Kicsi ember, nagy tükör a saját gyerekkorunkra – Mit hoz elő a szülőkből a dackorszak?

Élet a kétévessel

Az eriksoni személyiségfejlődési modell szerint az első és harmadik évük között lévő gyermekek fejlődésének középpontjában az önállóság versus szégyen és kétségbeesés alapkonfliktusa áll. Ebben az életszakaszban a kisgyermekek egyre határozottabban törekszenek a függetlenségre, felfedezik környezetüket, kibontakoztatják képességeiket és kifejezik akaratukat. Önállóságuk fejlődésében kulcsszerepet játszik, hogy törekvéseiket támogatják-e, esetleg figyelmen kívül hagyják, vagy éppen korlátozzák. Mindez hatással van arra, hogy képesek lesznek-e bízni önmagukban és képességeikben. 

Ez a fejlődési szakasz elméletben izgalmas és természetes folyamat, a mindennapokban azonban sok feszültséggel jár. Megesik, hogy egy gyermek nem akar elaludni, tiltakozik az addig bevált szabályok ellen, nem hajlandó megenni a felkínált ételt, vagy felvenni a neki választott ruhát. Ha pedig nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan szeretné, gyakran heves érzelmi kitörésekkel reagál. Ez az ellenállás könnyen tűnhet makacsságnak, szeszélynek, sőt akár elutasításnak vagy büntetésnek is – attól függően, milyen szemüvegen keresztül látja a felnőtt. 

Valójában azonban ez a viselkedés nem rosszalkodás, és nem is a felnőtt bosszantását szolgálja, hanem a személyiségfejlődés természetes része, amelynek során a gyermek felfedezi saját határait. 

Viselkedésével teszteli, hogy akaratának mekkora ereje van. Megtapasztalja, hogy szabad-e nemet mondani, és mi történik, ha érzései előtérbe kerülnek. Izgalmas kérdés, hogy mindez hogyan hat a családi rendszerre, amelyben a különböző tagok kölcsönösen hatnak egymásra.

Határhúzás a saját történetünk fényében

A családterápiás üléseken gyakran találkozunk azzal, hogy a szülők gyermekkori tapasztalatai milyen mélyen befolyásolják nevelési stílusukat. Az, hogy mennyire határozottak, következetesek vagy éppen türelmesek, gyakran nem tudatos döntés, hanem mélyen gyökerező érzelmi mintázat eredménye. Hiába van a fejükben jól megkonstruált tudás arról, hogy mit kellene tenniük, az érzelmek gyakran felülírják az elveket. 

A nehézség abban rejlik, hogy gyakran nem is tudatosítják, milyen történetek, és azok nyomán milyen szükségletek, hiányok vagy hiedelmek irányítják viselkedésüket. Amikor gyermekük az önállóságát igyekszik kibontakoztatni, különösen élesen előtérbe kerülhet, hogy ők maguk hogyan lehettek – vagy épp nem lehettek – autonómak és érdekérvényesítők. 

A gyermekkori fájdalmas tapasztalatokra a szülők reagálhatnak úgy is, hogy azonosulnak a szülői házban átélt mintával, és azt adják tovább, vagy ellenazonosulnak, és teljesen másképp szeretnének cselekedni, mint szüleik. Sajnos egyik sem segíti a kapcsolódást, mert a figyelmük a múltbeli fájdalmakra figyel, és így nem tudnak a jelenben maradni. 

Ha egy szülő gyermekként azt tapasztalta, hogy az autonómia iránti törekvéseiket igyekezték letörni, akkor saját kétéves gyermekük indulataival találkozva, könnyen előtérbe kerülhetnek azok a minták, amelyeket a neveltetésük során átéltek. Sok szülő számol be arról, hogy emiatt mély önváddal küzd, és ebből fakadóan kompenzálni igyekszik tetteit. 

A nehézséget az jelenti, hogy ilyenkor nem a jelen valóságára reagál, hanem először a múltbeli gyermekkori emlékekre, majd a kialakuló önvádra. Ez megakadályozza, hogy a jelen pillanatban létrejöjjön a valódi kapcsolódás.

Mások, akiknek hasonló a történetük, nagyon elbizonytalanodnak, mert nem akarják, hogy gyermekük ugyanazt élje át, mint amit ők annak idején. Aggodalom tölti el őket, és attól félnek, hogyha túl szigorúak a gyermekükhöz, akkor annak lelke megsérülhet. Ebben az igyekezetben nehéz megtalálni a helyes határokat, így szinte lefagynak, és nemcsak a túlzott kontrollt kerülik el, hanem elkezdenek tojáshéjakon lépkedni, és az egészséges határhúzás is számos dilemmát vagy akár bűntudatot kelt bennük.

