A férfi, aki felmondott, majd körbebiciklizte a világot – most filmen meséli el, mit talált

Volt gyerekkorodban olyan élményed, ami előrevetítette, hogy egyszer majd „világkerülő” ember lesz belőled?

Most, hogy kérdezed, igen! Tizenévesen arról álmodoztam, hogy egyszer biciklivel fogok utazni, mondjuk Egertől, ahol felnőttem, Budapestig. Pedig még biciklim se volt.

Ezt sikerült „cseppet” túlteljesítened. Azt mikor érezted először, hogy szeretnéd kibillenteni az életedet a megszokott mederből?

2006-tól Budapesten éltem és dolgoztam egy sporttelevíziónál vágóként, technikusként – szerettem, de éreztem, hogy valami többet, fontosabbat szeretnék kihozni az életemből. Sokat hallottam Istenről, akivel az emberiség évezredek óta foglalkozik, de sosem kaptam igazi választ arra, ki ő. Szerettem volna egy lépéssel közelebb kerülni hozzá, s tudtam, hogy ezért áldozatot kell hoznom. Ez az áldozat a felépített biztos életem lett, tele kíváncsisággal és hittel ugyanis 2012-ben felmondtam…

Azaz fejest ugrottál az ismeretlenbe vagy konkrétan a semmibe?

Nagyon szerettem snowboardozni, jellemzően az összes szabadságomat erre használtam el év elején, aztán ültem bent a munkahelyemen egész nyáron. Ezért jelentkeztem Ausztriában egy snowboardos állásra pályaépítőnek és filmesnek, de csak hónapokkal később vettek fel. Ott a szezon végére elszakadt a keresztszalagom, műteni kellett, és az orvos azt mondta, az tenne a legjobbat, ha a rehabilitáció után bicikliznék. Ebből az lett, hogy a következő szezon utáni nyáron nekiindultam és végiglátogattam a kollégáimat különböző országokban, ahol épp éltek – biciklivel. 

Harmincnégy voltam, és nem akartam egy harmincnegyedik egyforma nyarat. Előbb Zürichig tekertem, aztán az El Caminót is beiktatva körbe az Ibériai-félszigeten.

Hogy lett ebből föld körüli út?

Annyira kinyílt a világ, olyan spirituális élményekben volt részem – amit istenkeresésnek is felfoghatunk –, hogy nem akartam abbahagyni. Nagyon megtaláltam magam ebben a nomád, sátoros, biciklis utazásban, érzékeltem a mélységet a vállalás mögött. Úgyhogy eldöntöttem, legközelebb a földet tekerem körbe.

Ez milyen előkészítést igényelt?

Az európai körút elég tapasztalatot adott, és szimplán matematikai alapon kiszámoltam, hogy ha 40 200 kilométer a föld kerülete, és a felkerekítve 50 ezer kilométert elosztom a napi 50 kilométeres átlaggal, ami hosszú távon is teljesíthető, kijön ezer nap. Az európai utat napi 8–10 eurós költségen tartottam, ami ezer nappal felszorozva 10 ezer eurót jelentett, ez akkor 3 millió forint volt. Nekem pedig pont ennyi megtakarításom volt… Kellett profi bicikli és sátor, ezt az EVOBIKE támogatta, és társult hozzám egy régi ismerősöm, Illés Adorján is.

Az európai utad után kerek egy évvel, 2015. június 10-én elindultatok. Nagyon más volt ketten tekerni?

Persze, hiszen alkalmazkodni kellett egymáshoz. A napi távokat, a már kiforrott módszereimet – mivel mindennap a bizonytalanba mentünk, sose tudtuk, hol alszunk, eszünk, iszunk – a tapasztalatlan társamnak is meg kellett tanulnia, szoknia. Abban maradtunk, Indiáig tudok a vezetője lenni ennek a kétszemélyes expedíciónak, addig minden fortélyt el kell lesnie tőlem. Idővel külön is váltunk, de addig jó volt megosztani az élményt.

A kettőtök közti dinamikára is épül a film – az alap volt, hogy rögzíteni fogod a teljes utat?

Közgazdász diplomám van, de mivel mindig operatőrként, vágóként dolgoztam, ez adta magát. Utóbbi hivatást azután sajátítottam el autodidakta módon, hogy még egy 2005-ös nyaraláson a kezembe került egy kamera, majd lett egy vágószoftverem, és beleszerettem a „digitális legózásba”. A főiskola vége felé alig vártam, hogy hazaérjek a suliból és vághassak.

Most pedig egy alanyod is lett, akiről, akivel tudtál forgatni.

