Még egy gyereket sem vertek jó emberré – Az agresszió nem nevelés, a rossz mintákat örökítjük vele tovább

„Engem is így neveltek a szüleim, őket is így nevelték a nagyszüleim”

„Ha rossz voltam, pofont, ha jó voltam, jutalmat kaptam. Már engem is így neveltek a szüleim, őket is így nevelték a nagyszüleim.” Sok család valósága ez a példa, amikor az egyik véglet a büntetés, a másik pedig a jutalmazás. A szakember álláspontja szerint az erőszakot megengedő „jól bevált dolgok” a legveszélyesebbek, mert ezzel legalizálják a szélsőséges magatartást a nevelésben.  

„A szülő, a nevelő feljogosítva érzi magát, hogy neki ez alanyi jogon jár, mert ő a felsőbbrendű, és a gyerek kötelességekkel tartozik – kezdi Szentkuti-Barkász Heléna klinikai szakpszichológus. – A büntetés csak látszólag működőképes, mind ennek, mind a túlzott engedékenységnek egyfajta tiszteletlenség van a hátterében. Látszólag elengedjük a kontrollt, amikor túlságosan engedékenyek vagyunk, a büntetésnél meg teljesen le akarjuk uralni a helyzetet. Ez nagyon sokszor arról szól, hogy nincs más ötlete, nincs más mintája a szülőnek vagy a nevelő személynek arra, hogyan kezelje a helyzetet.”

Hogyan neveljük a gyerekeinket? 
Az UNICEF Magyarország még 2020-ban készített felmérést több mint ezer fő megkérdezésével. Eredményeik szerint a nagy többség (83%) nem tartja elfogadhatónak, hogy a szülő fizikai fenyítéssel „nevelje” gyermekét. Tizennégy százalék ugyanakkor nem lát ebben kivetnivalót. A megkérdezettek 38 százaléka szerint egy-egy pofontól nem lesz baja a gyereknek. Ugyanennyien értenek egyet azzal a kijelentéssel, hogy a gyerekeknek elsősorban kötelességei vannak, nem jogai.

Igazságtalanságérzés, bosszúvágy, rejtőzködés 

A büntetés azonnal gátat vet a rosszalkodásnak, de hosszú távon nem segít, mert káros következményeket von maga után. A gyermek engedelmessége látszólagos, neheztelés marad benne a helyzet igazságtalan megoldása miatt, és levonja magában a következtetést, hogy a felnőttben nem szabad megbízni. 

Másrészről megjelenhet a bosszúvágy, hogy „jó, most ők a nyerők, de egyszer majd visszaadom”. A harmadik lehetőség a lázadás, hogy pont az ellenkezőjét fogom csinálni. 

A negyedik, nagyon tipikus jelenség a visszahúzódás, rejtőzködés, csökkent önértékelés. Eltitkolom, elrejtem a saját érzelmeimet, nem mondom azokat senkinek. Ez a jelenség már most észlelhető, leginkább az úgynevezett szendvicsgenerációban, a 40-65 év közöttiek körében.

„Sokszor panaszkodnak a most már idősebb szülők, hogy »nem tudunk semmit erről a gyerekről, magának való felnőtt lett. Miért?«” – szemlélteti a pszichoterapeuta. A jelenség hátterében szerteágazó okok állhatnak, az egyik lehetőség, hogy gyerekkorában a bizalom el lett rontva. Ha a szülők a büntetéssel próbálják rávenni az együttműködésre a gyereket, az rossz irány, mert ő döntésre jut magában, leszűr ebből valamit. Például, hogy meg kell játszania magát azért, hogy elfogadják.

Eközben dühíti, hogy ő önmagáért nem szerethető, csak ha megjátssza magát, elfojtja a szükségleteit, idomul ahhoz, amit a szülő látni akar, de nem meri megmondani, hogy mire lenne szüksége. Ez hamis képet teremt a gyereknek önmagáról, ezt viszi majd tovább a későbbi kapcsolataiba, és választ később is olyan kötelékeket, ahol nem fogadják el igazán.

Nem csak a pofon a bántalmazás

„Gondoljunk csak vissza, hogy amikor bennünket valaha megalázással, megszégyenítéssel, fizikai fájdalom okozásával próbáltak együttműködésre bírni a szüleink, az nekünk milyen érzés volt? Jobban akartunk-e tőle viselkedni, együtt akartunk-e működni?” – ösztönöz átgondolásra a pszichológus. 

Nem szívből, hanem inkább azért fog jól viselkedni egy gyerek, hogy elkerülje a büntetést. A bántalmazás lenyomja a gyerek önértékelését, azt érezteti, hogy megérdemli, mert rossz ember, érezze csak magát vacakul. 

Pedig igazából az a motiváció van a hátterében, hogy abban a helyzetben a szülő nyerjen. 

