Keresztes Ildikó: makacs székely lányból karcos hangú díva, aki nem hajlik, hanem törik

– Mi jut először eszébe a gyerekkoráról?
– Marosvásárhely, a Kossuth Lajos utca. A házunk, az udvar, és hogy abban az udvarban mindig arról álmodoztam, hogy egyszer majd a színpadon fogok állni. Azt persze nem tudtam, hogy énekes, táncos, színész vagy más leszek. De az sem lehetett véletlen, hogy mozgékony kislányként nem egy csapatsportágat választottam, hanem a tornát, majd a ritmikus sportgimnasztikát, mert azokban is egyedül kellett kiállnom megmérettetni magam. Az utóbbiban komoly országos eredményeket is elértem, de a lelkem mélyén a művészetek vonzottak. A zene 16-17 éves koromtól, a lázadó korszakomtól jött be a képbe. Na, meg az anyai nagyszüleim is eszembe jutnak, mert édesanyám a nagynénémhez hasonlóan korán férjhez ment, de korán el is vált, s egy-egy gyerekkel visszaköltöztek a családi házhoz. Az unokatestvéremmel tesókként nőttünk fel, szigorú nagyszülői nevelés mellett.

– A művészi érdeklődés csak önt vagy a családját és a környezetét is jellemezte?
– A családban mindenki hordozta, nagyapám unokatestvére, Lukács Mária a Kolozsvári Magyar Opera prímabalerinája volt. Az pedig talán generációs szerencsém, amilyen fantasztikus társaságban Vásárhelyen benőhetett a fejem lágya. Volt a barátaim közt zenész, képzőművész, színész meg sok minőségi kultúrára fogékony civil. Rengeteget köszönhetek annak a közegnek! Mi akkor egyfolytában kirándultunk, koncertekre, házibulikba, színházba jártunk, beszélgettünk, vitatkoztunk az irodalomról.

Pezsgő kulturális élet zajlott Vásárhelyen, sok olyan élményt magamba szívtam kamaszként, amiket ma okostelefonról nem lehet.

– Mennyit tapasztalt a Ceaușescu-rendszer keménységéből, a romániai nélkülözésből?
– Átlagosan éltünk, gyerekként nem éreztem nehéznek az életet. Persze láttam, hogyan osztjuk be a pénzt hónapról hónapra, emlékszem a jegyrendszerre, hogy sorba kellett állni mindenért. Ha jött a lemezboltba öt darab lemez, fejvesztve rohantunk, hogy kié legyen. Minden tiltott volt, ami magyar. Az LGT, a Piramis meg az István, a király voltak a kincseink. Személyesen egyszer talált meg a rendszer, amikor egy szilveszteri buli után mindenkit, aki jelen volt, behívott a Securitate. Besúgó volt köztünk, aki jelentette, hogy felálltunk a magyar himnusznál, és az István, a királyt hallgattuk…

Kép

Keresztes Ildikó

– Érettségi után gyakorlatilag azonnal Magyarországra költöztek. Miért?
– Már majdnem egy éve vártunk a papírokra, hogy költözhessünk, mert édesanyám Érdre készült férjhez menni. Augusztusban töltöttem a tizennyolcat, onnantól már nem hozhatott volna magával. Annyira izgult, hogy még előtte sikerüljön, hogy lefogyott 40 kilóra, kórházba is került. De az utolsó pillanatban megjöttek a papírok, s költöztünk. Három napig élveztem az új helyzetet, majd négy évig bőgtem. Az a szinte Hollywood-szerű Magyarország, amit az álmaimban dédelgettem, természetesen nem létezett, viszont kitéptek a közegemből. Ma már tudom: jönnünk kellett, hogy beteljesíthessem, amire vágytam, meg nem is olyan világot éltünk, hogy ellentmondhattam volna a szüleimnek. 1982-ben papíron már felnőtt voltam, lélekben még gyerek. És tőlem, aki Erdélyben annyit küzdöttem a magyarságomért, a nagy Budapesten megkérdezték: hogyhogy ilyen jól beszélek magyarul… Nem is értettem, hogy akkor itt mit taníthattak történelemből? Persze kisebbségben az ember nyilván jóval erősebben kapaszkodik a gyökereibe. Ha otthon járok, még ma is megkapom a barátaimtól, hogy mit nosztalgiázom, ez már nem az a Vásárhely. Mondom, de nekem az! Mert azt akarom, hogy az legyen.

