Miről beszél a csönd ilyenkor, járvány idején?

Motorzúgást legalább egy hete nem hallottam, autót is alig. Az utcán csak néha látok egy-egy járókelőt – hogy is láthatnék, ha én is ritkán megyek ki. Szomszédaink mintha nem is lennének, mintha elutaztak volna egészen messzire. Néha az az érzésem, hogy kiüresedett a város, csak mi pörgünk továbbra is a négy fal között, és bizonyára az én gyermekeim hangjától visszhangzik a környék.

Akarva-akaratlanul hallgatom, mit beszél a csönd. Nekem és a körülöttem szinte remeteként élőknek.

Beszél a csönd a békéről, a harmóniáról. Arról, hogy itt a tavasz, a napnak már ereje van, a madarak hajnalban zsoltárokat csivitelnek, és alkonyatkor vecsernyével búcsúznak.

Úgy érzem magam, mint az édenben: egységben a természettel, egységben a Teremtővel.

Beszél a csönd a megállásról. Arról, hogy elég volt a mindig tenni akarásból, a cselekvésbe menekülésből, a tevékenységbe fojtott bánatból. Hányszor éreztem, hogy jó lenne megállni, pihenni a testemnek és a lelkemnek is, de sodort a lendület! Azt hittem, nem hagyhatom abba a munkámat, a feladataimat. Már egészen Mártává váltam, aki sürgött-forgott Jézus körül, de nem tudott leülni a lábához és csak figyelni, hallgatni.

A csönd újra megtanít létezni.

Beszél a csönd az őszinteségről. A csöndben lehullanak az álarcok, megsemmisülnek a fölösleges szavak, megszégyenül a hazugság. A csend elől nem tudok elbújni, mert végtelen a tere, amelyben nincsenek falak. A csendben önmagammal találkozom. A csend tükröt tart, amelyben meglátom magam olyannak, amilyen vagyok.

Beszél a csönd a félelemről. Arról, hogy valami van a nagy hallgatás mögött. Valami, amiről nehéz beszélni, ami még nem körvonalazódott, ami félig-meddig ismeretlen. Valami, ami árnyékként vetül rám felülről, belülről pedig a sejtjeimben érzem.

Valami, amitől összerándul a gyomrom, és összeszorul a szívem.

De nem tudom, mi is ez pontosan, csak azt, hogy jön. És ez a legfélelmetesebb.

Beszél a csönd a tehetetlenségről. Arról, hogy bármit is teszek, nem én irányítom a sorsomat. Ki vagyok szolgáltatva egy láthatatlan, icipici vírusnak. Ez alázatra is ébreszt: milyen védtelen és semmi vagyok a végtelenhez képest. Mit tehetek ebben a helyzetben?

Ráhagyatkozom arra, aki egyformán Ura az életemnek, a vírusnak és a mindenségnek.

Beszél a csönd a várakozásról. Arról, hogy nincs más választásom, mint várni. Várni arra, hogy ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely. De arra is felkészülni, hogy nem feltétlenül az én akaratom teljesül, és talán nekem is innom kell a kehelyből. Várni arra, hogy minél hamarabb véget érjen ez a rossz álom, az elszigetelődés. Hogy valaki szelídítse meg ezt a makrancos vírust. Várni arra, hogy felejthessek.

Beszél a csönd a türelemről. Arról, hogy a nyugtalanság, a kapkodás nem visz előbbre. Az aggodalmaskodás egy könyöknyivel sem toldja meg az életemet. A türelemről, ami megtanít egymásra figyelni.

Ma egy hajlott hátú, hófehér hajú néni álldogált az úttest egyik végén. A szemközti kisboltba igyekezett. Mindössze egyetlen autó közeledett az úton, de megállt. Türelemmel biztatta a nénit elindulásra, és türelmesen várta, amíg apró csosszanásaival átaraszol a túloldalra.

Beszél a csönd a reményről. Arról, hogy ami keletkezik, az el is múlik. Ami elveszettnek tűnik, az megkerül. Ami a jelenben kilátástalan, az a jövőben megvilágosodik. És arról is beszél, hogy semmi sincs hiába. Mindennek megvan az értelme. A rossz is a javamra válhat. Csak tovább kell vinnem mindazt, amiről beszélt nekem a csönd.