„Akkor tudok változni, ha elfogadom magam” – a Szeretetreméltók című filmről pszichológusszemmel

A történet

Un p'tit truc en plus, vagyis egy kis plusz – ez a címe annak a francia filmnek, amely magyarul Szeretetreméltók néven került a mozikba. Mindkét elnevezés találó, hiszen olyan embereket ismerhetünk meg benne, akikben ott lapul az a bizonyos kis plusz, amitől megmelegszik a lelkünk, elmosolyodunk, amitől könnyedebben vesszük még a levegőt is. Hiszen ezeknek az embereknek jó a közelében lenni, mert igazán szeretetreméltók. Pedig első pillantásra talán a hiányok tűnnének fel, hiszen értelmi sérültekről van szó. A film azonban éppen azt mutatja meg, hogy a valódi értékek abban nyilvánulnak meg, ahogyan kapcsolódunk egymáshoz.

Persze a történet elején egészen máshogyan látja ezt Lucien (Clovis Cornillac) és fia, Paulo (Artus). Az apa-fia páros épp egy ékszerbolt kirablását követően igyekszik a helyszínről elmenekülni, ám a tervük meghiúsul. Kénytelenek új kiutat keresni, így sodródnak egy különleges társaságba, akik éppen táborozni indulnak. A csoport tagjai szeretettel fogadják Paulót és Lucient, előbbi értelmileg sérültnek, utóbbi a gondozójának adja ki magát, és Sylvain, valamint Orpi álnéven mutatkoznak be. Innen indul a szívmelengető, humorral átszőtt történet, amely lassan elkezdi átformálni a főszereplőinket is. 

Sylvain hamar feltalálja magát a helyzetben, és összebarátkozik a szobatársaival. (Már a rablás során is megmutatkozott az érzékenysége, amikor az egyik áldozat a társát próbálta csitítani, ő közbelépett, és határozottan kijelentette, hogy joga van sírni, hiszen épp most rabolták ki. Ez a váratlan empátia egyszerre meglepő és komikus a rabló szájából.) 

Amint a tábor napjai telnek, egyre világosabbá válik, hogy Paulo, vagyis Sylvain, nem csupán saját akaratából lett bűnöző, hanem édesapja elvárásainak igyekszik megfelelni, aki azt szeretné, ha fia a nyomdokaiba lépne. 

Paulo vajon képes lesz más döntést hozni az életéről? És ha igen, mit kezd ezzel a felismeréssel a kemény és határozott apa? Lehet-e a kutyából szalonna?

Jelenlét

Gyakran halljuk az értelmi sérült emberekről azt a megállapítást, hogy „ők adják a legtöbb szeretetet”. Mi rejlik e kijelentés mögött? A filmbéli karakterek teljes természetességgel adják önmagukat, az együttlétben, a játékban, az élet legapróbb pillanataiban. Nem dolgoznak ki bonyolult stratégiákat, nem hordanak álarcokat, és nem rágódnak azon, hogy hogyan tűnhetnének szeretetre méltónak, egyszerűen vannak. A legtöbb ember számára nehéz ez a fajta jelenlét. 

Stratégiákat gyártunk, hogy egyáltalán elhihessük, illetve megmutathassuk és megélhessük a szerethetőségünket. Megküzdő módokat alkalmazunk, hogy megvédjük a sebezhető részeinket. Ez teljesen természetes, hiszen ezek nélkül teljesen kiszolgáltatottnak éreznénk magunkat. Ám, ha a korábbi tapasztalataink abba az irányba mutatnak, hogy az érzelmi biztonság nehezen elérhető, és az alapvető érzelmi szükségleteinkre úgysem érkeznek megnyugtató válaszok, akkor előfordulhat, hogy „túlhasználjuk” ezeket a védekező mechanizmusokat, ez pedig már eltávolít bennünket a valódi, bensőséges kapcsolatoktól.

Hajlamosak vagyunk a gondolatainkat összekeverni a valósággal. 

Képzeljük el azt a helyzetet, amikor a munkából hazafelé menet eszünkbe jut, hogy a család már otthon van. Aztán hirtelen bevillan, tegnap is ők értek haza előbb, és nem pakoltak el maguk után. Már látjuk is lelki szemeink előtt a mai felfordulást. „Persze, mert mindig mindent tőlünk várnak” – dohogunk magunkban. „Szinte már csak cseléd vagyok a saját otthonomban. Az én igényeim senkit sem érdekelnek.” Mire hazaérünk teljesen befeszülünk. És lehet, hogy tényleg rendetlenség fogad minket, de ennek számtalan oka lehet: leterheltség, fáradtság, eltérő ritmus vagy rendigény, esetleg egyszerű figyelmetlenség. 

