Óvó bácsik: velük még a játék is más!

– Hogyan lett belőletek óvó bácsi?

Balázs: Elég kalandosan alakult a pályaválasztásom. Szüleim mindketten pedagógusok, de gyerekkoromban mindig azt mondták nekünk, válasszunk más pályát, mert anyagilag nem éri meg. Műszaki, gazdasági iskolákban tanultam, de idővel mégis csak gyerekek között kötöttem ki, a Kenderke Református Alapfokú Művészeti Iskolába kerültem pénzügyi asszisztensként. Egyik kolléganőm jegyezte meg egyszer, milyen jól bánok a gyerekekkel, elmehetnék tanítónak. Akkor azt gondoltam, nagyon távol áll tőlem, de aztán kiderült, mégse annyira. Rá félévre megkerestek a Tatai Kincseskert Óvodából, és asszisztensi állást ajánlottak, amelynek keretében sajátos nevelési igényű gyerekekkel kellene foglalkoznom. Örömmel elfogadtam. Az óvodavezető az elejétől kezdve biztatott, hogy ne elégedjek meg ennyivel, jelentkezzek főiskolára. Két éve lettem óvodapedagógus, egy éve intézményvezető-helyettes, de mindennap bemegyek a csoportokba, kimegyek a gyerekekkel az udvarra, és ha szükséges, örömmel helyettesítem bármelyik kollégámat.

János: Nekem sem ez az eredeti végzettségem. Vendéglátóipari szakközépiskolába jártam, egy évet dolgoztam a vendéglátásban, majd gyárban helyezkedtem el. Közben megismerkedtem szociálpedagógus feleségemmel, aki állami gondozott gyerekekkel foglalkozott. Sokszor kísértem én is őket kirándulni, táborozni. Annyira élveztem a velük töltött időt, hogy jelentkeztem én is a főiskolára, szociálpedagógus szakra, utána pedig családgondozóként dolgoztam.

Közben elvégeztem az óvodapedagógus szakot is, mert úgy éreztem, az óvodás korosztály a legfogékonyabb a külső hatásokra, itt tudom a legtöbbet tenni azért, hogy boldog, élményekben gazdag gyermekkoruk legyen.

Nem beszélve arról, hogy az első hat-hét év tapasztalatai a legmeghatározóbbak az ember életében. 2013 óta dolgozom óvodapedagógusként a Hajnalcsillag Tatai Református Óvodában, 2018 óta intézményvezető-helyettes is vagyok, de továbbra is van csoportom.

– Hogyan fogadtak benneteket az óvodában?

János: Meglepődtek a szülők, sok kérdőjel volt bennük, hogy mégis mit fog itt egy férfi kezdeni a gyerekekkel. Aztán látták, hogy tudok velük mit kezdeni, jó élmények érik őket velem, és szívesen mesélnek otthon arról, hogyan töltöttük a napot. Úgy érzem, a szülők is értékelik a munkámat, odafigyelésemet, törődésemet, sok pozitív visszajelzést kapok.

Kép

Magyar Balázs

Balázs: Az én esetemben is volt olyan szülő, aki megrökönyödött, mit keres egy férfi a kisgyerekek, kislányok között. Aztán látta, hogyan viszonyulok a gyerekekhez, milyen velük a kapcsolatom, hogy az ő lányával is jól kijövök, aki egyébként nem nagyon enged közel magához senkit. Később meg is jegyezte az egyik kolléganőmnek, örül, hogy férfi pedagógus is van a gárdában, és többre lenne szükség. Mivel nekem is lányom van, a testvéremnek is három, tudom, hogyan kell velük bánni. Egyszer olvastam egy újságcikket arról, mennyire örülnek az óvó nénik egy vidéki óvodában, hogy lett egy férfi gondnokuk négyórás munkaidőben, jelenléte ugyanis óriási pluszt ad a gyerekeknek, új élmények érik őket. Színesre festette az udvaron a falat, homokból szobrokat épít a homokozóban, folyamatosan viccelődik, játszik az ovisokkal.

Főiskolai csoporttársaim mondták, már túljelentkezés van azokban az óvodákban, ahol férfi óvodapedagógus is van. Úgy tűnik, a szülők is egyre fontosabbnak tartják, hogy legyen férfi a gyerekek látószögében.

