„Fradi” tészta, a férjem specialitása

Amikor kamasz voltam, anyu többször invitált, álljak mellé a konyhába, megtanít főzni. Ennek azonban körülbelül annyi értelmét láttam, mintha azt mondta volna, nézzem, hogy esik az eső, mert egyszer majd nekem kell esőt fakasztanom. Amikor aztán feleségként jobb híján rajtam múlt, eszünk-e főtt ételt, mégis kénytelen voltam átvitt értelemben „esőtáncot lejteni” (egy-egy sikertelen fogás után szó szerint sem volt rossz módja hideg ételen tartott párom kárpótlásának). Akkoriban a telefonszámlánk jelentősen megugrott, mert anyuval sűrűn konzultáltunk vacsoraügyben, és gyakorlatilag a társasházi kuka megtöltését is egyedül vállalta magára akkor még csak kétfős háztartásunk. Anyaként azért én sem mondtam le a háziasszonnyá nevelésről, bár egészen más módszert kívántam alkalmazni. Hatott is, csak nem a lányaimra.

A csemeték életében van egy főzőcskézős korszak, amikor minden egyes konyhai műveletben részt szeretnének venni, jelentősen meghosszabbítva ezzel az étel főzési idejét (ezt bezzeg egyik szakácskönyv sem jelzi az elkészítési idő rovatban, igaz nem is szerepel a hozzávaló eszközöknél a három gyerek). Ezt váltja föl az az időszak, amikor órákra magukra zárják a konyhaajtót, hogy önálló alkotások szülessenek. Tapasztalatlan anya ilyenkor azt hiheti, a leányzók jó úton haladnak a konyhatündérré válás felé, a korszak azonban néhány tornacsapatnak sütött muffin és barátnak készített torta megvalósulása után hamar véget ér.

Amikor nagylányomat otthon hagytam hármasban a kész gulyáslevessel és akkori lovagjával, továbbá azzal a feladattal, hogy főzzenek bele csipetkét, egy óra múlva éhesen vártak egy nagy tál fehér masszával, ami „nem akar összeállni”. Némi liszt hozzáadásával befejeztem a műveletet, közben a sikertelenség okán morgolódva, ami nyilván az volt, hogy inkább édes kettesben szerettek volna lenni, leves nélkül. Az asztalnál kiderült, hogy túlságosan is édes percek voltak: liszt helyett porcukrot tettek a tésztába.

Nyilvánvalóvá vált, hogy lányaim túljutottak a gasztro-korszakon, elérkezett az idő… A tervem az volt, hogy észrevétlenül csökkentem a melegvacsorák számát, azonban lányaim, ahelyett, hogy pótolni igyekeztek volna a hiányt, gond nélkül rászoktak az esti szendvicsekre és joghurtra. A mesterségesen előidézett deficit csak egyvalakit motivált a családban: a férjemet.

Először rántottákat kezdett sütni, de amikor már az összes serpenyőnk kimoshatatlanul feketedni, a család koleszterinszintje pedig jelentősen emelkedni kezdett, áttért a „Fradi tésztára”. A nem fociszurkolók kedvéért: ez a „Mindent bele!” tészta, vagyis neve ellenére csak akkor zöld, ha spenót is van otthon, vagy penészes valamelyik hozzávaló. Eme specialitás receptje egy szalvétán elfér: főtt tészta, és minden, amit a hűtőben és a spájzban találsz. Ezekben a hónapokban biztos helyre tettem a sütőport, a nutellát, és minden olyasmit, amit nem szerettem volna viszontlátni a tésztán. Az újdonsült szakácsnak el kellett ugyan viselnie néhány csípős megjegyzést (amikor megszaladt a chili) és egy-két savanyú ábrázatot (az ecetet nem dugtam el), de a Fradi tészta lassan felkerült a családi étlapra. Ha nem is a legelőkelőbb helyre, a kelkáposzta főzeléket mindenesetre megelőzte a toplistán.

Az első sikerek olyan új kihívások felé vezettek, mint a krumplistészta. Amikor hazaérkeztem, a krumpli már egy órája főtt a nagyfazékban, és párom türelmesen várta, hogy elfőjön a leve. Bár ez a módszer nem volt hagyományosnak mondható, mégis neki köszönhetem, hogy kezdett derengeni, miért nevezik ezt az ételt gránátos kockának. Bár találóbb lett volna a sörétes, lévén a törött borsot nem találta a séf, ezért egész borssal dúsította a kocka alakú jénaiban felszolgált, ezért valóban kockává tömbösödött vacsorát.

Volt még pár emlékezetes újítás, amivel férjem gazdagította a magyar gasztronómiát, ahogyan annak idején én is, csak rólam nem írt senki részletes beszámolót. (Például feltaláltam a vajban sült tojást, amikor nem akartam időt pocsékolni azzal, hogy megvárjam, amíg a süteményhez szükséges vaj és tojás elegyedik, és „kicsit” felmelegítettem.)

Tegnap este azonban ínycsiklandó illat fogadott. Olyan spagettit ettünk, hogy még én sem találtam benne kivetnivalót. Ma estére is biztosan marad. Meg holnapra is, sőt… a mennyiségeket még nem érzi annyira családunk új szakácsa.