Jézus nem arra hívott minket, hogy belehaljunk a másokért való munkába

A nyugati társadalmakban a közösségi értékek és az individualizmus különös keveredését figyelhetjük meg. Az egyéni szabadságjogok és az önmegvalósítás kulcsfogalmak az értékrendünkben, ugyanakkor elismerjük, jutalmazzuk, és sokszor példaként állítjuk magunk és mások elé az önfeláldozó viselkedést. Hősként tiszteljük azokat az alakokat, akik önmagukat háttérbe szorítva tesznek a közösségért, és szinte vallásos tisztelettel gondolunk a mártírokra, akik életüket adták a hitükért, a szeretteikért vagy a hazájukért. 

Az önfeláldozó viselkedés lehet jövedelmező – legyen a jutalom akár az, hogy a történelembe írják a nevünket, akár egy munkahelyi előléptetés, vagy csak egy köszönet, az áldozatos munkánk elismerése. 

Látszatra ez a hozzáállás sok előnnyel járhat – de előfordulhat, hogy túlzásba visszük?

Önátadás a párkapcsolatban

A párkapcsolati dinamikákat nagymértékben meghatározza a kötődési stílusunk. Dr. Lantos Katalin tanácsadó szakpszichológus, integratív gyermekterapeuta és autogén tréner arra hívja fel a figyelmet, hogy a kötődési stílus jól leírható egy koordinátarendszer segítségével, melynek egyik tengelyén az önmagunkhoz fűződő viszonyunk, önértékelésünk helyezkedik el, a másik tengelyen pedig a másik félről kialakított képünk. 

„Az alárendelődő viselkedés jellemzően akkor figyelhető meg, ha valaki saját magáról negatív képet alakít ki, miközben a másik személyt aránytalanul felértékeli. Ez az aszimmetria állandó szorongást eredményez: fél, hogy elhagyja őt a másik fél, kevésnek érzi magát, és úgy érzi, folyamatosan bizonyítania kell ahhoz, hogy fenntartsa a kapcsolatot” – mondja a pszichológus, kiemelve, hogy aki önmagával nincs jóban, annak nagyon nehéz feladat egy jól működő párkapcsolat kialakítása.

„Fontos leszögezni, hogy a párkapcsolatok természetes velejárója egy folyamatosan változó dinamika: lesznek időszakok, amikor az egyik fél többet tesz bele, mint a másik, például mert a társa épp olyan krízist él át, ami miatt csökkennek a mozgósítható energiái. Ilyenkor előfordul, hogy le kell mondani például egy hobbiról vagy más fontos dologról. Ez még nem minősül önfeladásnak, amennyiben fordított élethelyzetben ez a dinamika is át tud fordulni. A kulcsszó tehát itt is a tartósság” – magyarázza a szakértő.

Otthonról hozott minták

A felnőtt kapcsolatainkban megjelenő viselkedésekben vitathatatlan szerepük van a gyermekkorban kialakult mintáknak. Dr. Lantos Katalin tapasztalata szerint az alárendelődő, önfeladó attitűd mögött sokszor megfigyelhető, hogy az adott személy élete korai időszakában érzelmi elhanyagolást élt meg. 

„Ilyen esetben az elsőszámú gondozó nem tud érzékeny választ adni a gyermek jelzéseire, és nem elérhető olyan minőségben, ahogy arra a gyermeknek szüksége lenne, aki ezáltal megtanulja háttérbe helyezni a szükségleteit. 

Ezek a személyek felnőttként azzal a meggyőződéssel lépnek be párkapcsolataikba, miszerint ők maguk másoknál kevésbé értékesek és nem, vagy nehezen szerethetők. 

Ez megnyilvánulhat olyan mondatokban, amikkel a másikat felmagasztalja, önmagát pedig leértékeli az illető, de akár gyakori féltékenységben is” – véli a szakértő.

„Ahogy Popper Péter mondja: a kapcsolatainkban sérülünk, és a kapcsolatainkban is gyógyulunk. A bizonytalan kötődési stílus és az alacsony önértékelés a nem kielégítő társas kapcsolatok során alakul ki, de amikor egy szorongó kötődésű ember találkozik egy biztonságos kötődésűvel, aki kitart mellette, és hosszú távon biztosítja számára a szeretetet és odafordulást, az idővel felülírja ezeket a negatív sémákat.”

