Tűzben edzett férfi – Dr. Várhelyi Levente főorvos tűzvonalban és tűzhányók közelében is segít

– A katonai vagy az orvosi pálya iránt érdeklődött előbb?
– Édesapám tábornok volt, a családunkban több száz évre visszamenőleg találni hadi alkalmazottakat. Egészségügyi dolgozó nem akadt, én mégis általános iskola felső tagozatától tudtam: orvos szeretnék lenni. Kicsit később azt is, hogy baleseti sebész. A Honvédkórház szakmailag már akkor is vonzónak tűnt, mindenképp ide akartam kerülni, így a katonaorvosi hivatás adta magát.

– Mi vonzotta annyira ebben a fajta orvoslásban?
– Az, hogy ortopédus baleseti sebészként a betegek számára valamit visszaadunk. Egy funkciót a betegségük, sérülésük után.

Fájdalmat szüntetünk meg, mozgást javítunk, olyan sikerélményeink vannak, amelyek nem mindegyik orvosi területen adódnak.

A katonai pályán ráadásul kiemelt jelentőségű a traumatológia, a sérüléskezelés.

– A honvédséghez való belépését és az orvosi egyetem elvégzését követően mennyi idő telt el az első külszolgálatáig?
– Kádár János halála másnapján vonultunk be, majd ’92-ben kezdtem a kórházban hadnagyként. Az első külszolgálat hat évvel később Boszniában volt, a délszláv konfliktus után békefenntartóként. Szarajevó még romokban hevert. Akkor derítettem fel, hogy egy háború utáni környezetben miként működik a katonai erők egészségügye, erről itthon kevés tapasztalat volt. 2006-ban Koszovóba pedig már a magyar kontingens vezető orvosaként mentem.

Látott papot félni, operált terroristát

– Mi a legmaradandóbb emlék az ott töltött időszakból?

– Az, hogy a világ az albánokat sajnálta, miközben egy 16 ezer fős szerb közösség ott maradt a szülőföldjén szögesdrót mögé zárva, hogy meg ne öljék őket.

Volt olyan szerencsém, hogy meghívtak a dečani kolostorba, a népük szent helyére, eredeti bizánci freskók közé, ahová az első királyukat is temették. Amikor gyógyszerre volt szükségük, mondtam a rendfőnöknek, hogy bármikor nyugodtan jöjjön érte, mire ő: „Viccelsz? Ha kimegyek az utcára, az albánok rögtön agyonlőnek!” Egy ortodox papról beszélünk.

– Koszovó után – 2008 és 2013 között – négyszer is Afganisztánban teljesített szolgálatot.
– Ahol olyan sérüléseket és betegségeket kezeltünk, amelyek Magyarországon nincsenek vagy igen ritkák. A kapacitást fenn kellett tartanunk a potenciálisan sérült katonáknak, miközben rengeteg igény lett volna a civilek ellátására, ennek tíz százalékát sem elégíthettük ki.

Kép: Dr. Várhelyi Levente 

Afganisztánban olyan szegénység van, hogy egészségügyről nemigen beszélhetünk. A városban, ahol szolgáltunk, előtte hetekig nem volt áram.

A helyiek tudták, hogy a települt haderőknek színvonalas egészségügye van, próbáltak bejutni hozzánk. Nem zárkózhattunk el, egyrészt emberi okból, másrészt, ha nem segítesz, a befogadó nemzet ellenségessé válhat, miközben a cél egymás támogatása. A legtöbb ellátott helyi rendőr vagy katona volt. A mi katonáinkat az egyéni védőfelszereléseik védték, támadás esetén kevésbé sérültek. Nem úgy a védtelen civilek, ha rájuk robbantották a piacot vagy a buszmegállót… Rögtön húsz-harminc halott, negyven-ötven sérült, akik direktben kapták a lövéseket, repeszeket.

– Milyen sűrűn történt terrortámadás? Előfordult, hogy magát a merénylőt is kezelniük kellett?
– A híradóban hetente mutattak egy akciót, holott mindennaposak voltak.

Tálibot is operáltunk, többet is. Ugyanúgy kezeltük, mint bárki mást – ő is ember, nem a mi dolgunk, hogy jó vagy rossz fiú.

Behozták felrobbantva, megoperáltuk, stabilizáltuk, aztán elvitték a rendőrök. Persze gyanítom, hogy a másnapot már nem érte meg… De operáltunk aknakereső kutyákat is, ezek a derék állatok igen nagy odafigyelést kaptak.

A mázsányi pisztácia és az élet szabályai

– Előfordult, hogy akinek megmentette az életét, attól később hálás visszajelzést kapott?
– Az egyik rendőrfőnök, akit gépkarabéllyal lőttek keresztül a kocsijában, a gyógyulása után gyönyörű helyi népviseleti ruhákat – kelméket, afgán nemzeti színű kaftánokat – hozott ajándékba. Ezeket ma is nagy becsben tartom, hiszen részükről ez komoly tisztelet jele. És olyan is volt, aki mázsaszám hozta a pisztáciát a kertjéből, sértés lett volna visszautasítani.