– Mi a személyes tapasztalatotok? Milyen pluszt ad a gyerekeknek a ti jelenlétetek?

János: Máshogy viselkednek velünk a gyerekek, mint az óvó nénikkel. Velünk máshogy alakul a játék, a tevékenység, bátrabban nyúlunk egy-két veszélyesebbnek tűnő feladathoz, és talán kevésbé aggódunk. Azt is tapasztalom, hogy a gyerekek nagyon is vevők a humorra, a viccelődésre, és szeretik, ha például felemelem őket, vagy aktívan benne vagyok a mozgásos játékokban, focizásban, labdázásban is.

Balázs: Két héttel azután, hogy bekerültem az óvodába asszisztensként, döbbenten jegyezte meg az egyik óvó néni, hogy évek után végre újra legóznak a gyerekek. Nem csináltam semmi különöset, csak leültem velük a szőnyegre, és építettem nekik házakat, utakat, buszmegállókat. Onnantól kezdve maguk is szívesen legóztak. Az egyik SNI-s kisfiúról, akivel én foglalkoztam, azt mondták a kollégák, hogy az elmúlt két évben nem nevetett annyit, mint pár hét alatt. Rövid idő után a többi gyerek is látta, hogyan segítem, viccelődök, játszom vele, és körénk gyűltek. Elkezdtek ők is foglalkozni a kisfiúval, az erősebb fiúk felemelték és vitték, kint az udvaron tolták a kocsiban. Teljesen más lett a csoport már attól, hogy asszisztensként bekerültem, mert máshogy viszonyultam hozzájuk. Felkapom a gyerekeket, belém csimpaszkodhatnak, pörgetem, dobálom őket. Új dolgokat tapasztalnak meg velem azon felül, amit eddig az óvónők adtak. Lehet, hogy nálunk, óvó bácsiknál kicsit eltolódnak a határok, többet megengedünk, lehet kicsit hangosabban viselkedni, futkosni, birkózni – de csak óvatosan és addig, amíg mindenkinek jó, s nincs belőle sérülés –, mert ezek mind hozzátartoznak a gyerekléthez.

– Az ismert pszichológus, Ranschburg Jenő mondta többek között, hogy a mai magyar társadalom apátlan. Mennyire tudjátok ti pótolni az apát?

János: Mi sem az apát, se az anyát nem tudjuk 100 százalékosan pótolni, de nem is feladatunk. Azt gondolom, a családnak kell lennie az elsődleges szocializációs színtérnek. Napközben, amikor velünk vannak, igyekszünk jelenlétünkkel, odafigyelésünkkel, törődésünkkel betölteni azt az űrt, amelyet a szülők hiánya okoz nekik. 

Kép

Dodek János

Balázs: Nem tudjuk pótolni az apát, de látszik a kicsiken, hogy szükségük van a férfi jelenlétére, kell nekik a férfi-minta. Manapság az gyermekek nagyon kevés időt töltenek az apjukkal, mert kora reggeltől estig dolgoznak. Legtöbbet az óvodapedagógussal vannak, ezért jó lenne, ha mindkét nem képviselői ugyanolyan számban lennének jelen az óvodában, így látnák, hogyan működnek a nők, a férfiak.

Mindkettőnk példája jól mutatja, hogy bármikor, bármilyen végzettség után is lehet még valaki pedagógus, ha elhivatottságot érez magában.

Múlt héten többször én altattam el egy kislányt, mert előtte napokig nem akart elaludni, zavarta a többieket. Odaültem mellé, és gond nélkül elaludt. Lehet, hogy csak férfi jelenlétre volt szüksége, a mélyebb hangom és a lassabb szívverésem megnyugtatta.

– Felosztjátok a csoportban a feladatokat? Ti inkább a férfiasabb tevékenységet végzitek, az óvónő-váltótársatok meg a női nemhez közelebb állókat?

János: Nincs olyan, amit én vagy a kolléganőm nem csinálna, persze van, ami egyikünknek jobban megy, például nem járnának jól a lányok, ha alvás után én csinálnám meg a hajukat. Barkácsolni, makkot, gesztenyét fúrni inkább velem szoktak a gyerekek.

