Kettesben, gyerekek nélkül? – Csak te+én meg ők

Tulajdonképpen megmaradtak a megszokott margitszigeti séták, csak éppen nem egymás kezét fogtuk, hanem a két nagyobb gyereket hintáztattuk felváltva, miközben férjem – nyakában a kicsivel – másik kezében a motort vitte, én pedig a babakocsit toltam. A hosszú, meghitt beszélgetésekből csak a meghitt és a hosszú hiányzott. Általában egy-, két-, esetleg háromszavas mondatokból álltak: „Megfogod?” „Elviszed oviba?” „Csöng a telefon!” Bár a „Ma ugye te mesélsz?” kérdést például olyan sokféle metakommunikációs kísérettel lehetett föltenni, hogy abban lehetett szemrehányás (például amikor apa későn ért haza), felérhetett egy titokzatos szerelmes ígérettel és egy hadüzenettel is (ha éppen meccs volt a tévében aznap).

A nagy franciaágyban a legkülönbözőbb időpontokban és létszámban kiskorúak jelentek meg. Egymás becézgetésében megmutatkozó nyelvi kreativitásunkkal most csemetéinkre fókuszáltunk.

A bókok, dicséretek is kicsit más formában hangzottak el, például: „Milyen szép várat építettél, papa!” vagy „Mama csinálja a legfinomabb meggyes rétest.” De az is egyre gyakoribb volt, hogy „Gyerekek, vacsora!” felkiáltással trombitáltam össze családomat, értve ezalatt az apjukat is, és férjem néha már akkor is megjelent erre a hívó szóra, ha éppen körömvágásra invitáltam az aprónépet. Az viszont azért szíven ütött, amikor Mikuláskor én is gumicukrot kaptam…

Már a harmadik csemeténk is egyéves lehetett, amikor rájöttünk, hogy ideje volna eltölteni legalább 24 órát kettesben. Jó előre beszerveztünk egy nagymamát, és lefoglaltunk egy éjszakát egy erdei házban.

Ahogy közeledett a tervezett indulás időpontja, lakásunkban különös erők szabadultak el: rég elfeledett ismerősök telefonáltak, folyadékok (úgymint kakaó, sebfertőtlenítő) ömlöttek a szőnyegre, illetve a számlákra; tárgyak (nevezetesen hőmérő és kocsikulcs) tűntek el; gyerekeinknek pedig csupa olyan bizalmi problémája adódott, amit csak én tudtam megoldani (például a popsitörlés és a mackó lefektetése). Fél 10-kor, szinte minden poggyász nélkül, viszont annál elcsigázottabban, megjelentünk a kis panzióban. A konzervatívan öltözött recepciós hölgy a szokatlan körülmények mögött házasságtörést sejtett, ami ez esetben kedvezett nekünk. Ugyanis erkölcsileg megkönnyebbült, hogy nem szobára rohanunk, hanem vacsorázni is szeretnénk, ezért a már hazakészülődő pincérektől kialkudott nekünk valami vacsorát.

Végül tehát mégis ott ültünk kettesben, gyertyafény mellett (kivételesen nem volt vita, hogy ki fogja majd elfújni), előttünk a szépen terített asztal (partedli és cumisüveg nélkül).

Amikor a pincér a második fogást hozta, amihez krumplipüré dukált, férjem megjegyezte: „Én nem kérek krumplifülét” – merthogy nagylányunk így nevezi. És akkor a nagylányomról eszembe jutott, hogy a mosógépben maradt az alvós nyuszija. És elkezdünk beszélgetni arról, hogy milyen nehezen alszanak el… és csak amikor a pincér megállt mellettünk, hogy kérünk-e desszertet, vettük észre, hogy Papának és Mamának szólítjuk egymást.

Elhatároztuk, hogy felviszünk egy üveg pezsgőt, és kiülünk az erkélyre. Amíg férjem a fürdőszobában volt, titokban (ugyanis megegyeztünk, hogy nem hívjuk a gyerekeket) felhívtam anyut, persze csak az alvós nyuszi miatt. Nem tudom, hogy történhetett, talán az ital szállt a fejembe… valójában csak akkor kaptam észbe, amikor letettem a telefont: megbeszéltem vele, hogy holnap utánunk jönnek kirándulni.

Pár percet adtam még a férjemnek, hogy az ölébe ültessen, frissen borotvált arcát a vállamhoz hajtsa, és a pohár gyöngyöző pezsgőn át megmutassa nekem a Göncölszekeret. Csak aztán kezdtem hozzá: „Holnap jönnek a gyerekek…” Átölelt, és azt kérdezte: „Szóval, nem haragszol, hogy idehívtam őket? Állítólag tele van itt szarvassal az erdő. Még sosem láttak ilyet.”

(A történelem gyakran ismétli önmagát, a családi történelem is. Két évtizeddel később legidősebb gyermekük, Lilla is szeretne egy gyerekmentes napot tölteni a férjével édeskettesben. Vajon nekik sikerül? - A szerk.)