Mi azonban már nem a helyzetre, hanem a belső történésre reagálunk, morcosan köszönünk, és elutasítóan válaszolunk, mintha a rendetlenség annak a bizonyítéka volna, hogy nem számítunk. 

Az, hogy képesek vagyunk eltávolodni a jelentől, mentális műveleteket végezni, történeteket szőni, a múltban és a jövőben barangolni, az emberi fejlődés záloga. Ez teszi lehetővé, hogy feltaláljunk, tudományos felfedezéseket tegyünk, vagy előrelátóan gondoskodjunk a jövőnkről. Ez a problémamegoldó működés rendkívül hasznos, csakhogy amikor ugyanezzel a működésmóddal próbálunk az érzelmi életünkhöz is viszonyulni, gyakran az ellenkező hatást érjük el. 

Az érzelmeket ugyanis nem lehet „megszerelni”, csupán megélni és elfogadni. A megoldás persze nem az, hogy leállítjuk a gondolkodást, hanem hogy észrevesszük, éppen gondolkodunk. Így tudjuk megfigyelni, ahogy átcsúszunk a feltételezések világába, ahol gyakran a régi sebződéseink szerint építjük fel a belső történeteket és az arra adott automatikus reakcióinkat. Azáltal, hogy visszakapcsolódunk ahhoz, ami ténylegesen történik, lehetőségünk nyílik arra, hogy valóban kapcsolódjunk másokhoz és magunkhoz egyaránt. Mindez pedig visszahat, és új érzelmek, döntések, meg­oldások születhetnek.

Helyreállítva

Lucien és Paulo, apa és fia, később pedig Orpi és Sylvain. Rablók. Nem érdemes szépíteni valóságot. A filmből arra következtethetünk, hogy – ügyetlenségeik ellenére – a filmben bemutatott rablás alkalmával nem először ütköznek a törvénybe. Képzeljük el, hogy a dolgok „természetes” rendje szerint – vagyis ahogyan ők eltervezték – a rablás után ideig óráig eléldegélnek a vagyonból, majd ismét portyára indulnak. Valamikor lesújt rájuk az igazságszolgáltatás, és jogos büntetésük letelte után nagy valószínűséggel éppen ott folytatják, ahol abbahagyták. Pedig bizonyára a börtönben megkaptak volna mindent, amit a reintegrációs arzenál kínálni tud. 

De lépjünk eggyel közelebb az átlagos és törvénytisztelő ember mindennapjaihoz. 

Vajon nem éppen a fenti dinamikák szerint éljük mi magunk is az életünket? Az élethelyzetek hasonlóan ismétlődhetnek a mi mindennapjainkban is? 

A türelmetlenségünk, a döntésképtelenségünk, az elköteleződési nehézségeink, az állandó önértékelési problémáink, önmagunk vagy mások túlterhelése, a magunk vagy a másik felé forduló agresszió és így tovább. Pedig sok esetben fogadkozunk, elhatározunk, mégis elbukunk. 

Orpi és Sylvain története gellert kap. A reintegrációnak olyan mélységi fokait tapasztalják meg, amely szándékoltan – pusztán döntések alapján – nem előhívható. Szeretetet kapnak. Ez sok mindent magában foglal. Önmaguk elfogadhatóságát, hasznosságuk és szeretet­adási képességük megtapasztalását, azt, hogy mások számára ők – és éppen ők! – fontosak. Sorsfordító mindaz, amelynek a létezéséről vagy nem is tudtak, vagy réges-­régen elfelejtették. 

A saját szerethetőségünk tapasztalatának hiányát általában nem akarjuk látni, és félünk foglalkozni vele, mert attól tartunk, hogy csak még jobban fog fájni. Lassan megtanulunk egyre nagyobb fájdalommal élni, és fokozatosan eltávolítunk az életünkből mindent, ami a hiányra emlékeztet. Csak a szürke és fájdalmas élet marad, és egyre kevésbé hozunk szabadon döntést a mindennapjainkban és a kapcsolatainkban, hiszen mindent azon keresztül vizsgálunk, vajon mennyire feledteti velünk önmagunk sebzettségét és mindazt, ami ahhoz tartozik. A látómezőnk egyre gyorsuló ütemben zsugorodik, míg végül egy hasznavehetetlennek, értéktelennek, szerethetetlennek vélt (!) ember néz ­vissza a tükörből. 

