Az eszkimók tragédiája: gyerekek elszakítása és kényszer-fogamzásgátlás Grönlandon

De kik is azok az eszkimók?

Szívós, ellenálló, titokzatos és rendkívül találékony nép. A fagyott sarkvidéki tundra, amely legtöbbünk számára lakhatatlannak tűnik, biztosította számukra azt a megélhetést, amely lehetővé tette, hogy különleges kultúrájuk fennmaradjon az évezredek során.

A tudósok széles körben úgy vélik, hogy a mai inuitok (eszkimók) ősei mintegy 5000 évvel ezelőtt keltek át a befagyott Bering-szoroson. A paleo-eszkimók – a gyakran pre-inuitoknak is nevezett – népessége a mai Oroszország területén található Csukcsföldről származik, és feltételezések szerint körülbelül 15 ezer évvel a paleo-indiánok (az észak-amerikai őslakosok elődei) után jutottak el Észak-Amerikába. 

Nyelvileg és kulturálisan az inuitok közelebb állnak a Távol-Kelet mongol eredetű őslakos népeihez, mint például az észak-amerikai indiánokhoz. A zord éghajlat miatt az inuit kultúra az északi-sarkvidéken több ezer éven át viszonylag elszigetelten fejlődött, kevés hatást átvéve más őslakos kultúráktól. 

Kajak, kutyaszán és iglu

Egykor szigonnyal, egyszemélyes kajakokkal vagy nagy és hosszú csónakokkal (umiak) halásztak a tengeren. 

A „kajak” szó is a grönlandi inuitok által használt qajaq kifejezésből származik, és keskeny, kisméretű csónakot jelentett, amit főként bálnavadászathoz használtak. 

A szárazföldön évezredeken át kutyaszánokat használtak, amelyeket állati csontokból készítettek, hogy nagy távolságokat tegyenek meg a hóval és jéggel borított vidékeken. Szibériában a kutatók olyan ősi kutyaszánok nyomait találták meg, amelyek akár 9000 évesek is lehetnek. A huskyhoz hasonló kutyákat kifejezetten nehéz terhek húzására tenyésztették a szárazföldi vadászatokhoz. Ruháikat karibuszőrből és fókabőrből készítették. 

Kezdetben étrendjük főként halból, húsból (bálna, rozmár és fóka), valamint zsírból állt. A gyümölcsök, zöldségek és gabonák hiányoztak a táplálékukból – mivel ezeket a szélsőséges időjárás miatt nem tudták megtermeszteni. Paradox helyzet, hogy az őslakos inuit népesség viszonylag jó egészségnek és hosszú élettartamnak örvendett annak ellenére, hogy látszólag egyoldalúan táplálkoztak. Bár étrendjükből hiányoztak a növényi eredetű élelmiszerek, az inuitok nem szenvedtek skorbutban: a belsőségek, a nyers vagy fermentált húsok és halak, valamint a bőr és kötőszövet révén elegendő C-vitaminhoz jutottak.

Télen hókockából készült iglukban, illetve félig a föld felszíne alatti gyeptégla- és kőházakban laktak, nyáron pedig állatbőrsátrakat húztak fel. Vallásuk a sámánokon és a szellemvilágon alapult.

Eszkimó, inuit – vagy mindkettő? 

Kanadában az eszkimó pejoratív kifejezésnek számít. Alaszkáról viszont érdemes tudni, hogy ott éppen az „inuit” elnevezést fogadják kevésbé szívesen, és az „eszkimó” továbbra is általános gyűjtőfogalom. Oroszországban az eszkimó elnevezés ma is széles körben használatos, noha az Inuit Circumpolar Council (ICC) a népcsoport jogainak érvényesítése céljából létrejött nem kormányzati szervezet már az 1970-es évek végén az „inuit” kifejezés hivatalos használata mellett döntött.

Nyershúsevő vagy hótalpat kötő ember? 
Az eszkimó szó eredeti jelentése „hótalpat kötő ember” mindenféle sértő felhang nélkül. Egy másik, vitatott jelentése a „nyershúsevő”. Míg egy harmadik feltevés szerint az eszkimó jelentése egyszerűen ember. Az eszkimók maguk is az inuit kifejezést részesítik előnyben, viszont ez csak a Kanada arktikus vidékén és a Grönland egyes részein élőkre vonatkozik. Alaszkában és Szibéria arktikus részén az inupiaq és yupik nevet használják, mivel ott nem beszélik az inuitot. Tehát az inuit bizonyos nyelvi csoportra használható, de az emberek és a nyelvük átfogó jelölése az eszkimó. 