Adorján flexibilis volt, a legtöbb esetben ő is élvezte a forgatást. Ez adott egy könnyedséget az utazásnak, amiben amúgy voltak fizikai, mentális nehézségek, nem hétköznapi kihívások. Ezzel viszont egy kis játékot csempésztünk bele.

Hogy tudtatok ilyen csekély napi összegből kijönni?

Igazából csak ételre költöttünk. Egy váltás ruha volt nálunk, ahová meg téli időszakban érkeztünk, ott vásároltunk pluszruhát használtruha-boltban, de ilyenre csak a tádzsik hegyekben volt szükség. 

Ott hideg, havas terepre vállalkoztunk, de ezektől a ruháktól aztán meg is szabadultunk, mert ügyelnünk kellett, mennyi súlyt, térfogatot vihetünk magunkkal.

Az, hogy hol alszotok, valóban minden előzetes szervezés nélkül, napról napra dőlt el?

Igen, és ennek fontos üzenete van: az embernek az életbe vetett bizalmát erősíti. Azt a tudatot, hogy van egy felsőbbrendű gondoskodás, amire ráhagyhatjuk magunkat. Csodás helyzetekbe kerültünk azáltal, hogy nem voltunk hajlandók szállásra költeni, ezzel a kiszolgáltatottsággal igazi kincsre leltünk. Lélektani kincsre, amelyről az egész utazás szólt. Az a fajta hit, ami a napról napra élésből ered, az istenihez legközelebbi állapot.

Ráadásul az Istenbe vetett hiten túl – feltételezem – a saját magadba vetett hitedet is megerősítette az, hogy folyamatosan megfeleltél egy nagyon komoly kihívásnak.

Épp ez vezet el ahhoz a felismeréshez, hogy a kettő között tulajdonképp nincs különbség. Isten a saját képére formált minket – ha ő megszemélyesítve mondjuk a nap, akkor mi vagyunk a sugarai. Vagyis belőle eredünk, még ha mi nem is maga a forrás vagyunk. Aki önmagát keresi vagy Istent keresi, ugyanazt csinálja, és bármelyik irányból indul el, ugyanoda fog kilyukadni. A kettőt egyszerre fogja megtalálni.

Önmagatokat más embereken keresztül is megtalálhattátok. Mennyire kapcsolódtatok útközben a helyiekhez?

Maximálisan! Sokat merítettünk az eltérő kultúrákból, gondolkodásmódokból, szélesedett az érzelmi és hagyományos intelligenciánk. Kimondottan kerestük a helyiek társaságát egy-egy beszélgetés vagy akár vendéglátás erejéig. 

Ennek az volt a nehézsége, hogy akivel jó volt együtt lenni, attól is idővel el kellett válni, de aki utazik, annak tudnia kell elbúcsúzni.

Ez is az a kategória, amikor egy magasztosabb cél érdekében hozol áldozatot.

Sokaknál ott is alhattatok akár az otthonukban?

Az 1161 éjszakámból 700-szor aludtam sátorban, a többi esetben valaki – vagy egy intézmény – elszállásolt. Sokszor éjszakáztunk templomban, kolostorban, vagy a tűzoltóság, rendőrség segített. Minden új országnak ki kellett tanulnunk a vendégszeretetét, nyitottságát. Például a muszlimoknál nagyon kedves, személyes kapcsolataink alakultak – nekik a Korán is kimondja, hogyan kell bánniuk a vendéggel. Érdekes volt megtapasztalni, egy másfajta vallás és kultúra mennyire „királyként” kezeli az idegeneket, ami Európában elképzelhetetlen.

Kép

Szabó Ádám és Illés Adorján részben közösen teljesítették a nagy föld körüli tekerést - fotó forrása: Szabó Ádám

Volt még az út során olyan tapasztalás, ami gyökeresen megváltoztatott valamit benned?

Van hely, ami a természeti szépsége miatt lett maradandó, más a tiszta szívű emberek miatt. A tádzsik Pamír hegység a nomádsága és az emberek önzetlensége miatt is. Új-Zéland talán a legintimebb természetközeli hely, ahol valaha jártam, Japánban ehhez társul az emberek alázatossága, és ez a legbiztonságosabb ország is, ahol voltam. India a „jó káoszról” marad emlékezetes, és az elfogadást tanította – szoktam rá gondolni itthon nehéz helyzetekben, hogy nálunk azért kolbászból van a kerítés, ott meg a semmiből is csodákat teremtenek, és mindennek mennyire tudnak örülni. A szegénység nagy tanító, a boldogság irányába terel. 