A szeretettapasztalat hatására azonban a főszereplők egy csapásra a rogersi (Carl Rogers) változásparadoxonban találják magukat, miszerint: „Akkor vagyok képes változni, amikor elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok.” 

Ebben az önelfogadásban segítenek a sérült fiatalok, akik nem előítéletek és előzetes tudás alapján közelednek a másikhoz. Egyszerűen jelen vannak, mégpedig nyitottan. 

Azt mondják apának és fiának: „Akármilyen is vagy, szeretlek.” Mi több, nem mondják, hanem – sokkal erőteljesebb módon – megélik a közöttük kialakuló kapcsolatban. Az értelmében sérült szeretettel rámutat a lelkében sérültnek azokra a sebeire, amelyeket évek vagy évtizedek óta látni sem volt képes, és azt mondja neki: „Ne félj! Óvatosan kimossuk és bekötözzük együtt.” A lélektan ezen a ponton korrektív tapasztalatról beszél. Olyan megtapasztalásról, amely helyreállít. Amikor pedig ismét Lucienként és Paulóként kell számot adniuk, akkor már átformáltan – döntéshozatalukban szabadon – tudnak helytállni, és felismerni az élet valódi értékeit.

Kiléphetünk a fényre

A fentebb leírt út során átélt helyzetek és érzelmek azonban újszerűek, és ismeretlenségüknél fogva elbizonytalanítók is lehetnek. Újra és újra felmerülhet a kérdés, hogy ki akarok-e mozdulni a szürke, ugyanakkor jól ismert valóságomból? Sok-sok hiedelem alakul ki bennünk az életünk során, hogy mi az, ami segít biztonságban lenni és mi jelent veszélyt. Ez alapvetően hasznos. A nehézségek akkor jelentkeznek, ha túlságosan előtérbe kerül a biztonságra törekvésünk, elveszítve az élet ízét. 

Alice (Alice Belaïdi) felelősségteljes, szerető, örömöt és bizalmat sugárzó vezetője a nyaraló csapatnak. Mindent megszervez, mindent kézben tart, kiszámíthatóan és átláthatóan. Kézműveskedés, meditáció, ebéd, játék és aztán mindez újra elölről. Célszerű. Sérült fiatalok biztonságát szavatolni nem egyszerű, és mindenki számára alkalmas programot találni kihívás. 

Bár a résztvevők alapvetően örömüket lelik az együtt töltött időben, mégis nagy ereje van annak, amikor előbb a kisebbség, majd a többség nyomásának engedve útra kel a csapat, és új kalandok után néz. 

Kirándulás, evezés és ismeretlen helyek felfedezése – jelentősen kockázatosabb, mint a tábor helyszínén tenni a megszokottat. Mégis Alice a kezdeti feszültség után fel tud engedni, és a kis csapat az együttlét örömének teljesen új mértékét és dimenzióját tapasztalhatja meg. Kockázatot vállalva. 

Sok esetben mi is határokat húzunk, kontrollálunk, mert az a hiedelmünk, hogy a kapcsolatunk vagy a családunk csak így működhet, így biztonságos. És valóban, fontos szem előtt tartani egy-egy kapcsolatrendszer működését, és felelősségteljesen felmérni, hogy meddig érdemes a határokat kibővíteni. Másfelől azonban azt a teret, amely rendelkezésre áll, érdemes teljes egészében kihasználni. 

Pár- és családterápiás munka során számos kliens adja válaszképpen ugyanazt: „Nem szokásunk.” Pedig a kérdések egyszerűek: „Mi tartja vissza Önöket, hogy együtt elutazzanak vagy bulizzanak? Mi az akadálya, hogy a kamasz gyerek kérése teljesülhessen? Mi a története annak, hogy az igényeiket és vágyaikat nem osztják meg egymással?” Ha mindenre az a válasz, hogy „nem szokásunk”, akkor érdemes arra gyanakodni, hogy a háttérben olyan meggyőződés húzódik meg, amely automatikusan „letilt”. 

Ez bizonyos esetekben jó és fontos, például, ha nem megyünk át a piros lámpán. 

Olykor azonban megengedhetjük magunknak, hogy felülvizsgáljuk, honnan származik ez a bizonyos meggyőződés vagy hiedelem. 

Vajon biztos, hogy egy-egy helyzetben szükségesek a meghúzott határok? Ha igen, tartsuk meg őket. Ha azonban lejárt a szavatosságuk, akkor szabaddá válhatunk arra, hogy értékalapú döntést hozzunk. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.