„Az emberek az állatok miatt jönnek ide, de személyiségekkel találkoznak”

Kezdjük az elején: mit lehet tudni Kókuszról és a többiekről? Hogyan kerültek hozzád az állatok?

A MancsRanchon jelenleg huszonöt különböző állatfaj él, összesen több mint száz állat. Körülbelül a felük mentett, de nem mindenki az. Vannak, akik tenyésztőtől kerültek hozzám, mások állatkertből érkeztek, és olyanok is akadnak, akik már itt születtek nálam. Emellett sok olyan állatom van, akiket bántalmazó gazdától kellett megmentenem, vagy baleset miatt kerültek hozzám. Kókusz csacsim például nagyon rossz helyről érkezett. De vannak ludaim is, akik szintén bántalmazott állatok voltak. A MancsRanch hivatalosan vadállatmentő állomás is, de csak azok maradhatnak itt, akik sérülés vagy trauma miatt már nem tudnának önállóan túlélni odakint. Most is nevelek egy kis mókust, akinek mindkét mellső lába eltört. Ő már nem lenne képes szabadon élni.

Gondolom, azoknál az állatoknál, akik bántalmazáson mentek keresztül, különösen nehéz lehet újra bizalmat építeni az emberek felé. Hogyan lehet őket felkészíteni arra, hogy újra kapcsolódjanak?

Ez minden állatnál más. Ahogy az emberek is különbözően dolgozzák fel a traumáikat, úgy az állatok is. Nagyon sok múlik azon, mennyire sérültek lelkileg. 

Van például egy pónim, Baba, akit annyira megvertek, hogy az egyik szeme kifolyt, a másikra pedig megvakult. Négy és fél évig dolgoztam vele, mire egyáltalán a közelébe engedett. Mostanra viszont újra bízik az emberekben. 

Ő 67 centiméter magas, de akkora lelke van, hogy azt elmondani sem lehet.

Elképesztő türelem és szeretet kell ehhez. Van valamilyen módszered arra, hogyan segíted őket? Vagy inkább ösztönösen érzed az állatokat?

Szerintem ezt nem lehet könyvből megtanulni. Nagyon sok időt töltök velük csendben, figyelem őket. A mozdulataikat, a tekintetüket, azt, hogyan reagálnak bizonyos helyzetekre. Az állatok pontosan jelzik, mikor állnak készen arra, hogy közelebb engedjenek magukhoz. Van, akinél hetekig vagy hónapokig az is hatalmas lépés, hogy elfogadja: ott ülök mellette. Nem lehet őket sürgetni. A bizalmat nem lehet kierőszakolni, azt ki kell érdemelni. Sokszor egyszerűen csak jelen kell lenni, hogy érezzék: nem akarom őket bántani. A ranch mindennapjait gyakorlatilag egyedül tartom össze. Van néhány önkéntesem, akik, amikor tudnak, jönnek segíteni, de a munka nagy részét én végzem. Most különösen nehéz időszak van, mert nemrég súlyos balesetem volt itt, a ranchon. Leszakadt alattam egy fatörzs, elszakadt a hátsó keresztszalagom, kettétört a térdem. Most két mankóval járok.

És így is ugyanúgy ellátod az állatokat?

Muszáj. Nincs más lehetőség. Nem tudok rendesen járni, még vezetni sem. Ez a legnehezebb, mert az állatorvoshoz szállítást, a takarmánybeszerzést korábban mind egyedül intéztem. Most nagy szerencsém van, mert egy régi kollégám, aki húsz évig a parancsnokom volt, sokat segít. Ő intézi a bevásárlásokat, a gyógyszereket és a takarmánybeszerzést. És nálam tényleg mindent megkapnak az állatok: koktélparadicsomot, ananászt, szőlőt, uborkát, almát, körtét… Rengeteg speciális tápot kell beszereznem, gyógyszereket intéznem.

Honnan van benned ez az elképesztő kitartás és szeretet az állatok felé?

