Ki mutatja meg a szerelem értékét?

Utaztam a 105-ös buszon a Gyöngyösi utca és a Krisztina tér között, gondolatban azonban sokkal nagyobb utat tettem meg, mint a valóságban. A Váci útról még nem látni Angyalföldnek azt a rejtőzködőbb oldalát, amelyet a busz kanyargó útvonala felfed az utasok előtt. Mintha hirtelen a színfalak mögött találtam volna magam: romos épületek és építkezés alatt álló ipari telkek váltották egymást az út mentén.

Angyalföld utcáin sűrűn rám köszöntek ezek a plakátok. Ha hatásukra én is, aki férjnél vagyok, megnéztem az oldalt, akkor milyen gyorsasággal regisztrálhat ide egy olyan fiatal lány, aki vágyakozik a társ és a luxus élet után? Hiszen a plakát mögötti weboldal ezt kínálja.

Én megmenteném – gondoltam, csak hát nem vagyok menő pasi, én legfeljebb beszélgetni tudnék azokkal a lányokkal, akiket a modell megjelenít.

Elmondanám nekik, hogy milyen egyediek és különlegesek, értékesebbek a színaranynál – még akkor is, ha ezt eddig soha senki nem hozta a tudomásukra.

Én ezt ingyen, szeretetből elmondanám nekik, és meg is ölelném őket, viszonzást nem várva. Arról beszélnék, hogy milyen felemelő a saját utadat járni, küzdeni azért, hogy egyről a kettőre léphess az álmodat keresve. A jövő soha nem olyan rossz vagy jó, mint ahogy azt előre elképzeljük, hanem mindig másmilyen; és mindig lesz valahogy úgy, hogy jó legyen! Felfedném előttük, amiről nagyon keveset hallani: a bizonytalanság az élet hasznos része is lehet, mert miközben küzdesz vele, nagyon sokat tudhatsz meg magadról, és valami benned mindig biztosabbá válik ezáltal. Elmondanám nekik, hogy senki és semmi nem olyan fontos, mint hogy felelősséget vállaljanak a saját lelkükért, és ne alkudjanak meg: ne higgyék el, hogy az életben csak befolyásos emberek pártfogásával lehet boldogulni, ahogy azt sokan gondolják, például ennek a reklámkampánynak a megrendelői is. Itt vagyok én és a sok hozzám hasonló, akiknek nincs ugyan olyan hangos szava, mint ennek a harsány plakátnak, de boldogok vagyunk. Mi nem akarunk egy férfi szexuális partnerei lenni csak azért, hogy ő bevezessen minket valami csillogónak mondott világba, ahol folyik a pénz, a pezsgő, és virágoznak az üzleti kapcsolatok. Megtanítanám őket, hogy ők – azonos helyzetben élő fiatal nők – hogyan adhatnak egymásnak erőt, biztatást és segítséget.

Azt pedig minden hasonlóan gondolkodó nőtársamtól megkérdezem: meddig hagyjuk szó nélkül, hogy félrevezessék és értéktelenként, lelketlenként kezeljék ezeket a fiatal nőket, akik emiatt fehérneműmodellnek állnak már tizenévesen, vagy sugar baby-k lesznek a sikeres élet reményében? Hiszen ők végül is a mi lányaink, rokonaink, tanítványaink, unokahúgaink.

Miért hagyjuk, hogy azt a hazugságot üzenhessék nekik az utcán, fényes nappal óriásplakátok által, hogy a férfi-nő kapcsolat akkor értékes, ha jómódért, pénzért „szereted” a másikat? Mikor tanítjuk meg egymást arra, hogy ennél értékesebbek vagyunk?

Ez a plakát azoknak a férfiaknak is szól, akik „menő pasik”, mégsem tudnak kivel elmenni az üzleti estélyekre vagy luxusutazásokra. A társkereső oldal a menő pasi alatt a gazdag, pozícióval és vagyonnal rendelkező férfiakat érti. Ők azok, akik a weboldal megfogalmazása szerint arra hivatottak, hogy anyagilag segítsék és „boldoggá tegyék” ezeket a lányokat. No, az ő férfi barátaiknak, kollégáiknak, apjuknak is szívesen elmondanám, hogy felelősek a véleményükkel a körülöttük élőkért. Segíthetnék felismerni fiuknak, kollégájuknak, üzlettársuknak, hogy ne ilyen kötődést keressenek, mert nem ez szolgálja az érdeküket.

Tudom persze, hogy az én tinédzserkoromban is elmentünk a diszkóba, és az idősebb férfiak, akik képtelenek voltak udvarolni, időt, energiát, figyelmet szentelni a korban hozzájuk illő nőkre, a diszkóban „ráhajtottak a kiscsajokra”. Aztán vagy lett belőle testi kapcsolat, vagy nem. Egymás között a lányok azért tudták és elismerték, hogy ezek fiatalkori baklövések, a határok és a bimbózó nőiesség próbálgatásai, a vonzerő megtapasztalásai. Mindenki tisztában volt vele, hogy ezek az idősebb férfiak csupán „kiéhezett, leszázalékolt vadászkopók”. Senki sem akart tőlük igazán semmit – főleg nem felmászni a hátukra, és onnan meghódítani a vadnyugatot, sem pórázon sétáltatni őket – csak egy visszajelzést, hogy „Hopp! a kislányból nagylány lett”.

De most? Ha elhiszem, hogy a plakáton szereplő lányok tényleg olyan sokan vannak, ahogy azt a társkereső oldal állítja, akkor az jól mutat egy szomorú társadalmi jelenséget. Ma már a kislányoknak, nőknek az életében nincsenek jelen az apák, ezért nekik egyszerre kell mindenki: életük társa legyen apa is, aki pénzeli (segíti) őket, és legyen szerető is, aki látszólag semmit nem követel. Szeretni igazán meg majd a karrierjüket fogják, gondolom, hiszen azért hoznak olyan sok áldozatot: foltokat a lelkükben és a lepedőn.

Ahogy kanyargott a busz, úgy örvénylett bennem a szomorúság és a felháborodás. Az Oktogonnál már láttam olyan óriásplakátokat is, amik feledtették velem a rossz érzést: a családi fotókon apák mosolyogtak. Azután feltárult előttem a Deák tér, ahol végképp megszűntek a sugar baby-s–sugar daddy-s plakátok, a Krisztina térhez érve pedig többségbe kerültek a kultúrreklámok.

Ha én ki is keveredtem arról a környékről, ahol ezzel a plakáttal bombázták az anyagi helyzetükben és önértékelésükben gyenge lányokat, a kínzó kérdés ott maradt bennem: ki mutatja meg ezeknek a fiataloknak a valódi szerelmi kapcsolat értékét?