Balázs: Egy férfi máshogy nyúl bizonyos tevékenységekhez, máshogy közelítünk meg feladatokat, velem inkább futkároztak a gyerekek kint az udvaron, míg a kolléganőmmel levelet gyűjtöttek. Az éneklést, mozgásos tevékenységet, testnevelést mindig közösen vagy váltásban csináltuk. A gyerekeknek is jó volt, hogy hallják a férfi és a női hangot is, tornán pedig másféle gyakorlatokat végzünk. Ha például elromlott vagy eltört egy játék a csoportban, én nekiálltam a fiúkkal bütykölni, a lányok addig babáztak az óvó nénivel.  

– Mindkettőtöknek van gyermeke. Ők hogyan élik meg, hogy más gyerekek „apukája” is vagytok?

Balázs:

A lányom mindig dicsekedve mondja az iskolában, hogy „az én apukám óvó bácsi”.

Amikor alsós volt, és én mentem érte, az osztálytársai mindig körénk gyűltek. Máshogy viszonyultak hozzám, azt éreztették velem, hogy közéjük való vagyok, mert kicsikkel foglalkozom. Beszélgettünk, viccelődtem velük, megsimogattam a fejüket, pacsit adtam nekik.

Kép

Dodek János

János: A nagyobbik fiam egészen kicsi volt, amikor elkezdtem óvodapedagógusként dolgozni, kiváló gyakorlási lehetőség volt: sok feladatot, játékot, mesét vele próbáltam ki először. Sokat számít ebben a szakmában, ha az embernek saját gyerekkel is van tapasztalata, ismeri az életkori sajátosságokat. Mindkét fiam hozzánk járt óvodába, de másik csoportba az egészséges viszony fennmaradása érdekében. A nagyobbik kicsit nehezebben élte meg, hogy másik csoporttal vagyok az udvaron, és nem vele, hanem a többiekkel foglalkozom, de alvás előtt mindig beköszöntem, és adtam neki puszit. Úgy gondolom, büszkék rám. Egy dolgot nem szeretnek: amikor sétálunk a városban, akkor sok szülő, gyerek köszön, és megállunk kicsit beszélgetni. Még nem értik ennek a jó oldalát.

– Milyen egyedüli férfiként az óvónők között?

János: Nálunk nem én vagyok az egyedüli férfi, a lelkészünk is az, hetente egyszer minden csoportban tart hitéleti foglalkozást. Nem gondolom, hogy kiemelt helyem lenne a kollégák között. Kívülről talán csak azért kapunk nagyobb figyelmet, mert ritkaságnak számítunk az óvodában. Ez megtisztelő, de a kolléganőim ugyanolyan becsülettel, tisztességgel végzik munkájukat, és sokuknak jóval nagyobb tapasztalata van már a szakmában. Szokták mondani az óvónők, milyen jó, hogy van más gondolat, valaki bizonyos kérdéseket máshogy közelít meg.

Balázs:

Nem mi vagyunk az attrakció az óvodában. Nem egyedül dolgozunk, hanem csapatban.

Együtt kell működnünk a kolléganőkkel, és együttesen kell megvalósítanunk a pedagógiai programot, hogy a gyerekek megkapják a szükséges fejlesztést, nevelést. Olykor azt tapasztalom, hogy bizonyos esetekben egyszerűbb megoldást javaslok, amelyre a többiek nem is gondoltak.

– Mi motivál benneteket ezen a pályán?

Balázs: Az a sok apró szeretetnyilvánítás, amelyet nap mint nap kapunk a gyerekektől, erőt ad a munkához. Pedagógusként az a célom, hogy boldog, kiegyensúlyozott gyerekkoruk legyen a kicsiknek. Intézményvezető-helyettesként pedig azon fáradozom, hogy a pedagógusoknak megkönnyítsem a munkáját, kevesebbet kelljen papírozniuk, hogy több időt tudjanak a gyerekekkel tölteni, hiszen a kicsik fejlődése ezt kívánja.

János: Sok erőt ad egy mosoly, ölelés, kedves mondat. Mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy egyből visszajelzést kapunk a gyerekektől, ha valami tetszik nekik, örülnek, de akkor is, ha valami unalmas vagy túl hosszú. Motivál, hogy hozzá tudjak tenni a boldog gyerekkorukhoz. Nincsenek előrelépési terveim, vezetői ambícióim, szeretnék továbbra is gyerekek között lenni, értük és velük dolgozni.