Válhat-e igaz lelkű pap egy bűnözőből? – A „Corpus Christi” című film úgy egyházkritikus, hogy a hitbeli megújulást szolgálja

„Volt egy eset, ami Lengyelországban újságok szalagcímeiben szerepelt. Egy Patryk nevű, 19 éves körüli fiúról szólt, aki papnak adta ki magát három hónapon keresztül – meséli Jan Komasa rendező a film történetét inspiráló, megtörtént eseménysorról. – Mi csak a srácot kereszteltük át Danielre, a többi karakter és a főhős faluba vezető útja a valóságot tükrözi. Ez a fiú esküvőket tartott, keresztelőket és temetéseket bonyolított le. Lenyűgözte az egyház, és ő maga is pap szeretett volna lenni, ahogy a mi Danielünk is” – mondta a 39 éves direktor, akinek a filmje tavaly ősszel a Velencei Filmfesztiválon debütált, majd alig négy hónap alatt összesen 34 díjat gyűjtött be, sőt, a legjobb nemzetközi film kategóriában Oscarra is jelölték, ám az aranyszobrot végül a dél-koreai Élősködők kapta meg.

Daniel a történetben egy javítóintézetből jön a faluba, ahol egyrészt erőszakos bűncselekmény miatti büntetését töltötte – már csak a múltja miatt sem lehetne tehát hivatalosan is pap –, másrészt a zárt falak között további erőszakra szocializálódott. Belül, a lelkében viszont vezekelt, szentmiséken ministrált, kitartóan imádkozott, ami segítette a benti pokol túlélésében, és közel hozta a valláshoz, azaz a mennyországhoz – amely számára már csak a földön érhető el, vagy pont, hogy ott nem?

A faluba érkezve valaki papnak nézi, s onnantól egyre mélyebben bele is merül ebbe a szerepbe.

Azért is érdekes ez a szerepazonosulás – amire a rendező is felhívta a figyelmet –, mert időnként úgy tűnik: sokkal jobban meg tudják szólítani a hívők tömegét azok, akiket nem korlátoznak az egyházi előírások, akik nem az egyházból valók – szemben például a Danielnek esélyt adó helyi plébánossal, akit neki egy ideig helyettesítenie kell.

Kép

Részlet a Corpus Christi c. filmből

A falu közössége a formabontó, meghökkentő módon gyóntató és miséző új atyát már csak azért is befogadja, mert egyfelől szinte meglepődni sincs idejük, olyan hirtelen előttük áll, és karizmatikus egyéniségénél fogva hatással van rájuk a titokzatos jövevény; másfelől súlyos közösségi traumától, egy számos helyi emberéletet követelő baleset következményeitől szenvednek. A gyászban pedig minden váratlanul friss, új nézőpontot kap, a feloldozást segítő impulzus pedig úgy kell az embereknek, mint egy falat kenyér. Daniel ezt mindenfajta számítástól mentesen, ösztönből, a saját bűnös lelkén is könnyítendő ismeri fel, és próbál rendhagyó módszereivel mások terhein is enyhíteni. Az őt alakító színész, Bartosz Bielina szuggesztív tekintetében ott vibrál a kettősség: a bűné és a vezeklésé, ha úgy tetszik, az ördögé és az angyalé, akik őt már egy életen át elkísérik. Egyedüli mentsvára az Istenbe vetett hite, ahogy mindenki másé is, akit pótolhatatlan veszteség ért.

Ez az egymásra – és Istenre – utaltság nagyon fontos eleme a filmnek, hiszen kapcsolatok dinamikáját, jellemfejlődéseket alapoz meg. A karakterek egy percre sem válnak komikussá, de a drámájuk sem eltúlzott, hanem átélhető.

A saját közösségeinkben szerzett tapasztalatainkból tudhatjuk, kit milyen motiváció mozgat, mi az, amit érez, ám igyekszik elrejteni; s talán azt is, hogy ez az őszinte meggyőződését a világba kiáltó fiatal mitől képes minden előképzettség és allűr nélkül végig hiteles maradni. De leléphet-e úgy a színről, hogy a falu életében káosz helyett egyfajta modern értelemben vett „megváltást” hagyjon maga után? Ha igen, ha nem – milyen irányt vehet az ő további sorsa? Lehetnek illúzióink, de ne feledjük: a prófétai tudattal élő emberek elsősorban nem a saját sorsukon segítenek, sokkal inkább a körülöttük élők felé teljesítenek küldetést. Ahogy küldetést teljesít a Corpus Christi című film is, amely úgy fogalmaz meg egyházkritikát, hogy a vallási alapokat még véletlenül sem kérdőjelezi meg, sőt, megerősíti. Segít szembefordulni a tettetéssel, helyette felvállalni a valós érzéseket. Nem titkolja: sokszor épp bűnök, hibák, tévedések árán jutunk közel az Istenhez, amire a főhős személye a legerősebb példa, aki számára a javítóintézet nélkül talán soha semmit nem jelentett volna a keresztény hit. Így viszont már ő erősíti meg másokban a hitet – milyen sorsszerű!

Kép

Részlet a Corpus Christi c. filmből

A lengyel és a magyar néplélek sok szempontból igen hasonló, ezt régóta tudjuk. A lengyelországi faluban játszódó eseményeket épp ezért úgy tudhatjuk szinte észrevétlenül is a magunkénak, mintha szó szerint a szomszédban történtek volna. A mi környezetünkben is akad a hatalmával bűvészkedő kiskirály, a vallás jegyében manipuláló helyi szenteskedő, bosszúra vágyó, bűnbakot kiáltó haragos, és persze vívódó, de jólelkű, helyes értékrendű fiatal is. Őket kivétel nélkül emlékezetes alakítást nyújtó színészek formálják meg Komasa mozijában, általuk válhat a mást megalázóból alázatos, a gyűlölet szítójából megbékélő, a zavart lelkű tinédzserből jó ügyért kiálló szövetséges, az új identitását valótlanságra építő bűnözőből az isteni szikra és igazság hordozója.

Mert „lehet, hogy hatalma van, de én vagyok az, akinél az igazság lakozik” – hangzik el a filmben a főszereplő szájából egy igen fontos ember felé, aki ezt nem is vitatja.

Egyetlen értékes alkotás nyilván kevés bármilyen téren is a lelki megújuláshoz, de a Corpus Christi közelebb vihet az istenhit lényegéhez, a megbocsátás természetének megértéséhez. Az egyetlen esélyhez, amellyel a végzetesnek tűnő hibát elkövetők élhetnek. Ez a film él a maga 116 percnyi esélyével, és jól kihasználja azt. Érdemes a magyar nézőknek is esélyt adniuk a filmnek, az újranyitott mozikban.