyeztük a testsúlyunkat, már a kő is ott volt a lábunk alatt.

 – A viola da gamba hogyan jött be az életetekbe?

Sándor: Egyszer csak csörgött a telefon egy belvárosi kávéházban, Győrben, ahol engem akkoriban el lehetett érni. Ági telefonált, hogy most van a bemutatója egy új művészfilmnek, azt nézzem meg, nagyon jó. Ez volt a Minden reggel, amely a viola da gambáról szóló gyönyörű film. Mire vége lett a vetítésnek, úgy éreztem, ez az, amivel foglalkoznom kell, mert valami olyan szépet, áldottat adott, amit nem akartam kihagyni az életemből. És elkezdett ez folyamatosan csöpögni a lelkembe. Akkoriban kezdtek el hazajönni azok, akik külföldön már tanultak ilyet.

 – Milyen kérdésedre volt ez a hangszer válasz? Mi az, amit megtaláltál benne?

Sándor: Ami nincs benne a csellóban, egy egészen finom dolgot. Mintha egy olajfestményt egy akvarellképpel hasonlítanék össze. Az egyik erőteljesen tárgyiasult alkotás, a másik egy végtelenül intim, légies, belső történés. Lélekrezdülés.

A 17. századot megelőző időszakban, a gamba fénykorában a zenészek óriási megrendeléseket kaptak az egyháztól olyan művekre, amelyek Istent dicsőítették. Annak a zeneszerzőnek, aki az egyik nap templomi zenéket írt, másnap világi muzsikát komponált, nem volt ideje levetkőzni az Istennel való kapcsolatát akkor sem, amikor profán hangszeres zenét írt: Isten dicsősége áthallatszott.

A gamba dinamikai lehetőségei – mint általában a régi hangszereké – nem olyan szélesek, mint a mai csellóké, de ebben a lekicsinyített világban én megtalálom a mindenséget, a nekem kedves arányokat, az intimitást.

Bécsben, majd Lipcsében tanultam már felnőttfejjel játszani ezen a hangszeren, három kislányom mellől utaztam, hogy megszerezzem a tudást. Később Magyarországon beindítottuk intézményes keretek között az alap, majd a középfokú viola da gamba-képzést. A növendékeim ma már jelen vannak a hazai és nemzetközi zenei életben, köztük a szintén gambán játszó, jelenleg énekművésznek tanuló lányom, Kata is.

 – Van olyan tér, ahol kifejezetten szívesen játszol?

Sándor: A régizenének különösen jót tesz a szakrális tér, a visszhangos épületek, templomok. A legkülönösebb helyszín, ahol koncertezhettem, az a horvátországi Cres szigetén, a Stanzia Castellani-birtokon, egy erdei tisztásra szervezett fesztivál volt. Egyszerűen létrehoztak egy színpadot, és a közönséget lócákra ültették le. 2019-ben, a legutóbbi alkalommal még az áramszolgáltatás is megtréfálta a fesztivál szervezőit. A kottáinkat megvilágító zseblámpák szokatlan, bensőséges atmoszférát kölcsönöztek a zenéinknek. Milyen jó, hogy akusztikusan játszunk, és nincs szükségünk erősítésre! Ez egy tökéletes pillanat volt.

Régi álmom egy koncertsorozat szervezése Magyarország középkori templomaiba.

De zenei térnek tekintem a YouTube-csatornámat is, ahol szintén közel lehet vinni a zenét a közönséghez. Ági az operatőr, én vagyok a vágó-editáló, illetve az előadó is. Ezek a frappáns, néhány perces videók szerintem nagy lépést jelentenek az új zeneszerető közönség megteremtéséhez.

– Azon gondolkodom, hogy a sajtkészítést, lekvárfőzést, kolbásztöltést hogyan hozzam szóba.

Sándor: Ezeket egyszerűen fogyasszuk el minden filozófia nélkül. (nevet)

 – Ági, az udvarotokon rohangáló tyúkok ötletét, akik a legváltozatosabb francia neveket viselik, te hogyan fogadtad?

Ági: Annyi csodát kaptunk az életünkben, amelyekre mindig mondhattunk volna nemet is. Kaptunk hozzájuk elég erőt, elszántságot is. Miért pont a tyúkokon kapnánk mattot?