Megint mások azért húznak nehezen határokat, mert gyermekkorukban sérült a közelség és a biztonságos kötődés iránti érzelmi alapszükségletük. Emiatt nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy gyermekük megkapja mindazt a melegséget és odafordulást, ami nekik hiányzott. Amikor azonban gyermekük szeretné megtapasztalni saját határait, ők megijednek, attól tartva, hogy ezzel elveszíthetik a közelséget és a szeretetkapcsolatot. Ezért igyekeznek fenntartani azt a megnyugtató, összeolvadt állapotot, amely babakorban olyan természetes volt. Ezzel azonban akaratlanul is, de gátat szabnak a gyermek autonómia iránti természetes törekvésének.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Gyakran találkozunk olyan szülőkkel, akiknek szüleik érzelmileg vagy fizikailag leterheltek voltak. Számukra az az ismerős tapasztalat, hogy érdemes lemondani a saját érzéseikről és szükségleteikről, mert az a kapcsolódás illúziójával kecsegtet. Mivel előtérbe helyezik a másik vágyait és akaratát, így nem szabnak határokat, és gyermekeik nem találkoznak azokkal a korlátokkal, amelyek kapaszkodóként a biztonságot jelentenék számukra. 

Ez gyakran azzal is együttjár, hogy igyekeznek nem kimutatni indulataikat, és mesterségesen lecsillapított kedves, türelmes hang mögé rejtik valódi érzéseiket. Ez viszont nem ad a gyermeknek tájékoztatást arról, hogy átlépett egy bizonyos határt, és végső soron megakadályozza a hiteles kapcsolódást. 

A gyermek számára pedig létfontosságú, hogy valóban kapcsolódhasson szüleihez, ezért addig feszegeti a határokat, amíg a szülőben dúló érzelmi vihar kívül is alakot ölt. Gyakori panasz: „Százszor elmondtam türelmesen, nem értem, miért feszíti addig a húrt, hogy kiabáljak.” A szülői önfeláldozás is megnehezíti, hogy a gyermek autonómiája elkezdjen felépülni, hiszen a szülő teljes természetességgel minden feladatot megcsinál a kicsi helyett, még azokat is, amiket a gyerek már képes volna önállóan elvégezni.

Anyaszerep

Mivel világunk a teljesítmény körül forog, az anyaságot is gyakran tekintik ma valamiféle produktumnak, mintha a gyermek viselkedése egy az egyben az anyai nevelés eredménye volna. Ebben nagy felelőssége van a pszichológiának is, hiszen akár ennek a cikknek a sorait is lehet úgy értelmezni, hogy az anya felelőssége, hogy a fent leírt érzékeny életszakaszban az önbizalom vagy a szégyen és a kétely erősödik-e meg a gyerekben. Ez azonban nincs így, egy anya sem felelős egy személyben gyermeke fejlődéséért.

A szülők határhúzási döntéseit erősen befolyásolja a társadalmi közeg. Az egyik véglet a régi, tekintélyelvű nevelés ellenpólusát igyekszik megteremteni, míg a másik nosztalgiával emlegeti azokat az időket, amikor a gyermekek még fegyelmezettek voltak. A két tábor ellenkező tartalmú üzenetei pedig könnyen elbizonytalanítják a fiatal szülőket. Az apa jelenléte, nevelési stílusa és kapcsolódása a gyermekhez szintén meghatározó tényező. Ráadásul minden gyermek adott temperamentummal születik. Egy képbe sűrítve úgy is fogalmazhatunk, hogy valójában nincs hatásunk arra, hogy az adott virághagymából milyen fajta és színű virág bontakozik ki. 

A felelősségünk abban rejlik, hogy a termőföldet, napfényt és vizet biztosítsuk számára, ami a szülő-gyerek kapcsolatban azt jelenti, hogy igyekezzünk a gyermek szükségleteihez kapcsolódni. 

Ebben segít, ha rálátunk arra a fájdalomra, indulatra, aggodalomra, önvádra, amelyek bennünk dolgoznak, és tudatosan munkálkodunk azon, hogy a gyermekünkkel való kapcsolatunkban a jelenben maradjunk, ne pedig a múlt árnyaival folytassunk párbeszédet.

Családi és baráti kapcsolatok

Viszonylag hamar eldől, hogy a kisgyermekkorban lévő kicsi nevelése során melyik nagyszülő milyen mértékben és módon segíti a fiatal családot. Mindkét oldalról türelmet igényel az együttműködés, hiszen az első gyermek érkezése idején minden érintett fél saját életszakaszában nagy változást él át, amikor új szerepet oszt rá az élet. Izgalmas egyensúlyozást igényel mindkét oldalról a fiatal család támogatása, és ezzel egy időben önállóságának és működésének kibontakoztatása. A nagyszülők segítsége tehermentesítheti a fiatal szülőket számos területen, ennek ugyanakkor ára is van. Az első lépés a tudatos döntés. Érdemes egyértelmű határokban gondolkodni, hogy ki mit vállal és vár el, mert ezzel sok későbbi félreértés megtakarítható.

