A kulcs, hogy hisz és hisznek benne – Megyimórecz Ildikó követi a jeleket az élet és az ének útján

– Emlékszel még az első sikerélményeidre a zenében?
– Talán fénykép is készült rólam, amikor egész pici koromban – épphogy felértem a zongorát – már hallás után játszottam vissza dallamokat, amelyeket az édesanyámtól és a nővéremtől hallottam, akik zongoraművészek. Én is ezen az úton indultam, de nem éreztem teljesnek magam, ezért édesapám beíratott énektanárhoz, mert szolfézsórán hallották, milyen tiszta hangom van. A magánéneket 15 éves korom körül kezdtem, hiszen ehhez fejben is, testben is érettebbnek kell lenni – mégiscsak a saját testünk a hangszerünk –, majd a kóruséneklést is próbáltam, de ott is inkább szólórészeket kaptam. Klasszikus zenéket, operákat hallgattam, s három év után középiskolát váltottam: művészeti gimnáziumba mentem. Magával ragadott ez a világ, jöttek a megerősítések: a versenyeken dobogós lettem, és a legfontosabb: felvettek a Zeneakadémiára.

Álmok és áldozatok

– Az is fontos jel lehetett, hogy éppen a világhírű Marton Éva osztályába kerültél.
– Évával egy versenyen találkoztam először. Részt vettem a  mesterkurzusán, majd a felvételin megkérdezte, kihez szeretnék kerülni. Hozzá akartam természetesen, titkon reménykedtem is benne. Hálás vagyok a Jóistennek, mert Éva azóta sem csak arra tanít, hogy jó énekes legyek, hanem emberileg is rengeteget ad. Ez nagyon fontos, mert talán kevesen tudják, mennyi erőfeszítés és áldozat egy ilyen karrier. Összetett ez a pálya.

– Lelkileg vagy fizikailag megterhelőbb?
– Fizikailag nekem szerencsére nem fárasztó. Kiskorom óta sportolok, a jó kondíció segít, hogy az éneklést és a fellépések megpróbáltatásait bírjam. Hobbi szinten röplabdáztam, edzőterembe és úszni jártam, a futás a mai napig a szerelmem.

Sokszor felteszem a futógépre a kottát, és futás közben memorizálom a darabokat. Ha mozgok, az agyam sokkal jobban fog, ilyenkor magamban, belső hallással tanulom a szöveget, a ritmust.

– Hány nyelven kell tudnod énekelni?
– A fő nyelvek az olasz és a német, de angolul, oroszul, csehül, és persze, magyarul is énekeltem már. Az olaszt intenzíven tanulom, mert a legtöbb opera olasz, sok karmester anyanyelve ez, így fontos olyan szintre hoznom, ahogy angolul és németül már jó ideje beszélek.

– Hosszú távon itthon vagy külföldön képzeled el a karriered?
– Itthon és külföldön is, hiszen mindenkinek nagy álma a Scalában vagy a Metropolitanban énekelni, de boldog vagyok, hogy a budapesti operában lehetőséget kaptam már a diploma megszerzése előtt. Az arany meg az asszonyban debütáltam, jött egy Puccini-dalest, a Rigoletto, hamarosan benne leszek a Carmenben, a Parsifalban, a Tannhäuserben és mellette számos rangos előadásban.

Kép

​​​​​​​Kép: Megyimórecz Ildikó 

– Van álomszereped vagy álomszerződ?
– Van, amit nagyon szeretnék elénekelni, már tudom is a szerepet, de még érnem kell hozzá. Szeretném majd énekelni a Tannhäuserben, illetve a Don Carlosban Elisabeth-et, A trubadúrban Leonorát. Érzem, mi áll hozzám közel, van egy repertoárom, amelyről, remélem, mielőbb minél többet énekelhetek. Szerzőből Puccini, Verdi és Mozart a kedvencem, de mindenevő vagyok. Csak a Mozart-kugelt nem szeretem (nevet).

Akik utat mutatnak

– Éva inkább a szigorú vagy a kedves mentortípus? Nem mintha a kettő kizárná egymást.
– A növendékeivel nagyon kedves, de rengeteget kell tanulni nála, mert kíméletlenül számonkér. Eleinte óriási szintbeli különbséget kellett ledolgoznom ahhoz képest, ahol a középiskolát zártam, de a hangképzésre is nagyon megtanított. Minden reggel a skáláival indítom a napot.

Marton Éva sok személyes tapasztalatát is megosztotta velem, mintha belecseppentem volna a karrierjébe, átélve az ő varázslatos világát.

Tanárként elvárja a precizitást, összetett nézőpontból elemzi az előadásokat. Talán a leghosszabb időn át mentorált növendéke vagyok, mert az akadémia óta is minden mozdulatomról tud, úgy összenőttünk, mintha családtag lenne. Barátnőmnek csak azért nem nevezem, mert annyira felnézek rá.

