Meddig tart a (női) barátság?

Aztán telt-múlt az idő, nagylány lettél. A kisgyerekkori barátnő másik iskolába ment, te találtál másik közösséget, másik barátnőt, barátnőket. És ez a korszak is már másról szólt, mint a nagyi lekvárja, a padlásokon talált régi újságok, a környék utcái. A mindennapokból eltűnt a mesevilág. Polcra kerültek a mackók, a babák, de helyette megtelt az élet kalanddal, izgalommal. Az új barátnőkkel próbálgattátok a nagylányok szerepeit. Kritikusak voltatok, mégis tisztelettudók és ártatlanok a szó mindenféle értelmében. Egyformán volt mindenetek, s egyformán nem volt még semmitek.

A húszas éveidben ismét mások léptek az életedbe. Kollégiumi szobatársakból lettek a legjobb barátnők, együtt készültetek a vizsgákra, az életre.

Még ezek a barátságok is erős szövetségek voltak, megfűszerezve a fiatalság, a remény és az életbe vetett hit naiv mámorával.

Férfi még nem tudott közétek állni. Az élet, a család, a szakma gondja csak a távoli jövőben lengett. Nem is tudtátok, hogy ilyesmik is várnak majd rátok. Vagy, ha igen, nem törődtetek vele. Miért is törődtetek volna?

De ezeknek az éveknek is végük szakadt. Kit erre, kit arra sodort az élet. Te beléptél az első munkahelyre, itt is találtál olyanokat, akikkel megtaláltad a hangot, s olyat is, akivel mély barátság szövődött köztetek. Miközben soha nem feledted a kislánykori, a kamaszkori, az egyetemi barátnőket sem. Csak ahogyan teltek az évek, úgy sűrűsödött az élet. S az utak elágaztak. Van, akinek a karrier jött össze, van, akinek a családi élet. Akadt, akinek mindkettő, és sajnos van, akinek egyikből sem jutott. Volt, aki mellőled maradt el, s volt, aki mellől téged hívott másfelé a sors.

Most itt állsz negyven felett, s azt érzed, a régi barátságok a múlt ködébe vesznek, az elmúlt években szerzett ismeretségeidből pedig mintha hiányozna az a fajta szövetség, amely talán csak a fiatalkor sajátja.

Hiányoznak belőlük a nagy nevetések, a felhőtlenül együtt töltött idő.

Inkább a felnőtt élet gondjainak kölcsönös megosztása jellemzi, miközben tudod, az sem kevés. Sőt. Mégis fájó szívvel gondolsz a „régi lányokra”, akik elsodródtak mellőled, s akik mellől te is elsodródtál. Bár mindig is tudtad, érezted, hogy a barát Isten ajándéka, s nem terem minden bokorban, ezért meg kell becsülni. Azt azonban nem tudtad, hogy a hajdani közös utak ennyire elágaznak majd.

Valaki nemrég arról mesélt egy társaságban, hogy a hetvenéves édesanyja életében feltűnt egy barátnő, akit ő addig sohasem látott. Mint utólag megtudta, az anyja lánykori barátnője az asszony, aki akkor maradt el az édesanyja mellől, amikor az az ötödik gyermekével, vagyis vele volt várandós. A barátnő pedig abban az évben veszítette el egyetlen fiát leukémiában. A két asszony nem veszett össze, nem hangzott el közöttük egyetlen rossz szó sem. A gyermekét elveszítő nő nem a barátnőre, nem a születendő kisbabára haragudott, hanem az életre. De még az sem biztos, hogy haragudott bárkire is, csak egyszerűen a lélek nem bírt el ekkora kontrasztot, s megszakadt a kapcsolat.

Negyven év után most ismét egymásra találtak, támogatják egymást, jó barátnők.

Az élet vége felé, ha megérjük és megértjük, talán minden letisztul. Megbocsátunk a sorsnak, az Istennek, magunknak, a másiknak. S remélhetőleg nekünk is megbocsátanak. S azokkal, akikkel hajdan akár csak egyszer is mély szövetség kötött össze bennünket, újra együtt leszünk, mint egykor azon a poros iskolaudvaron vagy abban a szűk kis kollégiumi szobában.