A normál önbecsülés megalapozásában semmiképpen nem segít, hanem maradandó bélyeget nyom rá: akár olyan irányba, hogy egy gyerek rebellis működéssel lesz jelen a világban, akár úgy, hogy elkezdi magát leértékelni. 

A szakember felhívja a figyelmet, legyünk azzal tisztában, hogy nemcsak a pofon bántalmazás, hanem a rendszeres szóbeli leértékelés, negatív címkézés is. A feszültség miatt néha megemelt hang, a szülői viták egy alapvetően szeretetteljes, elfogadó, megértő közegben – ahol utólag megbeszélhetők a miértek – önmagában nem traumatizálnak. Viszont a rendszeres magyarázat nélküli ordítozás, fizikai bántás, a másik leértékelése nem múlik el nyom nélkül. 

„A gyerek első éveiben vannak kritikus periódusok az agy fejlődésében: nagy ütemben alakít ki ekkor az agyunk sejtkapcsolatokat, sőt az emberi agy fejlődésének kilencven százaléka az első öt életévben zajlik. Hétéves kor felé lassul le ez a folyamat, mindaddig kiemelten fontos, hogy jól hangolódjunk a gyerek szükségleteire” – hívja fel a figyelmet Szentkuti-Barkász Heléna.

Mi, felnőttek keverjük a gyerekek kártyáit

Vagyis a gyerekek agyát a szülő-gyerek, nevelő-gyerek kapcsolat rendkívüli módon formálja negatív vagy pozitív irányba. Hogyan hallgatjuk meg, hogyan játszunk vele, megöleljük-e, vigasztaljuk-e, hogyan bánunk vele, amikor szófogadatlan. 

„Mi keverjük neki a kártyákat. Ezen múlik az, hogy boldogulni fog-e a későbbi életében. Az érzelemdús szülői gondoskodás nyomán létfontosságú sejtkapcsolatok alakulnak ki a gyerek agyában, biztosítják számára, hogy a későbbiekben tudja kezelni a stresszt, teljes értékű kapcsolatokat kössön, tudja kezelni a dühét, legyen jóindulatú és együttérző, kövesse az ambícióit, valamint tudjon békében élni” – magyarázza a pszichoterapeuta. 

Hangsúlyozza, a Szőlő utcai javítóintézetbe került gyerekek több mint valószínű, hogy nem kapták meg mindezt, érzelmi elhanyagolásban éltek. 

„Ha állandóan büntetnek egy gyereket fizikailag, és nincs meghallgatás, megértés, hogy figyelek rád, akkor az agyi struktúrák máshogy alakulnak: lobbanékonyabb természetű, nehezebben kezeli a stresszt, nehezebben illeszkedik be az adott gyermek. Ezt a szülő, nevelő úgy foghatja fel, hogy ide fokozottabb erőszak kell, hogy értsen már a szóból. A gyerekben ilyenkor nem alakul ki egészséges belső kontrollérzet, és nem épül fel egészséges önbizalom. Ráadásul nem tanul meg felelősséget vállalni a tetteiért.
Mire van szüksége egy gyereknek leginkább? Arra, hogy fontosnak, értékesnek érezze magát, érezze, hogy valahová tartozik” – mondja a szakértő.

„A sehova sem tartozás élményét hozzák magukkal”

„Ők igazán mostohagyermekei az életnek. Sokszor a legminimálisabb odafordulást sem kapták meg a közegüktől, ahol felnőttek. A sehova sem tartozás élményét hozzák magukkal. De attól, hogy így indult az életük, még teremthetnénk nekik olyan közeget, ahol jobb minták várnak rájuk” – fogalmaz Szentkuti-Barkász Heléna a budapesti javítóintézetben nevelkedő fiúkkal kapcsolatban.

Mit gondolnak a magyarok a Szőlő utcában történtekről?
Az Europion végzett kutatást 1200 fő megkérdezésével a Szőlő utcában történtek kapcsán. A gyermekvédelmi intézményekben alkalmazott fizikai fenyítés kérdésében – legalábbis annak extrém formájában, amit a videóban láthatott a nyilvánosság – széles körű egyetértés uralkodik a társadalomban, foglalta össze az euronews.hu. A magyarok 60 százalékának egyértelmű álláspontja szerint ez semmilyen körülmények között nem megengedett, és további 29 százalék is árnyaltabban ugyan, de hasonló vélemény felé hajlik. Alig 11 százalék gondolja úgy, hogy a fizikai fenyítés is „a nevelés része, és most is ennyi történt”.

Pozitív fegyelmezés és gyógyító emberi kapcsolatok

A folyamatos büntetésnek, erőszaknak hosszú távú negatív hatásai vannak, márpedig a maradandó pozitív hatás lenne a cél. Hogyan lehetne ezt elérni? 

