„Mi a végletekig elmegyünk” – Élet borderline személyiségzavarral

– Középiskolás korodban kerültél először pszichiátriára. Mi vezetett odáig?
– Alkoholista szülők gyermekeként komoly lelki traumákat éltem át kiskoromban. Gyakran előfordult, hogy a húgommal végig kellett néznünk, ahogy az apám bántalmazza édesanyámat, ami mindkettőnkben óriási törést okozott. Gimnazistaként rossz társaságba kerültem, akiknél a bulik olyan szinten fajultak el, hogy a rendszeres és masszív ivászatok, a közös falcolások és a kábítószerezések voltak a mozgatórugói. Elindultam a lejtőn, a végén pedig nem várt más, mint egy öngyilkossági kísérlet. Ekkor kerültem életemben először pszichiátriára, ahol súlyos depressziót és anorexiát állapítottak meg nálam.

– Mennyi időt töltöttél bent?
– Másfél hónapot. Bár már akkor is borderline személyiségzavarban szenvedtem, de akkor még nem tudták megállapítani, mert abban az időben Magyarországon kevéssé ismerték ezt a szindrómát. A felismerését nehezíti, hogy jellemzője a komorbiditás, azaz több társbetegséggel jár együtt. Csak azokra derült akkor fény, amikre gyógyszereket is kaptam: antidepresszánst és nyugtatót. Egy személyiségzavar sajnos nem gyógyszerelhető, a hozzá társuló tünetek azonban igen, úgyhogy a bent töltött idő alatt sikerült kicsit magamra találnom. A gimnáziumi barátaim el-elmaradoztak tőlem, többé már nem kerestek, ami akkor nagyon fájt, de utólag azt mondom, hogy hálás vagyok, amiért kikerültem abból a mérgező közegből. Sokat segített még akkoriban, hogy a gyógyszereknek köszönhetően javult a hangulatom, és elhatároztam, hogy egyetemre megyek.

Meghoztam egy döntést, hogy a célom érdekében abbahagyom az önsorsrontó életmódot, amit a kórházba kerülésem előtt folytattam, így felhagytam az ivással, a falcolással és a szerhasználattal is.

– Hogyan fogadta a környezeted a mentális problémádat?
– A középiskolában én voltam a feketebárány. Rocker stílusom volt, lázadtam és kissé fura voltam, emiatt pedig sokat csúfoltak, kiközösítettek. Még a velem együtt züllő barátaim is elfordultak tőlem, sőt, a tanáraim sem néztek már úgy rám többé, mint azelőtt; egyszerűen nem tudtak mit kezdeni egy mentális beteggel. Végül sikerült új barátságot kötnöm, ami azóta is egy nagyon erős kötelék az életemben. A barátnőm elfogad olyannak, amilyen vagyok, nem bélyegez meg. Számomra azért különösen kedves ez az interjú, mert fontosnak tartom, hogy erről beszéljünk, úgy látom ugyanis, hogy már a „pszichiátria” szó is elrettenti az embereket. A köztudatban még mindig az szerepel, hogy aki mentális problémákkal küszködik, az egyszerűen csak bolond, akitől félni kell, holott mi nem dühöngő őrültek vagyunk, hanem csak mások, mint az átlag. 

– Egyetemre kerültél. Hogyan vetted az akadályokat?
– Hatalmas öröm és sikerélmény volt számomra, hogy felvettek a Szegedi Egyetem informatikus-könyvtáros szakára. Elvégeztem először az alapképzést, majd a mesterképzést is, most pedig a következő szintre készülök lépni: az antropológiai tanszéken fogok doktorálni történettudományokból. A felsőoktatási éveim alatt szedtem ugyan a hangulatstabilizátort, de még így is kerültem lelki válságba: visszacsúsztam az anorexiába, és újra rám törtek a szuicid késztetések, amelyek sajnos ismét kórházba juttattak. Gyógyszertúladagolás miatt négy napig voltam kómában, és az orvosok kezdték elveszíteni a reményt, hogy életben maradok. Ma mégis itt vagyok, és immár feleségként és édesanyaként harcolok a betegség ellen, amit szívesebben hívok egy állapotnak, amellyel egyre inkább megtanulok együtt élni. Az egyetemen egyébként már sokkal kevésbé volt jellemző a megbélyegző attitűd; mind a csoporttársaim, mind pedig a tanáraim teljes vállszélességgel támogattak a nehéz időszakban.