A különböző területeken különböző nyelveket beszélnek az eszkimók, mégis megértik egymást – ami arra utal, hogy valójában nem teljesen különálló nyelvek, hanem egyazon nyelv dialektusai alakultak ki. Az eszkimók eredetileg képírást használtak, de a 18. században a misszionáriusok bevezették a grönlandi, kanadai és alaszkai területen a latin ábécét, Szibériában pedig a cirillt.

Hány szavuk van a hóra?
Létezik egy legenda, amely Douglas Adams Viszlát, és kösz a halakat! című könyvében is olvasható, ami állítja, hogy az eszkimóknak több száz szavuk van a hóra. A valóságban azonban nincs több szavuk a hóra, mint akármelyik más nyelvnek. A pontos számot nehéz megállapítani, mert poliszintetikus nyelvet beszélnek, ami azt jelenti, hogy olykor egész mondatokat tömörítenek egyetlen hosszú szóba.

Feleség kölcsönbe

A hagyományos eszkimó társadalom kis csoportokból állt össze egy elismert vezető irányítása alatt. Csak a legszemélyesebb tulajdon volt magánkézben, bármilyen eszköz azt illette meg, akinek szüksége volt rá – írja cikkében a Nyelv és Tudomány. Úgy tartják, hogy a családfő felajánlotta a vendég számára egy családbeli nő testét a hideg éjszakákra. Egyes régiókban és korszakokban előfordult a házastársmegosztás is, amely nem volt általános elvárás, és elsősorban gazdasági vagy szövetségi megfontolásokhoz kapcsolódott. A gyakorlat különösen a gyarmatosítás idején, európai látogatók jelenlétében jelent meg, gyakran erős hatalmi aszimmetriák közepette.

Ha a nők tiltakoztak, volt, hogy verést kaptak, de előfordult, hogy a feleségek maguk verték meg a férjüket, amikor az feleségcserét javasolt. 

A férfiak között nem volt szokatlan a féltékenységi gyilkosság sem, és a válás jogát a feleségek is gyakorolták: elköltöztek, vagy egyszerűen kirúgták párjukat az igluból.

Elvárják tőlük, hogy a modern életmódhoz alkalmazkodjanak

Az inuit kultúra fennmaradását egészen néhány évtizeddel ezelőttig elsősorban a szélsőséges éghajlati viszonyok biztosították, évszázadokon át viszonylag zavartalanul élhettek. Ez azonban megváltozott a hidegháború idején, amikor az Egyesült Államok és a Szovjetunió fokozott érdeklődést mutatott a sarkvidék iránt. A kanadai Északi-sarkvidéken létrehozott külföldi tudományos és katonai bázisok örökre megváltoztatták a sorsukat. A nyugati típusú egészségügyi és oktatási rendszerek, valamint a munka- és élelmiszerlehetőségek megjelenésével az inuit népesség gyorsan növekedett, miközben életmódja visszafordíthatatlanul átalakult.

Az 1960-as évekre a kanadai inuitok szinte teljes mértékben függővé váltak a nyugati árucikkektől, elveszítve önellátásukat és ősi életformájukat. Emellett olyan nyugati betegségek áldozataivá váltak, mint a gyermekbénulás vagy a tuberkulózis, amelyekkel szemben nem rendelkeztek természetes immunitással. A 20. század végén a hómobilok és puskák átvették a kutyaszánok és szigonyok helyét. Sok eszkimó lemondott a nomád vadászatról, néhányan szövetkezetekbe tömörültek, hogy kézműves termékeiket könnyebben eladhassák a piacon. 

Napjainkban Kelet-Szibériától Alaszkán és Kanadán át Grönlandig húzódó arktikus területeken élnek. Globális népességük száma alacsony, körülbelül 180 ezer fő, ami növeli antropológiai jelentőségüket.

