Heroikus küzdelem a család egészségéért

A család egészséges táplálkozásának gondja mindig is a nők vállán nyugodott, bizonyítja ezt a hajdani reklám is, amelyben az ősasszony rátámad medvét hazavonszoló emberére: „Nem megmondtam, hogy bontott csirkét hozzál?” Miközben én kellőképpen fel vagyok vértezve a neten fellelhető legújabb tudományos eredményekkel, sűrűn kérem ki négy orvos családtagunk, kezelőorvosom, gyógyszerészem, sőt, edzőm véleményét, ezeket az információkat tökéletesen szintetizálom a bevásárlás, a háztartási teendők és a nevelés folyamatával, férjem élelemszerzését csupán az egyszerű beszerezhetőség, az élvezeti érték és az utódjaink körében elérhető népszerűség befolyásolja.

A köztünk zajló viták tétjét emeli, hogy gyerekeink sosem voltak nagy étvágyúak, ezért míg én törekedtem arra, hogy a bevitt mennyiség minél értékesebb tápanyag legyen, férjem a „legalább valamit egyen” álláspontot képviselte. Párom híreszteléseivel ellentétben nem vagyok egészségmániás – bár tény, hogy lányom teljes kiőrlésű papírnak nevezte rajzórán a félfamentes rajzlapot, – teszek szalonnát a túrós csuszába (alaposan kisütve), használok cukrot a sütikbe (feleannyit), vettem már vattacukrot a gyerekeimnek (egyszer), és vittem már őket a mekibe is (vérvétel vagy fülfelszúrás után). Igaz, nemrég nagylányom megjegyezte, hogy ezáltal különösen felértékelődött a fájdalomdíj, de engem igazol, hogy a salátát ma is jobban szeretik a hamburgernél.

Egészségtudatos módszerem alapköve a reggeli gyümölcs-zöldséglé. Ez az a pillanat, amikor a frissen préselt folyadékot éjszaka megszomjazó, félálomban lévő gyerekeimbe a legkisebb ellenállással tudom bejuttatni. (A cékla arányát azért éberségi állapotukhoz is kell igazítani). Többnyire készségesen megisszák, örömmel konstatálva, hogy a hajnali csöndben nem búgatom tovább a gyümölcscentrifugát. Férjem persze mindent bevet, hogy megtorpedózza az akciót. Kalkulációkat tesz elém, hogy mennyibe is kerül nekünk ez a reggeli frissítő, és mennyivel gazdaságosabb volna ezeket elrágcsálni, hiszen így a sok egészséges rost a szemétbe kerül. (Mégis, mikor ennének a gyerekeim sárgarépa- vagy sütőtökrostot?) Időről időre megjelenik konkurens dobozos-cukros, rostot is tartalmazó változatokkal, és képtelen sztorikkal áll elő, például, hogy a zöldséges már többször érdeklődött, hogy milyen állatnak lesz ez a sok zöldség.

Sokat kell küzdenem a bizonytalan vadászszerencsén edződött ősi férfiösztönnel is, amely folyamatosan arra inspirálja életem párját, hogy egy mamut tömegét megközelítő tartós élelmiszert és mirelit készítményt vonszoljon haza egy átlagos barlangnál sokkal kisebb méretű kamránkba, valamint csupa olyan kalóriadús zsákmányt, amely a jégkorszak emberét is melegen tartotta volna. Még attól sem riad vissza, hogy „összeszűrje a ­leve(s)t” a hentessel, mondván, a szakember szaftosabb húst javasol az én gulyáslevesembe, vagy hogy kétes eredetű lecsókolbászt csempésszen a friss fejtettbablevesbe, mert úgy „tartalmasabb”. Miközben én koleszterinnel, tartósítószerekkel és ízfokozókkal érvelek, ő mindössze annyit tesz hozzá, hogy a múltkor milyen jóízűen ették a gyerekek a dinó alakú „húst” mirelit sültkrumplival, ráadásul most hármat adtak kettő áráért. És hogy honnan tudom, hogy a háztáji csirke nem festéktől sárga, a rozskenyeret nem kávézaccal színezik és az eper tényleg magyar és szabadföldi.

Azért én folytatom heroikus napi küzdelmemet családom egészségéért, néha még azt a kockázatot is vállalva, hogy elfogyasszam az agyonsózott csipszmaradékot, amely rejtélyes módon a biomüzlis csomag mögé került a spájzban.