Tanulok nyaralni, mert eddig csak ritkán sikerült igazán – „Irigyeltem mások felhőtlen elégedettségét”

Gyerekkoromban a mi családunk nem utazott, csak évente egyszer egy hétre, Bélatelepre a suli táborába, ahol anyu tanított. Apu nem jött velünk, azt hiszem, neki az volt a pihenés, hogy nem voltunk otthon, bár rendszerint meglátogatott minket egy fél napra. Mi hárman, anyu, az öcsém meg én, mindig nagyon vártuk a nyaralást és mindazt, amit jelentett.

Elsősorban azt, hogy minden máshol és másképp van, mint máskor. És persze mindhárman életünk aktuális vágyait aggattuk erre a hétre: kisiskolásként azt, hogy kifogunk majd a zsebpecával egy termetes halat, hogy anyu velünk lubickol a Balatonban, hogy röpizünk és pingpongozunk. Azonban csak sneciket fogtunk (azokat is nagyon sajnáltuk, amikor már ott vergődtek a horgon), anyu nem szeretett úszni, szívesebben kártyázott a kollégáival (ő erre készült egész évben). Később életre szóló barátságok, nagy szerelmek reményével szálltam le a vonatról, de persze ezek sem ott és akkor találtak rám.

Az utolsó napon, amikor már a becsomagolt bőröndök mellett álltunk, sokszor éreztem, hogy ha maradhatnánk még egy napot, minden megvalósulna…

Hogy később szerelmesként és a mézeshetek alatt mit jelentett a nyaralás, nem tartozik szorosan a tárgyhoz, mert a rózsaszín köd, kissé elfedné a témát, úgyhogy ez itt most átugrom.

Amikor megszülettek a gyerekek, minden évben kiügyeskedtem valahogy, hogy elutazzunk. Többnyire nem mentünk messzire, azt viszont alaptézissé tettem, hogy a nyaralás a gyerekeinknek létfontosságú, olyan, mint a D-vitamin, csak ezt épp akkor kell adni, amikor nyár van. Egyszer, amikor sehogy sem futotta a költségvetésből utazásra, eladtam az évek óta elő sem vett családi ékszereket, hogy elmehessünk Balatonra. (Ezt most is jó döntésnek gondolom.) Azt hiszem, a nyaralást színes buboréknak tekintettem, amelyben lebegni lehet, ami kizár minden zavaró tényezőt, teret és lehetőséget ad, hogy csak egymásra figyeljünk azokkal, akik számunkra fontosak, és észrevegyük a világot magunk körül. Mert hogy ez az élet, amiért élni érdemes, nem?

Kép

Kép: Fortepan - Adományozó: Magyar rendőr

Nem akartam észrevenni, hogy az elvárásainkból fújt buborék simán átereszti az éppen soron következő családi konfliktusokat, munkahelyi problémákat, sőt, nem csupán időt és teret ad a hétköznapokban praktikus okokból elhalasztott és elegyengetett nézeteltéréseknek, hanem fel is erősíti ezeket. Főleg, ha közben minden egyes „elvesztegetett” percet, órát és napot kíméletlenül számon tartunk: hogy ma is esett az eső, nem kirándultunk, hogy megint a legnagyobb UV-sugárzásra sikerült végre kimenni a strandra, hogy a közös sütögetésről többen elvonultak aludni, hogy ki se csomagoltuk a társasjátékokat, és nem volt kedve senkinek eljönni velem a szabadtéri színpadra…

Nem engedtem el a nyaralás rózsaszín gyerekkori álmát, mániákusan hittem abban, hogy most mindenkinek minden vágya teljesül majd, csupán szervezés és kis alkalmazkodás kérdése. Pedig gyerekkorom óta jól ismertem a viccet a három eltévedt süntestvérről, akik közül ketten hazavarázsoltatják magukat a jótündérrel, mire a harmadik visszakunyerálja őket a sötét erdőbe, mert egyedül unatkozik. Semmit, sőt, senkit sem akartam veszni hagyni. A közös programok pedig azt is jelentették, hogy mindig várunk valamire, ami mindig valakinek túl hamar vagy túl későn van. A kedélyes családi légkört időről időre érdekegyeztetések és viták veszélyeztették, amelyek olyan horderejű dolgokról folytak, hogy ki melyik szobát foglalja el, kocsival menjünk-e vagy biciklivel, netán gyalog, főzzünk vagy üljünk be pizzázni, kié a fürdőszoba és meddig…

Mindezt az sem könnyítette meg, hogy mindig magammal hoztam a jó háziasszony és jó anya szerepét is.

