„A házasságunkért nekünk kellett megdolgoznunk” – Pálúr János és Kornélia a Házasság Hete idei „arcai”

Pálúr Kornélia: Egy nyár végi, egyetemistáknak, főiskolásoknak szervezett keresztyén táborban ismerkedtünk meg. Én 19 éves voltam, János pedig 20. Kölcsönösen felfigyeltünk egymásra, és szinte az első perctől megtaláltuk a közös hangot. Sokat beszélgettünk a táborban és azt követően is.
Pálúr János: A megismerkedésünk után nem sokkal Kornélia Amerikába ment egy évre nyelvet tanulni. Ez egy hatalmas próbatétel volt, mégis csodálatos élményekkel gazdagította a kapcsolatunkat. Még az utazás előtt eldöntöttük, hogy összekötjük az életünket. A távolléte alatt folyamatosan leveleztünk. Kornélia szüleivel is szorosabbra fűztem ez idő alatt a szálakat, és a tágabb rokonságot is megismertem. Mondhatni az anyósjelöltemnek udvaroltam ténylegesen, Kornéliának pedig csak írásban. (nevet)

– Mikor volt az eljegyzés?
János: Én pár nappal Kornélia hazaérkezése után már előhozakodtam a gyűrűvel, de hivatalosan két hónapra rá jegyeztük el egymást, három és fél évvel a megismerkedésünk után pedig összeházasodtunk.

– Négy gyermekük született. Így tervezték?
Kornélia: Jánosnak három testvére van, nekem csak egy, de édesanyám kiterjedt rokonsággal rendelkezik, és elég intenzív a kapcsolatuk is egymással, így a nagycsaládos létforma számomra sem volt ismeretlen. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat abból a szempontból is, hogy mindketten odaadó, gondoskodó szülők mellett nőhettünk fel.

Először három gyermekre gondoltunk, aztán plusz ajándékként érkezett a negyedik.

János: A családi összetartás mellett a gyülekezeti kötődés volt még a közös szál, és persze a zene szeretete. Számomra különleges vonzerőt jelentett, hogy Kornélia évekig fuvolázott, vasárnaponként pedig a gyülekezetük kórusában is énekelt. Nagyon imponált, hogy a szerelmem jártas az egyházi muzsikálásban, méghozzá igen magas szinten. A zene azóta is fontos szerepet tölt be az életünkben, és a gyerekeinket is igyekeztünk megismertetni ezzel a csodálatos világgal. Sokat énekeltünk otthon együtt, és rendszeresen vittük őket koncertekre is.

– A sajátjaira is?
János: Az orgonaművészi pályám érdekessége, hogy a koncertjeim leggyakrabban katedrálisokba, templomokba „visznek el”. Ajándékként fogtam fel mindig, hogy ezekkel az utazásokkal egészen különleges módom tudom gazdagítani a családomat. A gyerekeim nagyon sok koncertemet hallották élőben. Bár jó fülük van hozzá, sosem erőltettük, hogy zenéljenek, más irányt is vett a pályájuk, igaz, a legkisebb, aki 13 éves, még lelkesen zongorázik.

Kép

A Pálúr család

– A nagyok mivel foglalkoznak?
Kornélia: A fiunk jogásznak készül, múlt ősszel volt az esküvője. A legnagyobb lányunk idén nyáron fog férjhez menni, ami szintén nagy öröm a számunkra. Ő pedagógus, a húga pszichológusnak készül, a legkisebb lányunk pedig még általános iskolás.