„Pozitív fegyelmezéssel, úgy, hogy egyszerre emberségesek és határozottak vagyunk. Tisztelettudók és ösztönzők. Érezze a gyerek, hogy tartozik valahova, hogy ő fontos személy. Értékes társas és életvezetési készségeket kellene tanítani: például együttműködés, problémamegoldás, felelősségre vonhatóság, közreműködés. Ez lenne a célja a javítóintézetnek, nem az, hogy rövid távon bántalmazással próbál valamit kezelni. Félremennek az eszközök és a célok, nem találkoznak” – foglalja össze. 

Ha egy gyerek visszaesően agresszív, annak az okát kellene megtalálni. Nem úgy beállítani, hogy „ők ilyenek”, mert ez nem egy konzervált dolog. „A terápiás, gyógyító emberi kapcsolatok sok mindent helyre tudnak állítani, vagy legalább kompenzálni, ami korábban a nevelés során félrecsúszott. 

Az érzelmi hálózatokat, idegrendszeri kapcsolatokat, amiket ő hozott magával az addigi életéből, pozitív élményekkel lehetne lágyítani, átformálni.

Ezért kellene különösen figyelni azokra a gyerekekre, akik intézményben nevelkednek” – vélekedik a klinikai szakpszichológus.

A terápiás, gyógyító emberi kapcsolatok nem „jutalmazzák” a múltban elkövetett bűnöket, hanem azokat az idegrendszeri és érzelmi hiányokat célozzák, amelyek a visszatérő agresszív viselkedés hátterében állnak. Ezek a beavatkozások a jövőbeli bántalmazás kockázatát csökkentik, nem pedig relativizálják az elkövetett bűncselekményeket.

„Belőlem is ember vált, pedig engem is ütött-vágott az apám”

Miért emel kezet valaki egy gyermekre, legyen az szülő vagy nevelő? A tehetetlenség önmagában feszültté, kontrollvesztetté tesz, ebből is fakadhat az agresszió. Minél jobban szorong valaki, annál agresszívabbá válik. Lehetséges, hogy egy szülő maga sem hozott jobb mintákat, és a bizonytalanságban csak a már ismert mintákhoz fordulhat, akkor is, ha azok neki sem feltétlenül tettek jót. 

Továbbá ott lehet a szorongás is, hogy meg kell felelni az előttünk járó generációnak, különösen ott, ahol papíron egy szülő nagyon sok segítséget kap a nagyszülőktől, akik szintén autoriter eszközök mentén nevelték őket. Ennek sokszor nagy ára van, például, hogy mindenbe beleszólnak: „így és így kell nevelned a gyerekedet”, vagy „magadra vess, ha vásott lett a gyerek, pedig én megmondtam, hogyan kell fegyelmezni”. 

„Sokszor beszámolnak arról szülőként az egykor bántalmazottak, hogy a másodperc tört része alatt, mikrojelenet-szerűen lejátszódik bennük, ahogyan őket bántották gyerekként. 

A bizonytalanság és a jobb minták hiánya hívja életre a közismert mondást: »De hát belőlem is ember vált, pedig engem is ütöttek-vágtak. Kellett az a pár apai pofon, különben is, egy-két suhintás belefér.« 

Csak azt felejtik el, hogy nem a pofonok miatt vált belőle jó ember, hanem azok ellenére. És ez hatalmas különbség. Gyakran az egykori bántalmazottakból lesznek a későbbi bántalmazók” – magyarázza Szentkuti-Barkász Heléna. 

Megkérdőjelezni a családi mintákat – szabad-e? 

Az emberi pszichét vizsgáló szakembereket gyakran éri támadás azzal kapcsolatban, tudhatják-e, mi a jó hosszabb távon a léleknek. Az utca emberének sokszor az a fantáziája, hogy ezeket a nevelési alapelveket csak úgy kitalálta valaki, egy tudós az asztal mögött ülve. Azt elfelejtik, hogy rengeteg emberi megfigyelésen alapulnak ezek a felismerések: nem laborokban, hanem terepen, tíz-húsz éves utánkövetéssel végeznek megfigyeléseket a kutatók. 

A pszichológia nem húz paravánt a valóság elé, felismerései fájdalmasak lehetnek. Ez sokakat félelemmel tölthet el, ők elzárkóznak az újdonságoktól, ami mögött gyakran szorongás áll. „Már elindultunk az úton, de nem alakult még ki a mikéntje, hogyan lehetne az előző generációkkal vertikális viszonyban, nem alá-fölé rendeltségben, hanem szövetségesként együtt élni. A múlt sebeinek gyógyítása lehet az út a saját reakcióink értése és formálása, ezzel együtt a jobb kapcsolódás felé” – vélekedik a szakember. 

Jót tenne, ha a társadalom és a döntéshozók felidéznék magukban azt a gyermeket, aki annak idején bántást, fájdalmat élt át. Neki milyen volt mindezt megélni, mire lett volna szüksége?  Mit szeretnénk továbbadni?