Mondhatnám azt is, hogy születési rendellenesség. (nevet) De igazából ők a családom. Nem tudok másképp létezni. Nagyon szeretem őket, és hála Istennek, ők is engem. Van olyan állatom, akivel kapcsolatban még a szakemberek sem értik, hogy miért nem bánt. 

Az ormányos medvék például kifejezetten veszélyes vadállatok. Ha valakit idegennek érzékelnek, levadásszák. Oscar viszont engem nagyon szeret. 

Ha valaki velem közlekedik, azt sem bántja, de egyedül senki nem mehet be hozzájuk.

A videókban is valami egészen különleges kapcsolat látszik köztetek. Jól tudom, hogy az egész történet eredetileg egy rendőrkutyás programmal indult?

Igen. Rendőrként dolgoztam a bűnmegelőzésnél, és szerettem volna a gyerekeknek egy olyan programot létrehozni, ahol játékosan tanulhatják meg a közlekedési szabályokat. Írtam egy dalt, amiben benne volt minden fontos szabály, és ehhez kerestem egy kutyust, aki alkalmas arra, hogy sok gyerek rajongását és szeretetét elviselje. Így került hozzám Mancs. Már a születése előtt tudtam, hogy ő lesz az. Elmentem a tenyésztőhöz, és órákig figyeltem a kölyköket, mire kiválasztottam. Most tizenöt éves, és még mindig dolgozik. Szerintem ez tartja életben. Amikor gyerekek között lehet, egyszerűen kivirágzik.

És hogyan lett ebből egy egész állatfarm, majd állatkert?

Mi innen nem messze laktunk egy tetőtéri lakásban a családommal. Szerettem volna egy kis saját területet, és megtaláltam ezt a helyet. De ez akkor még teljesen elhanyagolt terület volt, komolyan mondom, szerintem a világ összes vécécsészéjét ide hordták ki. Rengeteg szemét volt mindenhol. Elkezdtem kitisztítani, rendbe hozni. Aztán jött Morpheus, a minipóni. Aztán egy törpekecske, hogy ne legyen egyedül. Aztán szép lassan egyik állat érkezett a másik után. Tulajdonképpen elkezdtem megvalósítani a gyerekkori álmomat.

Az első állatok között már voltak mentettek is?

Igen, pedig az az érdekes, hogy én nem keresem őket. Valahogy mindig rám találnak. Kókuszt például egy hirdetésben láttam meg. Már a fotóján látszott a végtelen fájdalom és reménytelenség a szemében. Olyan volt, mint aki már feladta az életet. Mindenki azt mondta, hogy ne hozzam el, úgysem fog életben maradni. Az állatorvosom is ezt mondta, ehhez képest már több mint hét éve velem van.

És ma már ő az Instagram egyik legnagyobb sztárja.

Igen. (nevet) Pedig mielőtt idekerült, öt évig állt egyetlen helyen bezárva. Nem tudott mozogni. Úgy kellett feltolni az utánfutóra, mert egyszerűen nem tudott lépni. Amikor idehoztam, két napig egyhelyben állt, és csak nézett körbe. Később volt egy televíziós felvétel Budapesten, ahová el kellett vinnem. 

És amikor meglátta az utánfutót, rettenetesen megijedt. Azt hitte, visszaviszem oda, ahonnan elhoztam. 

Négy ember tolta fel az utánfutóra, ő pedig remegett egész úton. Amikor visszaértünk a ranchra, és meglátta, hogy újra itthon van, olyan arcot vágott… azt soha nem fogom elfelejteni! Mintha megkönnyebbült volna, hogy „nem hagytál ott”. Én soha nem fogom megérteni azokat az embereket, akik állatot vesznek magukhoz, aztán amikor megváltozik az élethelyzetük, egyszerűen továbbadják őket. Számomra ez felfoghatatlan. Egy állat ugyanúgy családtag.

Ez nagyon erősen érződik abból, ahogy beszélsz róluk.

Mert nálam ők nem „állatok”. Ők személyiségek. Gyerekek. Családtagok. És szerintem ez az egésznek a kulcsa. Az emberek állatokért jönnek ide, de valójában személyiségekkel találkoznak.

Mikor jött el az a pont, amikor úgy döntöttél, megnyitod a ranchot a látogatók előtt is?

