Ha a Miatyánkban tegezzük Istent, hogy lenne a magázás a megbecsülés fokmérője?

A 16-17. századtól él a dilemma

Azóta eltelt több mint 30 év, és az egyre nagyobb számban megjelenő multik széles körben elterjesztették a „nyelvi demokráciát”. A fiatal eladólány szemrebbenés nélkül köszön sziával az ötvenes úrnak, és az eladófiú sem töri magát kezét csókolommal a nagymamája korú hölggyel szemben. A fiatalok számára egyre természetesebb a tegeződés idősebbekkel is, a megszólítottak azonban sokszor levegő után kapkodnak, nem értik, mire föl ez a nagy nyelvi egyenlősdi.

Vajon mióta teszünk különbséget tegeződés és magázódás formájában az emberek között?

Kevesen tudják, hogy

a magázódás a magyar nyelvben nem „őshonos” nyelvi forma. A 16. századig minden rendű és rangú ember tegezte egymást.

Nem számított sem társadalmi állás, sem életkor. A 16-17. század fordulóján azonban megjelent a magázódás csírája. A mohácsi csatát (1526) követő társadalmi változások hatására egyre nagyobb igény lett arra, hogy a rangbéli különbségeket a nyelvhasználat is tükrözze.

Nem valami belső udvariassági kényszer inspirálta, hanem valószínűleg inkább a főurak elkülönülési igényének köszönhetők az új kifejezésbeli formák. Az addigi „te Kegyelmed” – nyilvánvalóan tegező – megszólítást felváltotta a „maga Kegyelmed” alak. Igen ám, de csak a szolga szólította így az urát, fordítva maradt a tegeződés. Ahhoz sem kell nagy nyelvésznek lenni, hogy megállapítsuk, a „maga kegyelmed” sem teljesen magázó forma. A „maga” mint visszaható névmás csak a 17. század folyamán válik önállóvá a fenti szerkezetből, és természetesen ebből ered a magázás kifejezés is.

Úrias vagy személytelen?

Napjainkban visszatérő dilemma az önözés-magázás kérdése, kétarcú ugyanis a megítélése.

Egyrészről családias jellegű is lehet, extrém esetben vidéken még mindig előfordul a szülő magázása a gyerek részéről, másrészről viszont rideg, már-már barátságtalan megszólításként érzékeljük.

Első előfordulása is ez utóbbi vélekedést erősíti, hiszen egy 1668-as barokk levélben ezt írja Botka Kata Szvetenay Izsáknak: „Én olyan embertől, mint maga, meg nem ijedek!”. Lehet, ma már nem érezzük, de az ingerült mondat anno felért egy „maga hülye!” kijelentéssel.

Ahogy egyre szélesebb körben terjedt a magázás (már a parasztok körében is), úgy született meg az igény valami választékosabb, polgáriasabb, úribb megoldásra.

Az „ön” személyes névmás a 18. század vége felé jelenik meg az önmaga, önhitt összetételek első tagjának önállóvá tételével. Állítólag múlhatatlan érdemei vannak Széchenyi Istvánnak az új nyelvi lehetőség népszerűsítésében (is). Még mielőtt azonban fellélegeznénk, hogy megvan a magázás udvariasabb alternatívája, lássuk be, ez meg túlságosan távolságtartó, személytelen. Meglepő eredményre jutott viszont egy 2002-es nyelvészeti tanulmány, amely szerint a fiatalok körében manapság egyre népszerűbb, ők alig érzik a személytelen jellegét.

Persze, ha a fő társadalmi tendenciát nézzük, kétségtelen tény, hogy a tegeződés megállíthatatlanul terjed. A svédeknél már a múlt század hatvanas éveiben nagyon tudatosan meghirdették a Te-reformot, ami szokatlan nyelvpolitikai lépés volt, de hamar elterjedt a városi polgárok körében.

Náluk természetes például még a miniszterelnök tegezése is, egyedül a királyi család tagjainak jár ki a magázódó forma.

Félmegoldások a nyelvi útvesztőben

Magyarországon ennél bonyolultabb a helyzet. Újra és újra fellángolnak az indulatok mindkét oldalon, elég, ha csak a közösségi oldalak posztjait olvasgatjuk e témában: „Én a Mindenhatóval is pertuban vagyok!”, „Felháborító, hogy mindenki tegeződjön! Különbözőek vagyunk, nem tegeződünk!”, „70 felett járok, de senkinek nem engedem, hogy magázzon. A magázódást csak azok kérik, akik azt hiszik, hogy ők a nagy valakik”. Ahogy látjuk, a magázódáspártiak mereven ragaszkodnak a nyelvileg is kifejezett udvariassághoz, a tegeződők tábora viszont úgy gondolja, régen rossz, ha egy nyelvi konstrukciótól várjuk a tiszteletadást.

Érveik között szerepel többek közt, hogy Istent ősidőktől fogva tegezzük az imáinkban (lásd: Miatyánk), következésképp biztosan nem a magázódás a fokmérője a megbecsülésnek.

A bizonytalanság tehát nagy. Míg az óvodában a gyerekek gond nélkül letegezik az óvó nénit, addig az iskolában már ugyanez udvariatlanságnak számít. Igaz, nem egyik napról a másikra tanulják meg a helyes, egyes szám 3. személyű ragozást, becsúszik olykor egy „légy szíves” vagy „Éva néni, add ide…!”, de ahogy cseperednek, a sziát és csókolomot is lassan felváltja a „Jó napot kívánok!”. Aztán a tanár az érettségi banketten, az idősebb néni a szomszédban, majd a főnök a munkahelyen felajánlja a tegeződést, és kész a zavarba ejtő helyzet. Jönnek a különböző elkerülő taktikák, felemás megoldások: „szervusz, tanár úr”, „kezedet csókolom, Marika néni”, vagy „üdvözöllek, Béla bátyám”. Mert amíg káromkodás közben, például az autóban, gond nélkül letegezzük az „ellenfelet”, és immár az sem zavar különösebben, ha a reklámok tegezve harsognak felénk, addig a leghétköznapibb helyzetekben továbbra is kínosan lavírozgatunk a nyelvi útvesztőben.

Innen nézve kifejezetten tiszta helyzetet teremtett a svéd Te-reform, világosan lefektetve a munkahelyi és politikai érintkezés demokratikus alapjait. Más kérdés, hogy az a bizonyos néplélek, kulturális hagyomány nem mindenhol alkalmas ilyen drasztikus változtatásokra.

Forrás:

• https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/pannon-pannon-enciklopedia-1/magyar-nyelv-es-irodalom-31D6/a-magyar-nyelv-tortenete-34AE/kozepmagyar-kor-pusztai-ferenc-3563/a-magazas-kialakulasa-3598/
• https://nyelvisztan.blog.hu/2011/01/06/on_hulye_vagy_maga_hulye_a_magazas_tortenete
• https://mek.oszk.hu/01700/01715/01715.pdf
• https://femina.hu/kapcsolat/tegezodes-magazodas-kutatas/
• https://qubit.hu/2018/04/09/futotuzkent-terjed-a-tegezodes-vegleg-kikophat-a-magazodas-a-nagyvarosi-nyelvhasznalatbol
• https://anyanyelvapolo.hu/tegezhetlek-ont-konnyu-eltevedni-a-megszolitasok-koszonesek-dzsungeleben/