– Egy erdélyi kulturális fővárosból érkezett Érdre. Milyen állomásokon át jutott el a zenei pályáig?
– Az első munkahelyem a diósdi csapágygyár volt. Közben felvételiztem a TF szakedzői szakára, hogy bizonyítsak a diplomával a szüleimnek meg magamnak, noha nem gondoltam, hogy jó edző lehetnék, egy Oroszlán-Sárkány jegyű embert pedig nem elégít ki, ha középszerű. Bár kicsi voltam és vékony, az emberek mindig hátrahőköltek az orgánumomtól, ha megszólaltam. Mondogatták a barátaim, hogy „de jó hangod van, Kenguru!”. A kenguru című kultfilm alapján kaptam ezt a becenevet. Úgyhogy már kezdett motoszkálni bennem az éneklés, amikor szomorúan álltam egy buszmegállóban, majd valakivel beszélgetni kezdtem, s elmeséltem neki az addigi életemet, amíg hazaértünk Érdre. Az illető művészkörökben mozgott, általa jutottam el Szendrő Mária „Mami” énektanárnőhöz. A vendéglátós zenészeket útnak indító OSZK stúdión keresztül kaptam működési engedélyt, s bekerültem az Ungár zenekarba, akikkel esténként a Lido nevű elit belvárosi kávéházban játszottunk. Még Skandináviába is eljutottam, csupa kiváló zenésszel!

Egyre többeknek feltűnt, hogy ki ez a vadóc, aki nem popot énekel csilingelő hangon, hanem bluest, soult, rockot. Ahogy Varga Miki fogalmazott egyszer: ez a „varjúhangú büdös kölyök”.

– Aki aztán egyre sokoldalúbb lett, és egyre nagyobb nevekkel állhatott egy színpadra…
– Garai Attila dzsessz-zongoristához is jártam órákra, később rákattantam Joplinra, Tina Turnerre. A Kormoránnal folk-rockot, a színházban musicalt játszottam. A népdalon és az operán kívül talán nincs is műfaj, amit ne űztem volna vagy űznék. Ha rockoperát kellett előadni, akkor is volt, akinek eszébe jutott: majd ez a szakadt hangú kiscsaj megoldja. Próbáltam megfelelni, s egyszer csak ott álltam a Rádió 22-es stúdiójában a jobbomon Varga Miklóssal, a balomon Deák Bill Gyulával, akiket Erdélyből csak lemezről ismertem. Ilyenkor gombóc nő az ember torkában, egy szó nem jön ki, nemhogy énekeljen. A mai napig hihetetlen, hogy eljutottam idáig, hogy mertem ekkorát álmodni, s hogy ekkora emberek tartanak rám igényt. Még most is zavarba ejt. Balázs Fecóra is kitérhetnék, aki sajnos már nincs, de rá nem is mondom, hogy nincs, mert mindig lesz. Ugyanakkor bár szakmailag elismertek, nem volt pénzem, mecénásom, menedzserem, és lemezem is csak tíz év késéssel jelent meg. A közönség is alig ismert.

Kép

Keresztes Ildikó és Balázs Fecó

– Lehetett volna, kellett volna valamit másként tenni? Mert mintha lenne egy kis hiányérzete.
– Konok, makacs székely gyerek vagyok, aki egyenes, nem hajlik, hanem törik. Azzal, hogy nem mosolyogtam mindig arra, akire kellett, s ami a szívemen volt, az a számon, néha a saját magam ellensége lettem. Ezt harminc év után már látom. Nem találtam magamnak állandó szerzőpárost, nem törekedtem a címlapokon lenni, nem tudtak a magánéletemről hülyeségeket írni. A különböző tévéműsorokban csak hasonszőrű művészek között szerepeltem, celebek oldalán nem. Meg olyan szakmai vagy társadalmi, jótékonysági eseményeken, amikkel valakinek segíteni tudtam. De a mai napig imádkozom, hogy ne is kerüljek soha olyan helyzetbe, hogy szembe kelljen köpnöm magam! Az ember persze utólag megkérdezi magától, ekkor vagy akkor miért nem erre vagy arra indultam.

Mindig arra törekedtem, hogy az adott pillanatban a képességeimhez, a személyiségemhez, az emberségemhez, az őszinteségemhez és a szakmai alázatomhoz mérten a legjobb döntést hozzam.

– Egy tehetségkutatónak, az X-Faktornak éveken át volt a mentora. Az mit hozott az életébe?
– Sok tanulságot, például azt, hogy az én szempontom nem mindig a világ szempontja vagy a közönség szempontja. Megtanultam másik kameraállásból nézni a dolgokat. Nemcsak azt figyelni, valaki mennyire jól énekel, hanem azt is: elmennék-e egy év múlva a koncertjére, elég érdekes karakter-e, hogy két órán át lekössön? Mert megfoghatatlan, hogy bizonyos emberek mitől kellenek, mások, akik sokkal képzettebbek, mitől nem. Persze ha valaki tudná a siker titkát, mindenki világsztár lenne. A mentorálás olyan volt, mint egy kapcsolat. Az illető odajött, énekelt kettőt, kiválasztottad. Lehet, hogy valakivel járni kezdesz, mert szép a szeme, de attól még nem biztos, hogy vele tudsz élni évekig vagy egy életen át. Csak később derül ki, tudod-e inspirálni őt, de nem megváltoztatni az egyéniségét. Mert számomra ez a művészet lényege. Olyat létrehozni, ami egyedi, más, mint a többi. Nem kell tíz Céline Dion, elég egy is. A mentoráltjaim közül Baricz Gergő és Takács Nikolas ma is remek zenészekkel dolgozik, talán nem lőttem mellé velük. Meg is maradt a szoros kapcsolatunk.

