Negyvenéves volt, mire rájött: nem buta, csak elhitte, amit a tanára mondott

Mi okozhat olyan traumát, ami kommunikációs blokkot hoz létre?

Meglepően sokféle élmény válhat traumává. Egy nagy, drámai esemény éppúgy, mint egy félmondat, amely rosszkor, rossz helyen talál el bennünket. A legtöbb blokk mögött személyes történetek húzódnak, sokszor megrendítő mélységekkel. A hozzám forduló nők közül többen gyerekkori szexuális erőszak miatt szenvednek akár negyvenes-ötvenes éveikben is. Volt például egy okos, fiatal nő, aki a tudományos életben ért el kiváló eredményeket, de azt vette észre magán, hogy nem meri képviselni szakmai álláspontját a férfi kollégái előtt. 

A közös munka során derült ki, hogy gyerekkorában egy közeli rokona megerőszakolta.

A történtek hatása nem múlt el, a férfiak jelenléte tudattalanul is veszélyérzetet indított el benne. Amikor értekezleteken megszólalt volna, a teste és az idegrendszere ugyanazt a riadókészültséget aktiválta, amelyet egykor a trauma. A kommunikáció ilyenkor nem a beszédképesség hiánya, hiszen a hallgatás mögött védekezés áll. 

De nem csak a nagy traumák ejthetnek sebet. A szülők mondatai is hosszú évekre belénk éghetnek, főként, ha gyerekként halljuk őket, amikor még formálódik az énképünk. Szinte minden beszélgetés előbb-utóbb elér a gyerekkorig, és vele együtt ahhoz a tapasztalathoz, hogy a családunk gyakran egészen másként lát bennünket, mint a tágabb környezetünk. Nem ritka, hogy épp ők fogalmazzák meg a legerősebb kritikákat, olyan mondatokat, amelyek később éveken át visszhangzanak bennünk. Ezért is vált egy idő után számomra egyértelművé, hogy a kommunikációs blokkok gyökerei szinte minden esetben a gyerekkorban keresendők. 

Ugyanakkor nem csak a látványosan bántó családi történetek számítanak. Sokszor az is blokkot okoz, ha valaki szerető, támogató közegben nő fel, ám kimondatlan elvárások között. Amikor a szülők sokra vitték, nevük van a szakmájukban, akkor a gyerekben könnyen kialakulhat egy belső parancs: „nekem is hoznom kell ezt a szintet”. Ezek a történetek gyakran nehezen kerülnek felszínre, mert az érintett úgy érzi, „jó családból jövök, nem panaszkodhatok”. Aztán idővel mégis kiderül: a folyamatos megfelelés, a hibázástól való félelem, a teljesítménykényszer ugyanúgy szorongást és ezen keresztül kommunikációs blokkokat hozhat létre. 

Joggal gondolhatjuk, hogy az iskolaévek is erősen befolyásolják, mennyire válunk magabiztos kommunikátorokká.

Sajnos a praxisomban meglepően gyakran kerül elő – különösen az X és Y generáció tagjainál – az iskolai megszégyenítés, akár tanárok, akár osztálytársak részéről. Volt olyan ügyfelem, aki emiatt nem mert egyetemre menni. Az általános iskolai osztályfőnöke ugyanis elhitette vele, hogy buta, és negyvenéves volt, mire ezt képes volt többé nem tényként kezelni. 

Amikor végül mégis belevágott a tanulásba, döbbenten tapasztalta, hogy nem az eszével volt gond, hanem azzal a belé égetett címkével, amit gyerekként kapott az iskolában.

Ártatlannak tűnő iskolai történetek is blokkolhatnak. Emlékszem, hogy kiváló voltam magyarból, a közmondások is könnyen mentek, egyszer azonban olyan feladványt kaptam, amit nem tudtam megfejteni. A „hosszú haj, rövid ész” gúnyolódó mondást addig soha nem hallottam. Az osztálytársaim hangosan nevetni kezdtek, és azt kiabálták: „De hát ez rólad szól!” Amikor a tanár elárulta a megfejtést, egyszerre zúdult rám a felismerés és a szégyen. Akkoriban derékig érő, hosszú hajam volt, másnap rövidre vágattam. Ennyire mélyen be tud akadni egy látszólag apró jelenet is, mert sokszor nem az marad bennünk, ami objektíven történt, hanem az, ahogyan azt mi, gyerekként megéltük. 

Mi az oka, hogy gyakran közönség vagy kamera előtt aktivizálódnak a gyermekkori traumák és a kommunikációs blokkok?

Azokban a helyzetekben, amikor jól kell szerepelnünk, és meg kell mutatnunk magunkat, nagyon könnyen aktiválódnak a rossz gyerekkori emlékek. Ilyenkor mintha újra megszólalnának bennünk a régi mondatok: „Te ezt úgysem tudod megcsinálni.” „Hogy jössz te ehhez? Ez a felnőttek dolga.” Amikor kiállunk mások elé, valójában sokszor nem is maga a szereplés a legfélelmetesebb, hanem a megszégyenülés lehetősége. Attól félünk, hogy nem leszünk elég jók, hogy kinevetnek, vagy negatív következménye lesz annak, ha hibázunk. A lelepleződéstől sokan rettegünk, az imposztorszindróma sokkal gyakoribb, mint gondolnánk, vagyis attól tartunk, hogy észreveszik, vannak nálunk jobb, ügyesebb szakemberek. Ez a szorongás erős gátakat épít a megszólalás köré.

Persze léteznek jól működő technikák a lámpaláz csökkentésére. Lehet a légzéssel dolgozni, hogy az idegrendszer megnyugodjon, és segíthet a határozott testtartás is. 