– Említetted, hogy korábban még nem diagnosztizálták nálad a borderline-t. Erre mikor került sor?
– 21 éves koromban, a legutóbbi öngyilkossági kísérletem után. Akkoriban pszichiátriai befekvésre nem volt lehetőségem a vizsgáim miatt, viszont olyan szakemberekhez fordultam, akik szorosan nyomon követték minden lépésemet. Így kerültem egy igazi szaktekintélyhez, aki emberileg is kiemelkedő értékekkel rendelkezik. Ő állapította meg nálam a személyiségzavart, akihez nyolc éven keresztül jártam terápiára. Rengeteget segített nekem, igazi támaszom volt.

Nagy biztonságot nyújtott számomra a gondolat, hogy bármikor számíthatok rá; akár éjjel 1-kor is felhívhattam telefonon, ha öngyilkossági kísérlet előtt álltam, és ő képes volt lecsillapítani.

Mindvégig kitartott mellettem, még a legsötétebb időszakaimban is. 41 év áldásos munkája után most nyugdíjba vonult, és ez az elengedés számomra nagyon megterhelő, de segít a tudat, hogy mennyire megérdemli már a pihenést.

Kép

Képünk illusztráció! - Forrás: Unsplash / Alla Biriuchkova

– A családod támogat?
– A férjem teljes mértékben. Amikor megismerkedtünk, én rögtön nyílt lapokkal játszottam, felvállaltam magam, és őszintén elmondtam neki, hogy bizony, nem könnyű velem együtt élni. Úgy választott engem, hogy mindent tudott a múltamról. Voltak mélypontjaink, és olyan is előfordult, hogy válaszút elé állított: vagy abbahagyom az önkárosító viselkedést, vagy elválik. Ez akkora pofont adott, ami azóta is segít féken tartani magam. Érzem rajta, hogy teljes szívéből szeret, elfogad olyannak, amilyen vagyok, és támogatni akar. A közvetlen környezetem viszont már nehezebb dió, elítélnek a betegségem miatt. Nem is vették igazán a fáradságot, hogy utánaolvassanak a diagnózisomnak, számukra „csak” egy pszichiátriai beteg vagyok, aki bármikor kiborulhat. Nem ismerik el azt az igyekezetet, amivel hozzáállok a nehézségekhez, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy jól vezessem a háztartást, ledoktoráljak, és úgy neveljem a gyermekem, hogy még véletlenül se érje semmilyen lelki trauma.

– A nehézségek ellenére mégis azt mondod, hogy mint mindennek, a borderline-nak is vannak pozitívumai…
– Így van. Valamilyen szinten szeretem, hogy ilyen vagyok, mert még egy személyiségzavarnak is léteznek olyan erőforrásai, amik előre visznek. Neki „köszönhetem” például a tanulásba fektetett elemi energiámat, a kitartásomat és a kreativitásomat. Mi a végletekig elmegyünk, és ha valamibe beleszerelmesedünk, azt szenvedéllyel és teljes erőbedobással tudjuk csinálni. Elmélyülünk a részletekben, precízek és maximalisták vagyunk, ami elképesztő sikereket tud hozni az életünkbe. Aki ezzel a személyiségzavarral él, annak többsége kiemelkedően tehetséges valamiben, egy művészlélek, aki érzékeny és empatikus, meg persze nagyon nyitott a világra. Jómagam például a lakberendezésben élem ki a kreativitásomat, úgy érzem, hogy van szépérzékem. Ugyanakkor nagyon érdekel a tudomány is, sok publikációt olvasok, szakmai cikkeket, kutatásokat. Mivel megszakadt a kapcsolatom a volt pszichológusommal, ezért gyászterápia jelleggel elkezdtem naplót is vezetni, ami szintén sokat segít.

– A borderline személyiségzavar nem gyógyítható, de kezelhető. Hogyan érzed magad most?
– Pár hónapja teljesen absztinens vagyok. Hiányzik ugyan az alkohol, de lemondtam róla, legfőképpen a lányom miatt, mert nem szeretném, ha úgy nőne fel, ahogy nekem kellett. Ami a leginkább segít nekem a családom mellett, az pedig önmagam elfogadása.

Megbékéltem azzal, hogy a borderline énem is én vagyok, hozzám tartozik, így hát meg kell tanulnom vele együtt élni.

Biztosan lesznek még hullámvölgyek, hiszen más vagyok, mint az átlag, de ez nem feltétlenül jelent rosszat. A kislányom miatt a kontroll mindig bennem lesz, már nem okozok magamnak szándékosan fájdalmat, és érzelmileg sem vagyok annyira labilis. A tüneteim azért enyhülnek, mert fáradságos munkával ugyan, de megtanultam azokat kezelni és nem elkövetni újra ugyanazt a hibát. Kutatások kimutatták, hogy átlagosan 40 éves korunkra válunk teljesen tünetmentessé. Nem szeretném megvárni, én most szeretnék boldog lenni!