– Önök mennyire érezték magukat veszélyben?
– Fix építésű kórházban – nem sátorban vagy konténerben – dolgoztunk, amelyben a teljes orvosszakma, 16 terület képviseltette magát. A magyar kontingens tíz főből állt, ebből három orvos plusz a műtősök, ápolók. Modern eszközökkel dolgoztunk, teljes ellátást kaptunk, csak a munkára kellett koncentrálnunk. Viszonylag védett helyen, egy tízezer fős tábor közepén. Veszélybe akkor kerülhettünk, ha kimentünk. Egyszer egy műtétre mentem át egy másik bázisra, amikor nagy lövöldözés volt a közelben, de az amerikaiak rendet tettek.

A táborban pedig szinte aludni is betárazott fegyverekkel mentünk.

A koalíciós erők legnagyobb veszteségei akkor keletkeztek, amikor a helyi szövetségeseik fordultak – a táboron belül – ellenük. Ez a fajta belső fenyegetettség volt a legnagyobb.

– Élet és halál kérdése átértékelődött önben odakint?
– Természetesen, még ha igyekeztünk is mindent a szakma szemüvegén keresztül nézni, hogy mit tanulhatunk az egyes sérüléstípusokból, szövődményekből. És a visszaút mindig nehezebb volt. Ennek irodalma is van: amikor a háborús veterán hazamegy, nehezen illeszkedik vissza a békébe. Mások az értékek, mások az élet szabályai és a betegekkel való viszony is. Minél többet vagy kint, annál nehezebb az átállás.

Tegnap még széttépett emberi testek, ma bejön egy nyugdíjas néni, hogy fáj a bütyke. De neki ez a betegsége, a többi már a múlt.

Izlandi csodák, szicíliai keresztapa

– Ha nem tévedek, valahol szabadidejében is a veszélyt, az adrenalint űzi. Máskülönben miért éppen vulkánokhoz vinne túravezetőként csoportokat?
– Megvan a kalandvágyam pszichés háttere: úgy háromévesen láttam a szüleimmel a moziban egy sci-fit, amiben vulkánkitörés volt, fröcsögött a láva. Onnantól esténként féltem: mi lesz, ha a szomszédban is kitör a vulkán? Aztán iskolásként ez átfordult érdeklődésbe. Vulkánokról olvastam, illetve néztem ismeretterjesztő filmeket. Először ’84-ben jutottam tűzhányó közelébe, amikor a nagyapám olasz szakos egyetemi tanárként kint dolgozott, és elmentünk vele Nápolyba. Majd – hogy még többet utazhassak – szabadidőmben túravezető lettem.

– Szicília, Kamcsatka, Izland. Azt mondták, utóbbiról akkor kérdezzem, ha sok időm van!

– Izlandon jártunk 2010 tavaszán, amikor az a vulkánkitörés volt, amelyik miatt leállították az európai légiforgalmat.

Minket nagy szerencsével éppen kiengedtek. Egy ottani ismerős elvitt egy körre a kisrepülőjén, a gleccser alatt kitörő vulkán felett, naplementében… A pilóta nem először látott hamufelhőt, nyolcas alakban gond nélkül megkerülte. Szinte soha nem lehet olyat látni, mint akkor: a kitörés miatti gleccseráradás következtében a folyók vize óránként három métert emelkedett. Miközben mindenki lemondta az utazását, nálunk égtek a telefonok, hogy van-e még hely. Egyszer csak, ahogy fotózgatunk, megáll mellettünk két terepjáró National Geographic-logóval. Egy csak aznap látható jelenséget örökítettek meg a kitörési felhő felett, a kép a következő számban megjelent. Ugyanúgy, ahogy mi is elkaptuk… Még az izlandi tévé is lehozta, hogy „magyar turisták itt, ahonnan épp mindenki menekül!”.

Kép: Dr. Várhelyi Levente 

– Három gyermek édesapja. A családot mennyire vonja be a kalandjaiba?
– A tizenöt éves nagyfiam már sokszor velem tartott, neki szicíliai keresztapja van, akit a túrázások során ismertünk meg. A négyéves lányom és a kétéves kisfiam még kicsik, bár az Etnán már jártak velünk, hordozóban. Az édesanyjukat is egy ilyen úton ismertem meg.

– Két szálon fut az élete, és mindkettő arról szól, hogy olyasvalamit ad az embereknek, amit kevesen tudnak. Egészséget, illetve életre szóló élményt. Mit kap cserébe?  
– A távoli területeken való gyógyítással az a cél, hogy a lehető legtöbb embernek a lehető legjobb színvonalú segítséget vigyük el oda, ahol arra igazán szükség van. Ahol sokszor főleg az odafigyelés, törődés hiányzik.

Mindenkit meggyógyítani lehetetlen, de törődést adni igenis lehet!

Afganisztánba adományokat is vittünk: kiscipőt, kabátot, a katonai géppel tonnányit. Óriási örömmel fogadták. Cserébe szakmailag rengeteget tanultam. A túrákon meg jó felhívni az emberek figyelmét olyan élménylehetőségekre, amelyekről előtte nem tudtak, és aztán látni, hogy élvezik. Én pedig így páratlan helyekre jutok el, s olykor még „a” pillanatot is elkapom! Akkor is, ha ez „csak” egy vulkánkitörés, vagy két hegy között a gleccserre sütő napsugár.