Ugyanakkor az a tapasztalatom, hogy akinek visszatérően túlzott mértékű lámpaláza van, mélyebbre kell ásni, egészen a probléma gyökeréig, hogy hol és mikor tanulta meg azt a teste és a lelke, hogy a megszólalás veszélyes.

Mentálhigiénés szakemberként ezért dolgoztam ki egy speciális kommunikációs blokkoldó módszert, amely abban segít, hogy megtaláljuk a jelenség eredetét, és feloldjuk a valódi okot. Innentől kezdve pedig ne túl akarjuk élni az ilyen szituációkat, hanem szabadon, szorongás nélkül tudjunk megszólalni.

Milyen eszközökkel dolgozol a fent említetteken kívül?

Többek között pszichodramatikus eszközökkel, mert azt látom, hogy a blokkok a testünkben, az érzelmi emlékezetünkben is rögzülnek, ezért akkor oldódnak igazán, ha nemcsak intellektuálisan, hanem érzelmileg is átíródik a hozzájuk kapcsolódó élmény.

Kép

Fekete Zsuzsa – Kép: Bulla Bea

Dolgoztam egy fiatal ügyvédnővel, aki egy jogi konferenciára készült és nagy tekintélyű professzorok előtt kellett előadnia. Rettenetesen félt, mert belül azt élte meg, hogy nem méltó hozzájuk. A közös munka során azonban kiderült, hogy ez az érzés visszavezet egy régi iskolai helyzethez – az általános iskolai osztályfőnöke rendszeresen azt mondta neki: „Belőled biztosan soha nem lesz ügyvéd, meg se próbáld.” Amikor megtaláltuk ezt a gyerekkori történetet, és feloldottuk a hozzá kapcsolódó blokkot, nemcsak megtartotta a nagy sikerű előadását, hanem először élte meg azt, hogy képes félelem nélkül, szabadon, flow-ban beszélni. 

Létezik olyan ember, aki eleve „kamera elé termett” vagy ez szinte mindig tudatos építkezés eredménye?

Van ilyen típus is, de nagyjából tíz százalék körül lehet azok aránya, akik ösztönösen szeretnek szerepelni, és szinte azonnal „működnek” a színpadon vagy kamera előtt. A magyarokra ez általában kevésbé jellemző, és ebben a kulturális minták is szerepet játszanak. Volt egy meghatározó élményem Izraelben, még több mint húsz évvel ezelőtt. 

Megismerkedtem egy jeruzsálemi tanárral, aki mesélt az egyik iskolai gyakorlatukról: az elsős gyerekeknek rendszeresen be kellett vinniük egy kedvenc játékukat az iskolába, ki kellett állniuk a többiek elé, és mesélni róla. Az osztály mindenkit megtapsolt. 

A gyerekek így azt tanulták meg, hogy szerepelni nem veszélyes, sőt örömteli esemény, és érdemes megmutatni magukat. 

Fontosnak tartom, hogy aki mögött tudás áll, képes legyen jól beszélni róla. Ez igaz az érettségin, az állásinterjún és az élet szinte minden területén. A kommunikáció legalább annyira fontos, mint maga a teljesítmény, hiszen ezáltal válik láthatóvá, mit tettünk le az asztalra. 

A kamera előtti szereplés mennyiben más, mint egy nagyobb közösség elé kiállni?

Gyakran már attól megváltozik a viselkedésünk, ha tudjuk, hogy felvétel készül rólunk. Az ember rögtön igazít egyet a ruháján, megpróbálja a legjobb arcát mutatni. A kamera azért rémisztő sokak számára, mert ott már nem csak azok látnak minket, akik fizikailag jelen vannak a térben. A kamera előtti szereplés azért tűnik félelmetesnek, mert extrém kitettséget hoz létre. 

Ha egy felvétel kikerül a YouTube-ra vagy más online felületre, úgy érezhetjük, hogy a világ bármely pontjáról bárki ítélkezhet felettünk. Sajnos van egy másik, nagyon is valós tényező, a kommentszekciókban megjelenő bántás, bullying. Készül egy jó interjú, elhangzanak értelmes érvek, fontos gondolatok, mégis akad néhány ember, aki talál valamit, amibe beleköthet: a hangszínbe, a megjelenésbe, a szakmaiságba. Ezzel szembesülni borzasztó nehéz, sokan éppen ezért nem merik megmutatni magukat.

Amikor olyan adottságunkat kritizálják, amin nem tudunk változtatni, az különösen fájdalmas, mert úgy érezzük, nincs mivel védekezni. Tévésként egy gyerekkori traumából fakadó tikkelés miatt sokáig kifejezetten nehéz volt képernyőn szerepelnem. Megtanultam ugyan rövid ideig erősen kontrollálni, de az akkora koncentrációt vitt el, hogy közben nehezen tudtam a tartalomra figyelni. Ma már bármikor felvállalom a sebezhetőségem. 

Ha hívnak egy podcastba, vagy előadást tartok, az elején röviden elmondom: „Volt egy gyerekkori traumám, emiatt néha tikkelek, remélem nem zavar titeket.” Ezután már senkit nem érdekel.

Mindenkinél elérhető az az állapot, hogy problémamentesen ki tudjon állni akár nagy nyilvánosság elé?

Önmagához képest mindenki hatalmasat tud előrelépni, ha fejleszti magát. Ugyanakkor vannak olyan esetek, amikor a szorongás annyira erős, hogy mélyebb terápiás munkára van szükség. A kommunikációs blokkoldó módszer nagyon sokat tud segíteni, és valódi változást tud elindítani, de vannak helyzetek, amikor pszichológust is ajánlok. A legfontosabb azonban azt tudatosítani, hogy a kommunikációs blokkok oldhatók, és ha ez megtörtént, érdemes megtanulni jól beszélni, mert erre az élet szinte minden területén szükségünk lesz.