Ekkorra a barátok is megrostálódnak, hiszen ez az életszakasz a maga konkrét feladataival leginkább a hasonló élethelyzetű családokkal teremt lehetőséget a találkozásra. A hasonló életkorú gyerekek szülei azonban gyakran összehasonlítják a kicsik képességeit, fejlődésüket. Miközben a gyerekek fejlődési üteme és módja között jelentős különbségek mutatkoznak. Az első gyermeküket nevelő szülőkben felerősödhet a bizonytalanság, mintha itt is volna egy elvárásrendszer, amelynek meg kellene felelniük.

A családtagok és barátok önmagukban csupán az erőforrások lehetőségét jelentik, tudatosan tenni kell ezekért a kapcsolatokért, hogy egyéni, párkapcsolati és nukleáris családi szinten is hasznosulhasson mindaz, amivel könnyebbé tehetik a fiatal szülőpár életét.

A párkapcsolat

A párok számtalan párkapcsolati döntést hoznak meg első gyermekük hároméves koráig. Sok pár erőfeszítéseik jelentős részét a szülői feladatok teljesítése teszi ki. Ha a párkapcsolat egészen hátra kerül a fontossági listán, akkor az gyakran a feladatszervezés keretévé válik, és inkább struktúra lesz, mint tartalom. Kiéleződhetnek a korábban is meglévő ellentétek és véleménykülönbségek, megnőhet a távolság a társak között. 

A gyermek előtti időszakban talán még volt idő valamennyire összehangolódni, ám később ritka kinccsé válik az egyénileg és párként magukra fordítható idő. Céltudatosan kell azt megteremteni és felhasználni. Erre csak a gyorsan összhangba kerülő párok képesek, hiszen ha órákon át döntésképtelenek, mert vitatkoznak vagy a másik kezdeményezésére várnak, nem tudnak élni a rendelkezésre álló, kevéske lehetőséggel sem.

Ebben a szakaszban elképesztő terheket cipelnek a párok, miközben a fentiek mellett komoly egzisztenciális, gazdasági és karrierdöntéseket is meg kell hozniuk. 

Ugyanakkor sajátos egyensúlytalanság is kialakul, hiszen egyikük erői jelentős részét a gyereknevelésnek szenteli, míg másikuk inkább az egzisztencia megteremtésén fáradozik. 

Két eltérő élményvilágból érkezve, két különböző terhelésmódban működő ember találkozik esténként, miközben neveltetésük és hiedelemrendszerük sokszor alig szolgál hasznos iránymutatással ahhoz, hogy a kihívásokat párként izgalmas és kapcsolatukat tovább erősítő kalandként éljék meg. 

Az első gyermek óvodás koráig általában mindkét félben újraformálódik a döntés arról, hogy el tudják-e képzelni az életet együtt. Ezzel összefüggésben születik egy másik döntés is arról, hogy vállalnak-e további gyermekeket. A párok egy része már ebben a kapcsolati szakaszban párterápiás támogatást kér, mert addigra a házasság előtti életszakaszokból hozott és a párkapcsolatban szerzett sérülések miatt kialakuló párkapcsolati dinamikák gyakran elsodorják őket egymástól, és tehetetlenséget, kilátástalanságot élnek meg.

„Az idő mindent megold” – bizakodnak azok, akik ilyenkor erőteljes párkapcsolati konfliktusaik és kríziseik ellenére úgy döntenek, hogy hamarosan vállalnak egy második gyermeket. Erre ösztönzi őket, hogy a gyermek körüli teendők és aggodalmak miatt sokszor (átmenetileg) félre tudják tenni vitáikat. A gyermek kedvessége és szerethetősége olyan közelség és érzelmek megélését teszi lehetővé, amely mellett a kapcsolati nehézségek (átmenetileg) eltörpülnek. Paradox módon arra a következtetésre jutnak, hogy ha több gyerekük lesz, elodázódnak vagy akár megoldódnak párkapcsolati problémáik. 

Viszont az, aki már nevelt éppen dackorszakát élő kisembert úgy, hogy közben egy másik baba szükségleteiről kellett gondoskodnia, tudja, hogy ez nem feltétlenül fogja elhozni a mennyei béke időszakát.

A párkapcsolat ápolását és a pár tagjai közötti lelki-­szellemi áramlás fenntartását semmilyen külső feltétel vagy rutin sem helyettesítheti. Elengedhetetlen a magukról és a párkapcsolatukról folytatott párbeszéd, hogy a nehézségek közepette is újra meg újra visszataláljanak egymáshoz. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.