Honnan tudhatjuk, hogy jobban akarjuk gyermekünknél?

Amikor a szülő a gyerek sikerein keresztül határozza meg saját értékességét, fontosabbá válik neki a sport, mint magának a gyereknek. Mindannyian büszkék vagyunk gyermekünkre, ha sikert ér el, és kiváló valamiben. De azonosulni a gyerekkel a sportban csapda, mert az ő sikerétől kezdünk függeni: ha jó, akkor mi is többnek érezhetjük magunkat. A gyerek meg akar nekünk felelni, és könnyen ráérez, hogy muszáj csinálnia, mert mi, szülők akkor érezzük jól magunkat, ha ügyesnek láthatjuk őt. Olyan ez, mintha a gyerek kezdené el a szülő rejtett szükségleteit kielégíteni, és önmaga bontakozása helyett a szülei elvárásainak élne.

A felelősség az övé!

És milyen jó, hogy az övé, mert ezen keresztül érik a személyisége! Mindig tartsuk szem előtt, hogy gyerek, így felelősséget is egy gyerek szintjén tud vállalni, és ez így van jól. A gyerekekben pszichés fejlődésüknél fogva még nincs meg az a képesség, hogy kitartásra sarkallják magukat. Éppen ezért a külső megerősítők szerepe is nagyon fontos, legyen szó díjazásról, jó helyezésről, jutalomról, kompetens tekintélyfigurákról, edzőkről vagy példaértékű versenyzőkről.

Ösztönözni és kitartásra nevelni ugyanakkor nem egyenlő azzal, hogy nyomást gyakorlunk rá, és elvárást formálunk abból, amit belső motivációval a tevékenység öröméért végez.

Ha túl sokat beszélünk arról, hogyan lehet jobb, mi a hiba, miben és hogy tudna fejlődni, csak azt érjük el, hogy nem hagyjuk gyereknek lenni. Ez sajnos szinte észrevétlen marad, mert a gyerek könnyen ráérez és alkalmazkodik, mert meg akar felelni. De abban tetten érhető, hogy a mi szavainkkal, a mi nyelvezetünkkel kezd el kommunikálni, és az egészből kivész az öröm.

Kép: Pixabay

Nem az edzői vagyunk!

Az edző–sportoló–szülő sportháromszögben a támogató szülői háttér és az edzővel való együttműködés nagyon fontos a sportági előmenetel szempontjából. A szülőnek a tartalmi kérdésekben nem, viszont a kapcsolati tényezőkben van és kell is legyen felelőssége. Tudnia kell, mikor kell a háttérből szurkolni, érzelmi muníciót adni, és mikor kell kiállni a gyerekért.

A kudarcokban együtt kell érezni és segíteni feldolgozni, a sikerekben együtt kell örülni és ünnepelni. Kapcsolódni és együttérezni azzal, amit tett és átélt, szükséges és fontos, de a fókuszban a gyerek áll, és nem a szülő érzései. A hangsúly azon kell, hogy legyen, amit és ahogy a gyerek tapasztal és érez. Tanulni akkor fog belőle, ha segítünk neki átélni az élményt és megküzdeni a nehéz érzéseivel, vagy osztozni a sikerén és elégedetten vele örülni. És komolyan örülni, nemcsak föntről megdicsérni, hogy „jó voltál”, hanem vele együtt kacagni, forgatni a kupát, hagyni, hogy többedszer is elmesélje sikerélményét.

Nem lesz megnyugtató a gyereknek, ha azt mondjuk egy rontott verseny után, hogy semmi baj, nem múlik rajta semmi, majd legközelebb. Ezzel egyrészt lekicsinyeljük az ő fájdalmát, másrészt bagatellizáljuk a súlyát – mert számára lehet, hogy a világot jelentette az a verseny, és nem a következőn akar szorongani, hogy jobb lesz-e, hanem a mostani fájdalommal szeretne megküzdeni. Egyébként is mitől lenne jobb a következő, ha a mostaninak a kudarcát nem kezeljük a helyén?

Nem tudjuk jobban, mint ő, és nem is érezzük jobban. Amikor helyette akarunk megküzdeni, címkézni vagy érezni, akkor a fókusz nem a gyereken van; az rólunk szól. És ezzel ártunk, mert elvesszük, ami az övé.

