„Hitet nem lehet cserélni” – újabb magyar siker: Golden Globe-ot nyert Pozsgai Zsolt forgatókönyvíró

Miben különbözik a független filmesek Golden Globe-ja attól a díjtól, amelyet a legtöbben ismernek?

Létezik a „rendes” Golden Globe, amelyet mindig megelőz a független filmesek hasonló éves díja, csak ez nem jár anyagiakkal. Ugyanakkor erkölcsi elismeréssel mindenképp, különösen, hogy magyar író kapta – igaz, ennél a forgatókönyvnél már nemzetközinek számítok, hiszen Ausztráliától Kanadáig sok helyen díjazták. Ezért kaphattam két éve Las Vegasban életműdíjat, amit személyesen vehettem át.

A képzeletbeli polcodon hova helyeznéd ezt a díjat?

A visszaigazolások közé. Hogy nem baj, ha hittel végzem a munkámat. Ezt ugyanis a Nemzeti Filmintézet indoklás nélkül utasította el annak idején, voltak törekvések, hogy írjam át, de én hiszek ebben a változatban. És úgy tűnik, nem is baj.

A világ számtalan pontján, fesztiválján közel nyolcvan díjat nyert alkotásod milyen témát jár körbe?

Megtörtént esetet. 

Átokházától nem messze üldöztek rendőrök egy migránsokat szállító furgont, a furgon fának csapódott, mindenki meghalt, kivéve egy szülés előtt álló fiatal lányt, aki kiesett az ablakon, és el tudott vánszorogni egy közeli tanyáig, ahol aztán meg is szülte a gyermekét. 

Eddig a valóság, a többi már a fantázia. A magányos tanyagazda és a lány kapcsolata, a teendők a gyermekkel, aztán az embercsempészek nyomozása a lány után, hogy hova kerülhetett. És egy szürreális vég. Tehát a migrációs témát járja körbe sajátos nézőpontból.

Körvonalazódik már az, hogy mikor elevenedhet meg a forgatókönyved film formájában? 

Nem. Sokan érdeklődnek itthon és külföldön, de konkrétum még nincs. Vannak nemzetközi és magyar színészek, akik szívesen eljátszanák, és szerintem sikeres film lehetne itthon is a mozikban, és ugyanúgy a nemzetközi porondon. De nem érek rá ezen tépelődni, hiszen ezerrel próbálom előkészíteni az új filmemet, amely Esztergomban játszódik, és az 1956-os ottani történetet dolgozza fel. A „Sötétkapu” egészen egyedi és elképesztő eseményeit. Erre kaptam támogatást az NFI-től a forgatókönyvre, ez lezárult, remélem, megyünk tovább a megvalósítás felé. Hiszen idén hetvenéves a forradalom, és jó lenne még idén bemutatni. 

Drámaíró, dramaturg, színházi és filmrendező, forgatókönyvíró. Számodra melyik a legkedvesebb megszólítás?

Mindig az adott időszak határozza meg, melyik kerül előtérbe. A kilencvenes-kétezres években a színházak igényelték a kortárs drámákat, nagyon sok értékes mű született rendkívüli drámaírók tollából. Nekem is évente négy-öt új bemutatóm volt. Az igazgatók fontosnak tartották a kortárs drámát, mindegyikünk más-más stílust képviselt, de mindenkinek meg volt a maga színháza, amelyik szerette. Elképesztő jó színészekkel, emlékezetes előadások születtek. 

Szerencsémre már a kilencvenes években rám talált a film és a televízió, így gyakorlatot szerezhettem forgatókönyvírásban, filmrendezésben. Ezt a gyakorlatot tudtam hasznosítani a 2010-es évektől, amikor a kortárs dráma elképesztő zuhanást mutatott be, elsősorban az új igazgatók gyávasága miatt. Nem magamról beszélek. Nagy örömömre párunknak továbbra is adtak lehetőséget bizonyos színházak – de maga a kortárs dráma elvesztette fontosságát. 

Sokat jártam és járok például Bulgáriába, ahol a kortárs dráma a színházak műsorának 78 (!) százaléka, nálunk ez az arány 8 százalék, és ebben benne vannak a dilettánsok is. Pedig a színház „élőségéhez” az élő írók részvétele nagyon fontos – lenne. Tehát ettől az időszaktól a film vette át a főszerepet az életemben, vagy kevertem a műfajokat úgy, hogy színházi előadásokból készítettem tévéfilmeket. 

Ami állandó: közben írhattam tanulmányokat, esszéket, ez nem változott. Beértem már abba a korba, amikor elvben csak magammal kellene foglalkoznom, de nem ezt teszem. Nagyon fáj a kortárs drámaírók hiánya, illetve ők léteznek – a befogadó színház nem létezik. 

Olyan átalakítások történtek a színházi struktúrában, hogy teljességgel átalakult a színházvezetői állomány. 

Nem tehetnek róla, nincs szakmai felkészültségük ahhoz, hogy megítéljék egy új drámáról, érték vagy nem. És inkább százszor játszott darabokat tűznek műsorra, az ember örül, ha ebben a kavalkádban legalább egy Tenessee Williams-re vagy Millerre bukkan. Vagy egy Sarkadira. Csurkára. Például többször megnéztem Az ügynök halálát a Centrálban. Hogy egy kis erőt gyűjtsek magamnak. Számomra a színház és a film egy forrásból fakad, és ez a vers, a költészet. Ahogy egy vers sűrít, úgy sűrít egy dráma vagy forgatókönyv. Két órába szorít bele egy egész korszakot, ha tehetséges a mű.