Folyamatosan szerveztem a társaságot, testvéreket, unkatesókat, barátokat hívtam. És persze a nagy társasághoz mindig kell egy szervező, egy koordináló, aki olykor észrevétlenül őrmesterré változik… Amikor én semmit sem csinálok, elkezdem magam diszkomfortosan érezni. Kedves anyák és lányok, ismerős? Persze, sebaj, nyaraláskor is akad némi házimunka, vagy ha nem, hát azonnal kitalálom, hogy nemezeljünk a gyerekekkel, áthívom a szomszédokat vacsorára, vagy sütök 30 palacsintát, amit amúgy lehet kapni a kinti bódéban is… Emancipáció ide vagy oda, azt hiszem, nem csak a mi családunkban öröklődött generációkon át, hogy egy nőnek lelkiismeretfurdalásának kell lennie, ha nem csinál semmit.

Talán úgy összegezhetem, hogy a nyaralás alatt a hétköznapok kötelességtudata és az ünnephez, a szabadsághoz ragasztott minden vágyam (megsokszorozva immár a hozzám tartozók vágyaival) viaskodik bennem egymással. Naná hogy ennek a harcnak voltak sebesültjei, sőt „halottjai” is, ha nem is emberi áldozatok. Csak a remények sorvadoznak el. A kocsiban hazafelé mindig volt legalább egy duzzogó családtag, a bepakolt könyvek rendszerint olvasatlanul érkeztek haza, a nagy kipakolás és a negyedik adag mosás után pedig, amikor belenéztem a tükörbe, egy elcsigázott arc nézett vissza rám.

Lassan tanultam meg nyaralni, és még ma sem vagyok vizsgára kész.

Amikor már a gyerekeim is a párjaikkal jöttek velünk, és volt pár órám, hogy reflektáljak a történtekre, kezdtem rájönni, hogy a családi nyaralás nem olyan, mint egy elmélkedős múzeumlátogatás, egy pezsdítő teljesítménytúra, egy jóleső úszás vagy egy lazító masszázs. És pláne nem mind egyszerre! Nem tartós, intenzív pihenés, nem izgalmas élmények begyűjtése, hanem inkább felkészülés arra, hogy amikor minden tökéletes, észre tudjuk venni és meg tudjuk élni. Azt a pár órát, vagy lehet, hogy csak pár percet. Ha már van benne gyakorlatunk, akkor egyre többet, azt hiszem. Amikor a sneci ráharap a kukoricára; amikor anyuval 100 ütés fölé megyünk a tollasban; amikor úszás után kifekszem a forró stégre; amikor a leendő férjem harcol az elemekkel a csónakban, és csak nevetek percekig a semmi közepén; amikor felérünk a hegyre fáradtan és éhesen, és lenézünk a világ tetejéről; amikor öcsémmel közösen bástyás homokvárat építünk – a gyerekeinkkel, amikor a fiam feltálalja az első általa főzött ebédet a nyolcszemélyes ebédlőasztalnál; vagy a világosi stégen, ki-ki a férjével, feleségével, párjával ülünk a villámokkal áthasított éjszakai égkupola alatt; amikor a barátnőmmel lóbáljuk a lábunkat a libegőn, alattunk sok méterrel, mögöttünk sok évvel, és meg sem szólalunk; amikor a lányom edzést tart nekem napfelkeltekor a tenger fölötti hegyen; amikor az unokám kikukucskál a vászonházikó ablakán, amit még a gyerekeimnek varrtam.

Nyaralás-képzésem idei szemesztere igazán egzotikusnak mondható: tematikája a lakásfelújítás.

Nemcsak tulajdonosként, hanem szomszédként is élvezzük minden következményét, mert a saját szomszédságunkban lakunk egy leválasztott lakásban, 30 négyzetméteren. Én is másképp képzeltem el az ideális vakációt, de az az igazság, hogy élvezem. Talán, mert nem voltak elvárásaim. Ezért aztán elpancsolgatok a váratlanul rám találó örömökben. Ma például abban, hogy a reggeli edzés után nem kell sietnem, elücsöröghetek a szaunában, aztán vizesen hagyhatom a hajam a reggeli kánikulában, s bóklászva sétálhatok hazafelé. Szedhetek pár paradicsomot a kertben (amelynek magjait februárban én pottyantottam joghurtospohárba), sietség nélkül reggelizek. Ráadásul lelkifurdalásom sincs, hogy közben telik a szabadságom, és mennyi mindent nem abszolváltam még a terveimből; ráadásul közben lakásfelújítok, tehát igazán hasznos vagyok.

Belátom, ez utóbbi azt mutatja, hogy van még mit tanulnom a nyaralásról, de írni már egész jól tudok róla.