Az alárendelődő anya

Bár mindez a párkapcsolati dinamikákban sem mondható ritka jelenségnek, az anyai szerepben még nagyobb hangsúlyt kap az önátadás, hiszen a társadalmunkban egy olyan anyakép vált uralkodóvá, amely elvárja, hogy a gyermekét nevelő édesanya feloldódjon ebben a szerepben. Sokak számára jó lehetőség, hogy három évet otthon tölthetnek a gyermekükkel, azonban olyanok is vannak, akik azt élik meg, hogy ferde szemmel néznek rájuk, ha korábban vissza szeretnének menni dolgozni, és ha erőfeszítéseket tesznek azért, hogy megőrizzék a korábbi életük egyes darabkáit.

„A nők gyakran élnek meg bűntudatot amiatt, hogy frusztrálttá válnak az anyai szerepben. Ez történhet például azért, mert mondjuk az apa keresete lehetővé teszi, hogy egy nő a szülést követően ne menjen vissza dolgozni, ilyenkor azonban sokan azt élik meg, hogy reggeltől estig a családért kell dolgozniuk, nem tehetik meg azt, hogy saját érzéseik és vágyaik legyenek. 

Ilyenkor az elvárásoknak való megfelelés és a belső frusztrációjukból adódó bűntudat miatt tipródnak, ami a gyerekek érzelmi világát is negatív irányba befolyásolja.

Állandósulhat egy rossz otthoni légkör, és a szülői ház nem a feltöltődés helye lesz, hanem feszültségforrás.”

Az efféle belső feszültségek azonban nem csak az otthon maradó szülőknél jelennek meg, hiszen azáltal, hogy egy nő visszatér a munka világába, a felé irányuló elvárások nem szűnnek meg. „A szerepek közötti lavírozás nagyon nehéz, de ebben az utóbbi időben látok egyfajta javulást annak köszönhetően, hogy az apák egyre jobban bevonódnak a szülői feladatokba” – mondja a szakértő.

Amikor az önátadás mérgező

Az altruista viselkedés hátterében sokféle motiváció állhat a valódi önzetlenségtől kezdve az elismerésre való vágyakozáson át a saját szorongásaink átmeneti csökkentéséig. Bár a felszínen ezeket sokszor nehéz megkülönböztetni, az eredményük éppen ellentétes egymással, hiszen amíg egy őszinte segítségnyújtás könnyebbséget és a kapcsolatok mélyülését eredményezi, ha mindezt önös érdekből tesszük, azzal a másik félben sokszor bűntudatot generálunk, miközben mi magunk sem nyerünk belőle megkönnyebbülést.

De honnan ismerhető fel, amikor a segítségnyújtás mérgező? Elég csak egy kicsit megkapargatni a felszínt, és könnyen rátalálunk néhány tipikus sajátosságra, ami megkülönbözteti mindezt a valódi önzetlenségtől. 

Az egyik ilyen ismertetőjegy, ha a segítő úgy érzi, többet ad, mint amennyit valójában elbír. 

Folyamatosan kimerült, mégis úgy érzi, muszáj eleget tennie ezeknek a feladatoknak. Ez szorosan összekapcsolódik a második tipikus jellemzővel: amikor valaki nem, vagy csak nagyon nehezen, komoly lelkifurdalás árán tud nemet mondani.

Továbbá az ilyen jellegű segítségnyújtás gyakran jár együtt sértettséggel: a segítő fél csalódottságot és sokszor dühöt él át, ha nem kapja meg a várt elismerést a teljesített feladatokért, még úgy is, hogy gyakran mindez nem jelent valódi támogatást a másik félnek. Tipikus jele ennek, ha a segítő úgy véli, jobban tudja, mire van szüksége a másik embernek, és olyasvalamivel próbál támogatást nyújtani neki, amit az soha nem kért. Mindebből logikusan következik, hogy az ilyen helyzetekből mindkét résztvevő negatív érzésekkel távozik, és jellemzően csak bűntudat, üresség marad a viselkedés nyomán.

Ennek az elkerülésére természetesen nem az a megoldás, hogy távol tartjuk magunkat a segítségnyújtástól, hiszen ez a társadalmat alkotó közösségek egyik legfontosabb alappillére. Azonban érdemes átgondolni, hogyan tudjuk valóban a másik fél érdekeit szolgálni. Márpedig ennek sokszor az a kulcsa, hogy saját magunkra is figyelmet fordítunk, és teret engedünk magunknak a feltöltődésre, ami talán mind közül a legnehezebb feladat.