A ma gyermekének rengeteg van a vállán: az iskolai kötelességek mellett ott vannak a magánórák: tanuljon nyelvet, de zenéljen és sportoljon is, mert akkor viszi majd valamire az életben. A gyerek meg akar felelni. Ugyanakkor minden gyereknek, az élsportolótól a kiváló zenészig szüksége van szabadidőre. Olyan szabadidőre, amikor azt csinál, amit akar, és úgy, ahogy akarja. Strukturálatlan, teljesítménytől független tevékenységekre, amelyekben egyszerűen csak jó benne lenni.

Ha a saját életünkben nincs elég kihívás, nincsenek jelentőségteljes szerepeink a szülőségen kívül, ha nem tudunk elégedettek lenni saját magunkkal, akkor önértékelésünket a gyerek sport- vagy egyéb sikerében fogjuk mérni. Ha jól teljesít, boldogok vagyunk, ha kevésbé jól, akkor boldogtalanok és csalódottak. A pályán és a versenyen épp elég az izgulással megküzdeni – az extra nyomást, hogy ezen múlik a mi önbecsülésünk, le kell vennünk a gyerek válláról. Osztozzunk a gyermek érzésein, de ne legyenek a mi érzelmeink hangsúlyosabbak a gyermekénél!

Ha azt látja, hogy édesanyja szorong és aggódik, akkor azt fogja érezni, hogy ő nem áraszthatja el a saját érzéseivel, hiszen a magáéval se bír el. Nem pusztán egyedül marad, hanem mindent el is fog követni, hogy ne okozzon csalódást, sőt, mérsékelje édesanyja aggodalmát.

Csak kevesen lesznek bajnokok

Be kell látnunk, hogy még fiatal kiemelkedő tehetségek esetén is nagyon nehéz bajnokká válni. Sokan vannak, akik például testi adottságaiknál fogva erősebbek és nagyobbak kortársaiknál, és sikereiket ennek kihasználásával könnyedén elérik. Ez nem csorbít az eredmény és a befektetett munka értékén, de észre kell vennünk, hogy a különbség könnyedén elillanhat egy-két korosztályt feljebb lépve, amikor a többiek már behozzák a testi lemaradást.

A sport testi-lelki egészségelőnyei és az élethosszig fejlődés viszont elkísérik majd, ezért nem szabad elvenni a sport intrinzik jutalmát, vagyis azt, hogy magáért a tevékenység öröméért jó csinálni.

Az, hogy egy fiatal sportol, önmagában eredmény és a fejlődését segíti. Kialakul a szabálytudat, a kitartás, alázat és állhatatosság, a belső kontroll érzése, továbbá remek terep az autonómia kimunkálására. Hagyjuk, hogy csinálja, és bízzuk az edzőre, esetleg sportpszichológusra a fejlesztő munkát.

Kép: Unsplash

Ne erőltessük a teljesítményt!

A túl sok edzőtáborral csak ártunk, a nyári szünetben sokszor a sporttól teljesen eltérő kikapcsolódás nagyobb ugrást hozhat a fejlődésben a következő szezonban. Felnőttként is nagy szükségünk van a pihenésre, kiszakadni a munka mókuskerekéből, elmenni valahova lazítani. Ez gyerekeknél kiváltképp igaz.

Egy olyan környezet, ahol folyamatos a teljesítményelvárás, nem hogy nem fejlesztő, de visszahúzza a gyereket, szorongóvá, bizonytalanná teszi, és megszilárdíthatja benne az alkalmatlanság érzését, ami felnőttkorára is kihat.

Különösen azoknál a gyerekeknél, akik egyébként is szeretnek jól teljesíteni és összemérni magukat kortársaikkal – nem véletlen hogy képesek elköteleződni a versenysport mellett – azt láthatjuk, hogy nagyon sokat bírnak. Ám a teljesítőképességüknek van határa, még ha nem is látjuk rajtuk kívülről, mert meg akarnak felelni. Szülőként nagy felelősségünk van abban, hogy tudatosítsuk ezt a határt, és ne terheljük túl a gyereket. A túl sok verseny a fejlődés korai szakaszában gátolja személyisége érését. Az erőfeszítést jutalmazzuk és értékeljük, de hagyjuk meg a gyereket a saját ritmusának megfelelően fejlődni. Lehetséges, hogy időközben kiderül, mégsem versenysportra, különösen nem élsportra termett. Ez nem kudarc, hanem talán személyiségfejlődésének egy fontos állomása.

A cikk a Képmás magazin 2018. decemberi számában jelent meg. Fizesse elő a lapot ITT.