A szegényebb országokban boldogabbak az emberek, jobban beteljesítik az életüket, mert nem anyagiakban gondolkodnak, az emberi kapcsolatokra és a spirituális világra helyezik a fókuszt. 

Számukra érthetetlenek azok a kreált problémák, amikkel mi nap mint nap foglalkozunk.

Amikor mondtátok bárkinek, hogy Magyarországról érkeztetek, mit reagáltak?

Ázsiában inkább Európa számít egy „országnak”, Magyarország túl kicsi, nemigen tudják, hol van. Aki viszont tudta, az általában Puskással kötötte össze, vagy – a Nokia telefonnal! Merthogy kezdetben nálunk gyártották, aminek nekem is utána kellett olvasnom.

Volt olyan mélypont, amikor felvetődött, hogy befejezzétek az egészet?

A feladás sosem vetődött fel, de sok mélypont volt, amikből igyekeztünk tanulni. A fizikai kihívás mélypontra tud vinni, amit felülírhatsz, ha a mentális jóllétedre figyelsz. Ha fejben stabil maradsz, fizikailag nagyon komoly dolgokra vagy képes, de ha ez hiányzik, igen rossz örvénybe tudsz kerülni, ami a társadra is átragad. Ha a szellemünket ápoljuk, mindent meg tudunk oldani.

Ebben az egyensúlyban az út során is segített az istenhited?

Nagyon másra nem támaszkodhattam. Amikor valaki elindul, még az egója vezeti, de egy idő után mindenki az isteni forrásnál lyukad ki, bárhogy nevezze is. Ha megtalálod, táplálkozhatsz belőle, és a mai világban különösen nagy szüksége van az embereknek erre a támpontra.

Az utazás a végére már életformává válhatott – mennyire vártad, hogy megérkezz?

A vége felé már vártam, hiszen három évet és két hónapot voltam úton. Két év és hét-nyolc hónapnál éreztem, hogy nem tudok többet befogadni, megteltem. Tudtam, hogy nagyszerű, amit csinálok, de hogy majd fel is kell dolgozni. A film összerakását egy évre terveztem – öt év lett belőle. 

Ezzel az utazással az élet ráterelt egy útra, amelyről nem volt visszaút, ezért is ez lett a film címe. Ami elindult tíz éve, annak már sosem lesz vége. 

A sorozattal most új kapu nyílik: hírét kell vinni, eljuttatni az emberekhez, az összes magyarhoz, aztán külföldre is. Az egész életemet feltettem arra, hogy az utazásom és a filmem üzenetét közvetítsem.

Akkor nem is érzed úgy, hogy a nagy tekeréssel és a maratoni vágással túl vagy a nehezén?

De, azon túl vagyok, főleg a vágás volt kemény! Öt évre beszorulni egy szobába azok után, hogy „tied volt a világ”, folyamatos ingerek értek, szórakoztatott az élet, amit fizikálisan és szellemileg is iszonyatosan élveztél, nem könnyű. Utána leülsz, és két monitort nézel reggeltől estig, hogy kihozd belőle a legjobbat… Azért évi egy-egy hónapot ez idő alatt is bringáztam.

Adorjánnal barátok maradtatok?

Persze, ahogy a harmadik főszereplővel, az amerikai-ecuadori kettős állampolgár Oswaldóval is, aki a sorozat utolsó részeiben szerepel. De nagyon hálás vagyok Mészáros Joe-nak, aki a társam lett a filmes projektben, Fekete Janó producernek és a CineSuper-től Farkas Ádám gyártásvezetőnek is! Szeretnénk, ha a film elindítana egy mozgalmat, ami a szeretetalapú társadalom felé viszi a világ értékrendjét.

Ezt már úgy mondod, mint a korábbi istenkeresőből lett, Istent megtaláló ember?

Az úton valóban megtaláltam Istent, csak aztán az ott megtalált Istent nehezen tudtam az egy helyben töltött hétköznapjaimra is alkalmazni. Ehhez még alaposabban meg kellett ismernem őt, és behívnom a szívembe. Így lett a szeretetalapú társadalom számomra az élet értelme.

A Nincs visszaút című sorozatot november 10-étől Pécsett az Urániában, november 11-étől Budapesten az Art+ Cinemában, illetve Szentendrén a P’Art Moziban vetítik, hatszor három részben (egy este három epizód látható). A sorozat részeit egyesével a Spektrum televíziós csatorna is műsorára tűzi. A részletekről ezen a Facebook-oldalon lehet tájékozódni.