Férfias küzdelem a karácsonyfa-állítással, avagy amikor meg kell harcolni az angyalszereppel

Még mielőtt nemtetszést nyilvánítottam volna, megnyugtatott, hogy nem adott ki rájuk pénzt, a kukák mellett találta kidobva, szóval ingyen jutott hozzájuk. Fúrt, faragott, kötözött, és a két fából hamarosan szép nagy karácsonyfa lett, amelynek még a botanikusok is csodájára jártak volna, ugyanis a lucfenyő törzséből alul ezüstfenyőágak kandikáltak ki.

Szerencsére ma már nem kell azon aggódnunk, honnan és mikor szerezzük be a fát, vagy hogyan kreáljunk egyet, ugyanis egyik ismerősünk elkezdett fenyőfákat nevelni, így biztos forrásból jutunk hozzá, ráadásul minden évben még házhoz is szállítja. Megbeszéljük, mikor jöjjön és hova tegye a kertben, hogy meg ne lássák a gyerekek, ugyanis nálunk még az angyalok hozzák a fát. Mivel nappalinkban közel négy méter a belmagasság, mindig mi kapjuk a legnagyobb fát, mondván máshoz úgyse nagyon fér be. Sokszor még hozzánk se, ezért többnyire méricskéléssel, fűrészeléssel kezdődik a karácsonyfa-állítás. Majd a talphoz való fúrás, csavarozás következik, aztán a próbaállítás kint a kertben, hogy nem dől-e el, és mivel mindig billen valamerre, újabb fúrás, csavarozás és újabb próba jön. Ha szerencsénk van, ez a futam két-három körös, de ha ferde a törzse, akkor négy-öt körig is simán elmegyünk.

Mivel egy négyméteres fa általában oldalirányban is elég terebélyes, és súlya is van, önmagában már a bejuttatás a teraszajtón is elég macerás, ugyanis meg kell dönteni. Többnyire teljes erőbedobással ketten húzzuk-vonjuk.

De mivel ezt – ahogy az imént említettem – nem is mi csináljuk, hanem az angyalok, és hogy ennek a szertartásnak ne legyenek tanúi, a gyerekeket általában már 23-án felvisszük Budapestre a nagyszülőkhöz, így 24-én délelőtt van időnk szórakozni a fával. Ám a tavalyi év komoly kihívások elé állított bennünket, ugyanis a pandémia miatt nem mehettek a nagyszülőkhöz, ebből kifolyólag a 24-e kihívásokkal telire kerekedett. Hogy megelőzzem káoszt, már előző éjszaka előkészítettem a karácsonyfadíszeket, becsomagoltam az ajándékokat, a szaloncukorra is rátettem az akasztót, hogy mindezzel már ne kelljen bajlódni. 

Persze mondanom sem kell, megint megnyertük a legnagyobb fát, és mivel ez kétemberes feladat, egyik barátunk átjött, hogy segítsen a férjemnek. Én meg a két gyerekkel – mondvacsinált dologgal – meglátogattam egy baráti családot. A rövidre tervezett kiruccanásból két-három óra lett, ugyanis „a fa törzsét egy szerpentinről mintázták, és sehogy sem akart egyenesen megállni”. Legalábbis ezt mondták a fiúk, és én hittem nekik, mivel kivételesen a sör nevű csodaszerszámuk nélkül dolgoztak, bár azzal lehet, hogy gyorsabb és jobb munkát végeztek volna. 

Már délután volt, mire hazaértünk a gyerekekkel. Szépen felöltöztünk, és elmentünk megnézni a főtéren felállított betlehemet, hogy hagyjuk nyugodtan dolgozni az angyalokat. Férjem még kicsit otthon maradt, hogy „oda ne égjen a hús a sütőben”. Miután megnéztük a betlehemet, bementünk a templomba, majd a városháza díszkivilágításának megtekintése következett.

Amikor már eltelt egy óra, hívtam a férjemet, mehetünk-e végre haza. De nem vette fel, ebből tudtam, hogy még biztosan nem végzett.

Így aztán folytattuk utunkat, keresztül-kasul autóztunk a városban, megnéztük az összes ovistárs, osztálytárs karácsonyi kivilágítását, kinek hogyan van feldíszítve a háza, kertje. Egy idő után már azt is figyeltük, hova érkeztek már meg az angyalok, kinél van karácsonyfa. Gyerekeim egyre gyakrabban kérdezték, mikor megyünk már haza, szerintük hozzánk is megérkeztek már az angyalok. A fiam el is aludt a hátsó ülésen, a lányom még bírta az izgalmakat. 

Két óra körözés után hívott a férjem, hogy lassan mehetünk. Nem értettem, miért tartott ilyen sokáig behozni a fát, ha már fel van állítva: csak fel kell díszíteni és alá kell tenni az ajándékokat. Férjem, hogy le ne bukjon, elénk jött gyalog, mintha csak a szelektív gyűjtőbe vitte volna a flakonokat és az üvegeket. Halkan a fülembe súgta, hogy neki bizony már volt pár meglepetésben része, amíg mi távol voltunk. Történt ugyanis, hogy a fa berángatásakor, amit a szemerkélő havas esőben egyedül kellett végrehajtania, valahogy elmozdult a talp. Amikor felállította a fát, az azzal a lendülettel tovább billent. Ha nincs csillárunk, még a fotelt is összegyantázza, de így csak a csillárt tépázta meg.

Majd másfél-kétórán át küzdött a fával, amelyet a nappali helyreállítása követett. Az egyébként igen jó megfigyelő lányunk is csak tavasszal vette észre: „Jé, a csilláron össze-vissza vannak aggatva a kristályok!”

A gyerekek öröme aztán feledtette mind a hidegben, esőben sétálást, kocsikázást, mind az előkészületek nehézségeit. 

A karácsonyfa azonban még további meglepetést is tartogatott. Nem, nem dőlt el szenteste vacsora közben, annál sokkal higgadtabban viselkedett. Amikor január elején leszedtük a díszeket, és kivittük a fát, akkor vettük észre, hogy a karácsony napján a fával együtt behozott nedvesség a törzsén lecsurogva a talpon megoldotta a festéket, amely szépen, titokban beleivódott a parkettánkba. Bármivel is próbáltuk felszedni, mindhiába, a köralak ma is ott éktelenkedik a nappali közepén, emléket állítva ennek a karácsonynak. Most már legalább pontosan tudjuk, hol is a fa helye.