– A gyerekek érkezését hogyan tudták „összehangolni” János karrierjének a felívelésével?
János: A gyerekek érkezését mi mindig ajándéknak fogtuk fel. A családot a hivatásomtól soha nem választottam el élesen, úgy alakítottam, hogy a kettő szépen egybeolvadjon. Az isteni gondviselésnek köszönhetően a gyerekekkel kapcsolatban nem kaptunk nagy életpróbákat, szép sorjában érkeztek egymás után egészségesen. Már két gyermekünk volt, amikor kezdtük kapizsgálni, hogy milyen irányt vesz a pályám. Lehetőségünk nyílt akkor egy évet Párizs szívében eltölteni, a Notre-Dame orgonistájától tanulhattam, ami a szakmai fejlődésem szempontjából meghatározó jelentőséggel bírt. A francia fővárosban családilag is életre szóló élményeket szereztünk. Egy hatalmas kalandnak fogtuk fel az egészet, és az is lett.
Kornélia: A nagycsaládjainkban mindig sok testvér, unokatestvér vett körül bennünket, ezért ifjú szülőkként nem rettentünk meg a gyereksírástól, de természetesen nekünk is voltak nehezebb időszakaink. A nagy változások, amilyen a gyerekek születése is volt, minket is megpróbáltak. Egyik nagymama ezt mondta, a másik meg teljesen mást… Az volt a szerencsénk, hogy amikor az egyikünk elkeseredett, a másik tudta biztatni.

– Mi legyen előbb, karrierépítés vagy a gyermekvállalás? Ez a kérdés mennyire foglalkoztatta akkoriban?
Kornélia: Amikor az első gyermekünk megszületett, nekem még egy évem hátra volt az egyetemből. Államvizsga után sokáig nem foglalkoztam a saját karrieremmel. E tekintetben is összhang volt közöttünk, egyértelműen a családalapítás, a gyermekvállalás állt az első helyen, és ezzel párhuzamosan alakult János pályája.

Nem volt hiányérzetem, tudtam, hogy a munka megvár, és én is ajándéknak éltem meg, hogy miközben bővült a családunk, János orgonaművészi munkája révén csodálatos helyekre jutottunk el együtt a gyerekekkel.

20 évet voltam otthon velük, de közben azért dolgoztam nyelvtanárként vállalatoknál reggeli vagy esti beosztásban, így a nap nagy részét otthon tölthettem. 40 éves elmúltam már, amikor pályakezdőként elhelyezkedtem egy iskolában. Egyáltalán nem bántam meg, hogy korábban így döntöttem, döntöttünk. Sok lehetőség áll még előttem, arról nem is beszélve, ami már mögöttem van! Az édesanyám 48 évesen lett nagymama, a gyermekeink a fiatal nagyszüleik révén is felbecsülhetetlen élményekkel gazdagodtak, szóval, ha újra kéne kezdeni, akkor is így csinálnám. A mai huszonéveseket is arra buzdítom, hogy merjenek fiatalon szülővé válni, nagyon megéri!
János: Abban kellett egymást támogatnunk, hogy legyen merszünk hosszú távon előre nézni, és ne csüggedjünk amiatt, hogy jelen pillanatban még mi minden hiányzik az életünkből. A szakmánkban hosszútávon, a családban rövidtávon szerettünk volna jól megfelelni.

– Az otthonról hozott minták révén szinte készen kapták a tudást, hogy hogyan kell jól működtetni egy házasságot. Ez mindig egyértelmű volt az önök számára?
János: A házaspárok kisebb-nagyobb kapcsolati megpróbáltatásain, összezördülésein mi is végigmentünk az idők során, kezdve attól, hogy hol kell megnyomni a fogkrémes tubust és az ablakot nyitva vagy csukva kell-e tartani. A napi nehézségek el tudják borítani az embert, kellenek a fogódzók. A pozitív családi mintákra tényleg tudtunk támaszkodni, és mellette a hitünk is megtartó erőnek bizonyult, no meg persze az, hogy a céljaink mindvégig közösek voltak. Mi áldásként tekintünk az elmúlt 30 évünkre, és azt gondoljuk, hogy az áldás a hitnek a jutalma.

Kesereghetnénk azon, hogy mit nem valósítottunk meg az életünkben, de mi tudatosan inkább arra koncentrálunk, hogy mennyi minden alakult a várakozásainkon felül.