– Ő a példaképed?
– Egyértelműen, inspirál a személye és a karrierje, persze úgy, hogy önmagam maradjak. Én is szoprán vagyok, bár a hangfajomat most még korai lenne megmondani. Bízom benne ,hogy hasonló szerepeket fogok énekelni, mint ő. Amikor együtt dolgozunk, és énekelek egy áriát, néha ő is kiereszti a hangját, ami valami fantasztikus!

– A kritikáit hogyan fogadod?
– Ő és a segítője, Gyökér Gabriella sosem tartanak hamis tükröt elém. Éva a legapróbb részletekre is reagál: hogyan megyek ki a színpadra, éneklés közben milyen mozdulatokat teszek, hogyan tartom a kezem, milyen az arckifejezésem. Igyekszem a legtöbbet megvalósítani az instrukciókból, és próbálom utólag én is értékelni az előadásaimat. Évával hét éve dolgozunk együtt, a tudatos életre is megtanított, hogy ne nagyon érjenek meglepetések, minél kevésbé legyek sérülékeny.

– Abban, ahol tartasz, gondolom, sokat segített a háttér is, hiszen művészcsaládba születtél.
– Édesapám fagott- és furulyatanár volt, az anyai nagypapám pedig a mai napig szeret klasszikus dalokat énekelni – noha könyvvizsgálóként végzett –, otthon még kíséri is magát zongorán. Édesanyám Pécsett, a nővérem Ausztriában zongorát tanít, a bátyám csellistaként kezdte, most fitneszedző és masszőr, az öcsém könnyűzenei alapokat készít – már nemzetközi rap-sztároknak is. A nyarakat az Egyesült Államokban tölti stúdiózással, a többi évszakban itthonról dolgozik. Összetart a családunk, édesapám 2015-ben történt váratlan halála még közelebb hozott minket egymáshoz. Nehéz időszak volt, amely sok mindenre megtanított.

A zene világa fantasztikus: feltölt, elrepít a hétköznapokból, előadások után elaludni sem tudok a felfokozott állapottól.

És igen, mindez akkoriban is erőt adott, sőt a mai napig érzem, hogy édesapám velem van, a koncertjeimen is.

Kép

Kép: Megyimórecz Ildikó

– A Junior Prima díjátadón vetített kisfilmedből is kiderült, milyen fontos számodra a hit.
– Kiskorom óta erre neveltek a szüleim, és sok mindenért hálás vagyok. Azért is, hogy a mentorom ennyire hisz bennem. A Jóisten visszajelzései pedig egyértelművé teszik: az az én utam, amin járok. Figyelek a jelekre, amiket küld, tudom, hogy mellettem van. Érzem, hogy jófelé terel.

A hétköznapokban is a célért​​​​​​​

– Miként lehet óvni a hangodat, és mit teszel azért, hogy még jobb legyél?
– Télen beöltözöm, hatalmas sálat hordok, nem iszom hideget és szénsavasat, nem eszem fagyit. Nagyon ritkán vagyok beteg, ha mégis, általában felül tudom énekelni, egy kis nátha nem hallatszik az énekhangomon, csak a beszédemen. A mozgásra és az étkezésre is figyelek – mostanában tésztából eszem többet, hogy a bevitt energia hosszan kitartson az énekléshez.

Vannak szerep- és nyelvtanulós napjaim, amikor minden időt arra fordítok, hogy még jobb legyek, a koncert pedig a folyamat megkoronázása.

– Otthon is tudsz gyakorolni?
– Igen, a szomszédok szerencsére szeretik a hangomat, de a tanulási fázisban nem mindig kell teljes hangon énekelni. A tehetség viszont önmagában nem elég, sokat foglalkozom pluszban is a darabokkal, miután hazaérek. Imádok dolgozni, otthon is ezzel együtt tudok kiteljesedni, sokszor főzés közben is énekelek!

– A szomszédokon kívül van, aki hallgassa?
– A párommal, aki daganatos betegeket gyógyít, egy koncerten ismerkedtünk meg, ahol én felléptem, ő nézőként volt jelen. Jól kiegészítjük egymást, gyerekkora óta járt a szüleivel színházba, operába, ismeri a darabokat, zongorázni is tud – neki az a kikapcsolódás, ami nekem a munkám. Abban is segít, hogy tudatosan építsem a pályám, mindenben támogat. De leghűségesebb hallgatóm és leghitelesebb kritikusom Helga, a kétéves angol vizslám.

– 2020-ra mit szeretnél, ha kívánnánk neked?
– Hogy folytatódjon, ami elkezdődött. Nagyon sok munkám van, sok új megkeresés érkezik: úgy fest, megtérül a hivatásomba fektetett energia. A zenével feltöltődve kerek a világom. A díjak pedig – amilyen most a Junior Prima volt – motiválnak, visznek előre. Éreztetik, hogy jó helyen vagyok, arra ösztönöznek, hogy továbbra is mindent megtegyek, hogy ezen az úton maradjak. A sok pozitív megerősítés ad erőt ahhoz, hogy a nézőknek még többet tudjak adni estéről estére.