Kép

Keresztes Ildikó színházi szerepei

– Mennyit változott az a vásárhelyi kislány, aki anno a Kossuth Lajos utcai udvarban álmodozott?
– Gyerekként otthon feleselő voltam és önfejű, de belül rettentő sérülékeny. És ilyen is vagyok a mai napig. Már megtanultam, hogyan ne engedjem be a dolgokat túl mélyre, mert volt, amikor majdnem rámentem erre. A világ összes baját nem cipelhetem, ezzel ma is küzdök, de már rutinosabban. Igen érzékeny vagyok, mondták is mindig az X-Faktorban, hogy „már megint bőg”. Mert engem lenyűgöz a tehetség, s imádok örömömben bőgni! És annak ellenére nem ítélkezem, hogy az emberek mintha pont az ellenkező irányba változtak volna a járvány alatt: még ítélkezőbbek lettek. Ha smink nélküli fotót osztok meg, az a bajuk, hogy úgy nézek ki, mint egy banya. Ha klipet forgatok sminkben, menő hajjal, jól megvilágítva, akkor meg miért nem fogadom el a koromat. Hát, semmi sem jó? Ahelyett, hogy megölelnék a kedvesüket, nyelvet tanulnának vagy megnéznének egy jó filmet, ilyeneket írnak.

Pedig hiába tűnök keménynek ezzel a terminátornő-arccal, én világéletemben segítettem másoknak. Az ellenségemnek sem tudnék egy fűszálat sem keresztbe tenni, mert félnék, hogy visszaüt a karma.

– Valahogy nem is feltételezem, hogy túl sok ellensége lenne.
– Utálom is a konfliktust. Fiatalon talán lobbanékonyabb voltam, könnyebben odamondtam, de a normális út szerintem az, ha az emberről ezek a vadhajtások idővel lehullanak. Barátkozó vagyok és nyitott, ha valaki szeretettel közelít felém, de nem lehet könnyen bejutni a szívembe, azokhoz viszont, akiket beengedtem, ragaszkodom. Sok jó ember van körülöttem, akik tudják, nem vagyok könnyű eset, de megtanulták, mikor kell békén hagyni, hogy ne szúrjak beléjük, mint a sündisznó, ha mondjuk bal lábbal keltem fel.

Kép

Keresztes Ildikó a Pro Urbe Díjjal és a Zugló Díszpolgára címmel

– Nyilván Erdélyhez is sok szállal kötődik még…
– Nagyon, sőt egyre inkább! Talán, mert egyre kegyetlenebb, hidegebb a világ, folyamatosan arra vágyom, hogy visszatérjek a kiindulópontra, s ott lenyugodjak. Az ottani családom és a barátaim körében rendre azt érzem: megint önmagam vagyok. Az a fajta ember, akit szeretek magamban. Édesapám már nem él, de az ő második felesége az én második anyám, onnan is van egy öcsém, hozzájuk is úgy megyek, mintha hazamennék. Mert a nagyszüleim házába már nem tudok, annak a helyén ma egy vállalat működik. De a meghatározó barátaim még megvannak abból a közegből, amely miatt énekesnő lettem, s a vásárhelyi színházba is visszajárok.

– Összességében mit jelent önnek a magyarsága?

– Nagyon büszke vagyok a székely, de még az örmény származásomra is!

Kaptam egyszer egy szép családfát, amiből kiderült, hogy az anyai ági felmenőim Örményországból menekültek Erdélybe. Persze alapvetően magyar vagyok, bár bennem vannak azok a tüskék is, amiket Magyarországon erdélyi magyarként kaptam. Van egy világnézetem, aszerint élek, mindig mentem egy úton, arról sosem tértem le. Lehet szeretni vagy sem, de azt nem lehet mondani, hogy arra hajlanék, amerre a szél fúj. Tudom, hogy csak a Jóisten tökéletes, hiszek benne, de nem szeretek kérkedni vele. Nem firtatom, ki miben hisz, miért van gyereke vagy nincsen, melyik pártra szavaz; sokféle barátom van.  Hálás vagyok anyámnak, amiért elhozott Erdélyből, de ugyanennyire fáj is, mert az egyik felem ott maradt. De ha a másik is ott maradt volna, nem tudnám beteljesíteni a vágyaimat. Így meg talán még túl is szárnyaltam azt, amiről valaha álmodni mertem.