Kornélia: Valóban nagyon szép példák voltak előttünk, de a magunk házasságáért nekünk kellett megdolgoznunk. Minden kapcsolatban két akarat ütközik, nekünk is komoly feladatot jelentett és időbe telt, mire megérttük, hogy nem az a legfontosabb, hogy mindig a saját elképzelésünk érvényesüljön egy-egy vitában. Egymás mellett váltunk felnőtté és tanultunk meg bocsánatot kérni, rugalmasan gondolkodni. Ez csak úgy megy, ha nap mint nap, ezerszer is igent mondunk a másikra, a közös céljainkra, ezért is választottuk ezt mottónak.

Kép

János és Kornélia

– Az improvizációs készséget János a zenében magas fokon alkalmazza, és tanítja is. A magánéletükben is gyakran élnek ezzel az eszközzel?
János: A családom nem túl hálás, ha csak úgy, ad hoc próbálom meghatározni a közös feladatokat vagy programokat, de a gyors változtatás képessége bizonyos esetekben nagyon jól jön.
Kornélia: A magánéletben egyikünk sem a gyors döntés nagymestere, szeretjük minden oldalról megvizsgálni az adott kérdést, mindkettőnkbe szorult egy jó adag perfekcionizmus. A rugalmasság terén rengeteget fejlődtünk az elmúlt évtizedek során, én azt gondolom. A teljes szabadság azonban, ami már inkább szabadosság, nem jellemző ránk, szeretjük a kereteket. Vannak alapvető, közösen felállított szabályok, amelyekhez szeretjük tartani magunkat, pl. a gyereknevelésben.

– A családi munkamegosztás hogyan alakul önöknél?
János: Főzni nem szoktam, szerintem jobban jár a család, ha elkerülöm a konyhát. (nevetnek) Teljesen megkövesedni sem akarunk azért a feladatok elosztása terén. Számomra a karanténhelyzet hatalmas felismeréseket hozott: sokkal többet vagyok most otthon, és rájöttem, hogy már apró dolgokkal is jelentősen tudom befolyásolni a családtagjaim közérzetét, ha mondjuk reggelente bevetem az ágyat vagy letörlöm az asztalt, megterítek.
Kornélia: Ez attól is függ, mit nevezünk hagyományos munkamegosztásnak. Természetes az, hogy egy apuka elmegy az edzésre a gyerekekért, minden este lefekteti őket, olvas és énekel nekik? A családunk „működtetésében” vannak dolgok, amik rám, mások Jánosra lettek szabva. Én még soha nem mostam autót, nem szeretek tankolni sem, örülök, hogy János ezeket a dolgokat leveszi a vállamról.

Fontos, hogy a másik erőfeszítéseit napi szinten elismerjük, és ne csak magunkban nyugtázzuk, ha valami jólesett, hanem forduljunk oda a társunkhoz, és köszönjük meg neki. Ez nekünk sem megy mindig automatikusan, de törekszünk rá.

– Április 6-án lesz házasságkötésük harmincadik évfordulója. Hogy fognak ünnepelni?
Kornélia: Normál esetben elutaztunk volna valami szép helyre, János remek utazásszervező, de a járvány ezt most ugye felülírja. Az ünneplés viszont nem fog elmaradni.
János: Nagyon fontosak számunkra a családi ünnepek, hogy megemlékezzünk az életünk fontos eseményeiről.

– Miért hálásak a másiknak leginkább?
János: Én nagyon nagyra értékelem Kornélia önzetlen támogatását. Amikor arról volt szó, hogy a karrieremre koncentrálunk, száz százalékosan mögöttem állt. Kívánni sem tudtam volna nála jobb házastársat.
Kornélia: Én a napi ölelésekért vagyok hálás, hogy a férjem folyamatosan érezteti velem, hogy szeret. A hűség is rendkívül fontos a számomra, János sohasem adott még egy apró okot sem arra, hogy kételkednem kelljen benne.
János: Istennek is hálásak vagyunk, hogy áldása végigkísérte eddigi életünket, és bízunk abban, hogy hamarosan unokákkal is megörvendeztet bennünket!