A múzsa délutánja – új kulturális tér nyílt Kolozsvár szívében

A Magyar Szalon létrejötte a Farkas utcában – a közösségi összefogásnak, a Kincses Kolozsvár szervezőerejének, valamint az Orosz család mecénási nagylelkűségének köszönhető. A Carola Egyesület egyik kiemelt feladata Sipos László (1943–2022) festőművész, egykori egyesületi tag hagyatékának gondozása. Ennek a munkának már számos fontos állomása volt: például a Fordított világ című kiállítás a Kolozsvári Szépművészeti Múzeumban, amely 2019-ben a festő közreműködésével jött létre. 

A kurátor dilemmái

Sipos László műtermében rengeteg időt tölthettem, sokat beszélgethettem a mesterrel, és láttam olyan kiállításait is, ahol egy-egy kiragadott műve nem tükrözte teljes mélységében alkotói koncepcióját. Művészetének összetettsége egy hosszú, küzdelmes út eredménye volt, amelynek minden állomása elgondolkodtató.

Szentimrei Judit tanítványaként textilszakos hallgatóként kezdte pályáját, az ötvösséget is kitanulta, majd az üveggyári szakiskola tanára, könyvgrafikus és festő lett. Intellektuális művész volt, aki nem könnyedén, hanem verejtékkel küzdött meg minden egyes alkotással. Mindez tetten érhető a több száz, végletekig megdolgozott, radírozott vázlaton és azon az elképesztő pontosságon, amellyel a kontúrokat követte. Számos festménye tíz-tizenöt rétegnyi textilalapozás egyvelegét rejti. 

Németh Júlia művészettörténész jegyezte le ars poeticáját: „Nem tetszeni: hatni akarok, meggondolkoztatni.”

Szerettem volna a kiállításon egy nem szokványos Sipos László-életművet megmutatni. Olyat, ahol egyszerre jelen is vannak, és hiányoznak is az őt jellemző toposzok. Egyszerű lett volna felvonultatni a jól ismert kakasos vagy sámándobos kompozíciókat, esetleg a Flóra-sorozatot, de az új szalon közösségi összefogásból született friss szelleme mást sugallt. Miközben a „vinci remetének” is nevezett alkotó életművén gondolkoztam, azon tűnődtem, vajon miként egészíthetné ki a kiállítást a Babes-Bolyai Tudományegyetem teológiai karának kápolnájában látható festménye, amely Szent Jeromost ábrázolja.

Azonban amikor először beléptem a szalon terébe, nem tudtam felidézni azt az aszkétai szigort, amely Sipos művészetének éppúgy sajátja volt, mint a filozofikus elmélyülés, a groteszk vagy a lírai könnyedség. A természetes fényű, tágas tér vonzotta a líraibb hangvételt és annak lehetőségét, hogy Sipos László nőalakokat ábrázoló, nagy méretű művei is végre megfelelő arányban jelenhessenek meg.

Korunk hőse, a tudós

Az első sorozat a művész intellektuális vívódásait mutatja be. A Bölcsesség, Az elvakított Einstein, A tudós és a mágus – mind vívódó férfialakok. Sipos nem a valóságot, hanem az igazságot kutatta. A valóság számára csupán jelenségváz volt; a művészetben az igazságot bizonyos valóságelemek – esztétikai törvényszerűségek szerint – szervezett rendjében vélte felismerni. Ha korunk hőse a tudós, mert a tudás hatalom, akkor az a legerősebb, aki a tudóst is hatalmában tartja. Külső függés és belső szabadság – ez rokonítja a tudóst a művésszel.

A múzsa

Ha Sipos László festői univerzumát nézzük, akkor valódi ihletőforrása mégiscsak a nő volt. Felesége, társa és múzsája, Ibolya számtalan változatban jelenik meg az életműben. A korai festmények – a Várandós, a Tükör, a Fordított világ vagy a Jégkirálynő – alakjai mind az ő arcmását és attribútumait idézik. 

Két különleges véglet a Kőmíves Kelemenné és a Lánykrisztus, amelyek intellektuális és esztétikai szempontból is az életmű fontos részei. 

„Kőműves Kelemenné Siposnál nem motívum, hanem az ősiségnek és a maiságnak olyan kemény, hűséges vállalása, amely csak a legigényesebb, nem manipuláló és nem manipulálható művészetre jellemző. Kezek és gyökerek, ágak rokonsága, egek, felhők és kövek rokonsága Sipos kompozícióin, az a mód, ahogyan nem élő és élettelen világot fest, hanem képeket, ahol élő és élettelen, szerves és szervetlen anyag művészi anyagként nem kíván konkurálni hitelességben a természeti matériával, hanem a maga létét éli a maga világában. Művein az alakok és tárgyak nem élnek, hanem léteznek: Sipos László nem utánoz, hanem teremt.” Szilágyi Júlia: Az Einstein-galaxistól a csángó Madonnáig.)

Erdély remetéje

Felesége halála után alkotói pályája évekre megszakadt. Csupán néhány könyvterv és fekete-fehér grafika maradt fenn azokból az évekből, amelyekben hosszan gyászolta társát és múzsáját. Talán egyfajta hangnemváltás is bekövetkezett ekkor. Palettája melegebb színekkel gazdagodott, és a múzsa egy éteribb, különösebb formában tért vissza. Ettől az időszaktól vált egyre gyakoribbá festészetében a sokrétegű textilalapozás.

Kép

A múzsa délutánja (2015)

A makói művésztelepek alkotótáboraiban tevékenykedett, ahol grafikai világát akvarelltechnikával vegyítette. Ennek egyik kiforrott példája a Bölcsesség című műve. Ekkor született meg a kiállítás névadó alkotása is, A múzsa délutánja, ahol a múzsa szinte egyáltalán nincs jelen, csupán egy kis tükörben sejlik fel, miközben az őt megidéző attribútumok groteszk világa tölti be a teret.

A festő „boszorkánykonyhája”

Ha folyamatában nézzük a mű születését, Sipos alkotói módszerébe is bepillanthatunk. 

A korai vázlatokon még ott van a múzsa és az alkotó is, angyalszárnyakkal, az elillanás előtti pillanatban. A kész művön azonban már nincsenek jelen. 

Az alkotó létét csupán ruhadarabok, tárgyak, eszközök jelzik. Világának mélységeit leginkább talán a színkezelés jeleníti meg: a reális és szürreális meleg tónusok mellett az árnyékvilág hideg kékje és szürkéje, az örökösen visszatérő hiány és visszhang. Lét és nemlét párhuzamos jelenvalója – csupán a paletta árnyalatai választják el őket egymástól. A tárlat részét képezi Maksay Ágnes remek dokumentumfilmje, amely bepillantást enged a festő műtermébe. 

„Nem tetszeni: hatni akarok, meggondolkoztatni.”

A cikk támogatója a Carola Egyesület.