A kereszténység és a nyugati értékrend bevezetésével az inuit kultúra alapvető változásokon ment keresztül. Az egykor többnejű, pogány, vadászó-gyűjtögető társadalom, jól meghatározott nemi szerepekkel kevesebb, mint 50 év alatt – egyes régiókban – a többségi társadalom részévé vált, és elvárták tőlük a modern életmódhoz és értékekhez való alkalmazkodást. 

Elszakítva – inuit gyerekek egy társadalmi kísérletben

Erre példa az 1950-es években Dánia által a grönlandi eszkimók beolvasztására tett próbálkozás. Abban az időben Grönland dán gyarmat volt, a társadalmi kísérlet célja az volt, hogy „kis dánokat hozzanak létre, akik értelmiségivé válnak, és példaképek lesznek Grönland számára” – nyilatkozta a CNN riportjában Einar Lund Jensen, a Dán Nemzeti Múzeum kutatója. Huszonkét 5–9 éves inuit gyereket vittek Dániába, nemcsak árvákat, hanem egyszülős családban élő gyerekeket is, utóbbiakat elszakítva a saját családjaiktól. Egyikük volt a hetvenes évei végén járó Helene Thiesen.

Másfél év dániai tartózkodás után a legtöbb gyermeket visszaküldték Grönlandra. 
„Eldobtam a bőröndömet, odarohantam hozzájuk, és mindent elmeséltem. De az anyám nem válaszolt” – mesélte Thiesen, aki ekkor már dánul beszélt, míg az anyja a grönlandi inuit nyelvjárást használta – azt a nyelvet, amelyet a kislány addigra már nem értett. 

A gyerekek a továbbiakban a Dán Vöröskereszt által működtetett árvaházban éltek Nuukban, Grönland fővárosában – elszigetelve a grönlandiaktól és saját családjuktól. Megtiltották nekik, hogy az anyanyelvükön beszéljenek. A grönlandi gyerekek azt mondták nekik: „Nem beszélsz grönlandiul, nem vagy grönlandi”, és kövekkel dobálták meg őket.

Felnőve valamennyien visszaköltöztek Dániába, de az egész életük azzal telt, hogy megtalálják saját identitásukat. Nehéz sors jutott nekik: sokan munkanélkülivé váltak, voltak, akik mentális nehézségekkel vagy szerhasználati problémákkal küzdöttek. 

Helene Thiesen sokáig képtelen volt megbocsátani édesanyjának, haragudott rá, amiért elküldte őt Dániába. „Azt hittem, az anyám nem akart engem, ezért voltam rá dühös életem nagy részében” – mondta. Felnőttként tudta meg, hogy milyen kegyetlen kísérlet részévé vált. (A szülők féltek a dán hatóságoktól, nem mertek nekik nemet mondani. Thiesen özvegy édesanyja azért engedte el hétéves lányát, mert azt ígérték neki, hogy gyermeke jobb oktatást kaphat.) A kísérlet elszenvedői 2021-ben kártérítési pert indítottak a dán állam ellen, a kormány végül civil nyomás hatására bocsánatot kért, és fizetett az érintetteknek.

Kényszer-fogamzásgátlás – van bocsánat? 

De nem ez volt az egyetlen súlyos ügy a grönlandi inuit lakossággal szemben. A dán kormány a népességrobbanástól tartva az 1960-as évektől 1991-ig legalább 4500 grönlandi őslakos inuit nőt kényszerített fogamzásgátló spirál használatára, saját és családjuk beleegyezése nélkül. Sokan közülük még csak tizenévesek voltak, így nem tudták, hogy valójában fogamzásgátló eszközt kaptak. Bár a spirál orvosi értelemben nem számít végleges sterilizációnak, a beleegyezés nélküli, évekre ható beavatkozás az érintett nők számára a gyermekvállalás tényleges ellehetetlenítését jelentette.

Grönland 1979-ben autonómiát kapott, 1992-től pedig teljesen saját kézbe vette az egészségügyet. A diszkriminációra azonban csak egy 2022 tavaszán bemutatott podcast-sorozat hívta fel először a közvélemény figyelmét. 

Végül 143 érintett grönlandi nő perelte be a dán államot. Mette Frederiksen dán miniszterelnök 2025 augusztusában hivatalosan bocsánatot kért, és bejelentette egy jóvátételi alap létrehozását. A nők fejenként 40 ezer eurós (több mint 15 millió forint) kártérítést kaphatnak.