Milyen területen vagy a legaktívabb most?

Színházakban mennek darabjaim, egészen szélsőséges helyeken. Például az Operettben a Monte Cristo grófja, vagy a Magyar Színházban A kölyök, telt házak előtt. De ugyanennyire örülök például a Kettőspont Színházban levő előadásnak a Liselotte és a május-ból. Ez egy egészen elképesztő, bábelemekkel tarkított előadás nagyon tehetséges fiatalokkal. Ezek vállalható, örömteli munkák. 

Annak is nagyon örülök, hogy külföldön színpadon vannak a munkáim, a legtöbb Romániában román nyelven, és Bulgáriában. De rendeztem saját darabot Észak-Macedóniában, Szicíliában is. Néha azonban hiányzik, hogy azok a drámák, amelyekkel szerintem sikerült nagyon mélyre ásnom, nem kerülnek elő, vagy csak nehezen. Kiderült, hogy a film, elsősorban a független film területén van keresnivalóm. Kisebb költségvetésű munkáim nagy sikerszériákat értek el a nemzetközi fesztiválokon, az utóbbi évek ennek jegyében telnek. Bár a magyar közönség ritkán találkozik velük, hiszen televíziós filmnek hívják itthon őket, és nagyon ritkán lehet értelmes időpontban megtalálni valamelyiket a képernyőn. 

Legutóbbi filmem, a Királytalálkozó egyszer lement fél tizenkettőkor éjjel, azóta csönd van. Pár napja lett a legjobb film a New York Film Awards-on… Most erre mit mondjak?

Mikor találtál rá a drámaírásra? 

Egy csodás pécsi gimnáziumi időszak közben. Remek irodalomtanár, nagyon jó amatőr színházi élet. És kis kitérők után a Pécsi Nemzeti Színházban voltam már, ahol dolgoztam mint asszisztens, dramaturg, művészeti titkár, vagy éppen szervezésvezető. Nagy szerencsémre pont abban az időben fiatalodott meg a pécsi színház, Szegvári Menyhért főrendező irányításával egy egész végzett főiskolai osztály került oda: Kulka János, Gergely Róbert, Lang Györgyi, Sipos László, Újváry Zoltán, Balikó Tamás és még sokan, akik teljesen átformálták az addigi színházat. 

Kulka János egyik nap Hamlet volt, másnap bonviván valamelyik operettben. És mindegyik hitelesen, elképesztő tehetséggel. Ez a hangulat magával ragadott, és mivel akkoriban a színház nagyon sok kortárs írót játszott, én is kényszert éreztem arra, hogy írjak nekik. Így született meg első drámám, a Horatio, amit azonnal be is mutattak, igaz, Zalaegerszegen. Onnantól ennek híre ment, Pestre kerültem, és egymás után jöttek a bemutatók. Ráadásul kiderült, az se baj, ha ezeket én rendezem, így már szinte elvárás volt, hogy ha írok valamit, színpadra is vigyem. Közben az irodalmi életben is részt vettem mint kiadóigazgató, tehát a színház és az irodalom kéz a kézben jártak az életemben. Ez szerencsés párosítás.

Drámáidban és filmjeidben jelentős szerepet kap a vallás és a hit kérdése. Miért tartod fontosnak, hogy alkotásaidban időről időre megjelenjen ez a téma?

Ha Mindszentyre gondolsz például, ez a darab jó példa arra, miért. Ő volt az, aki tizenéves korában hitet tett egyfajta értékrendszer és értékszemlélet mellett, és a haláláig ettől nem tágított. 

Hitet nem lehet cserélni. Ahogy valamelyik drámámban mondja egy szereplő: „…mert ahhoz valamimet fel kellene vágnom.”

Katolikus létemre több reformációs témát dolgoztam fel, Lórántfy Zsuzsannát vagy Kálvint. Tehát nem maga a vallási forma a fontos, hanem az a hit, amellyel a vallás érvényes tud lenni. Magát a vallásos hitet belülről élem meg, ugyanúgy tudom gyakorolni egy üres templomban, mintha állandóan misére járnék. És igen, szeretem az igazi hittel rendelkező embereket, akkor is, ha buddhisták. Legszeretettebb mesterem Barsi Balázs ferences atya, aki igazi lélekgyógyász.

A mindennapjaidban egy-egy alkotási folyamatban mennyit tud segíteni a hit számodra? 

Ha most nem a vallásról beszélünk, hanem a hitről önmagadban – akkor sokat. Nem szoktam elvállalni olyan munkákat, amelyekben nem hiszek, akkor sem, ha nagyobb anyagi elismeréssel járnának. Nem tudok olyan színésszel dolgozni, akinek nem hiszek a tehetségében. Mivel ösztönből dolgozom, ösztönből írok, és nem megtervezetten – az ebben, az ösztön erejében való hit a legfontosabb. És ez a hit az, ami rákényszerít arra, hogy ne mondjam egyik nap ezt, másik nap meg az ellenkezőjét.