Azért döntöttem így, mert a mentés rengeteg pénzbe kerül. És sajnos nem minden mentés végződik happy enddel, de akkor is mindent megpróbálok. A rendőri fizetésem gyakorlatilag teljes egészében erre ment rá, ez volt a szerelmem, a hobbim, a mindenem. Egy idő után viszont egyszerűen nem tudtam tovább finanszírozni egyedül. A másik fontos dolog az volt, hogy Magyarországon vadállatokat csak állatkerti engedéllyel lehet bemutatni. De én nagyon nem akartam hagyományos állatkertet. Sokan nem tudják, de ezek az állatok ugyanúgy ki tudnak égni lelkileg. És amelyik kiég, az nem fog boldogan élni. Én pedig azt szeretném, hogy akik nálam élnek, azok életük végéig boldogok lehessenek. Amit én magamnak nem kívánnék, azt nekik sem fogom.

Ez nagyon érződik abból is, ahogyan a látogatás működik nálatok. Már önmagában edukatív, hogy várólista van, és nem lehet csak úgy beesni hozzátok.

Igen, ezt sokan nehezen értik meg. Nem lehet az, hogy valaki felhív, hogy holnap délután jönne, ide időpont kell, és várni kell. Amikor megérkeznek a látogatók, még be sem léphetnek rögtön az állatok közé. Van egy körülbelül negyedórás beszélgetés, ahol elmondom a szabályokat. Hogy hogyan kell közeledni az állatokhoz, mit lehet és mit nem, mire kell figyelni. Utána együtt megyünk végig mindenhol. Nagyon fontos, hogy az emberek megértsék: ez nem arról szól, hogy „elmegyek állatot simogatni”, hanem arról, hogy kapcsolódni kell hozzájuk, tiszteletben tartva a határaikat.

Van olyan történet, ami különösen megmaradt benned?

Egyszer jött hozzám egy autista kisfiú a családjával. Akkor még két ormányos medvém volt, rettenetesen „lopósak”. Mindent elvettek az emberektől: napszemüveget, hajgumit, papírzsebkendőt… és bevonszolták a kuckójukba. Volt egy egész kis kincsgyűjteményük. És amikor ez a kisfiú megérkezett, valahogy megérezték rajta, hogy ő más. Hogy neki szüksége van valamire. 

Fogták ezeket az ellopkodott „kincseket”, és elkezdték kihordani a kisfiú ölébe. Napszemüvegeket, hajgumikat, mindenfélét. Mintha ajándékot adnának neki. 

Én ott álltam, és teljesen megsemmisültem. Mert ezt nem lehet megtanítani nekik. Ezt ők maguktól csinálták. A kisfiú pedig elkezdett kapcsolódni hozzájuk. Nyitni. Mosolyogni. Az ilyen pillanatok miatt érzem azt, hogy az állatoknál csodálatosabb teremtmény nincs a világon.

Az is nagyon különleges nálatok, hogy ennyire sokféle állat él együtt békében. A videókban is látni, hogy a rókák ott vannak a ludak mellett, a borzok a kacsákkal… ezt az ember szinte fel sem tudja fogni.

Igen, ezen sokan meglepődnek. Pedig az állatok alapvetően nem „gonoszak”. Az emberek sokszor azt hiszik, egy róka mindenáron meg akarja ölni a kacsát, vagy hogy egy ragadozó állandóan vadászni akar. Nálam viszont nincs erre szükségük. Pontosan tudják, hogy itt biztonságban vannak, mindennap megkapják a legjobb és legváltozatosabb ételt, nincs hiányérzetük, stresszük. Volt egy öreg, tizenhét éves kacsám, Károly bácsi. Az egyik legjobb barátja az egyik rókám volt. Rendszeresen összebújva aludtak. A borzok együtt fürdenek a kacsákkal, a ludak együtt sétálnak a kutyákkal, és egyik sem akarja bántani a másikat.

A látogatók számára mi a legfontosabb üzenet, amit szeretnél átadni?

Talán az, hogy az állatok nem tárgyak. Nem díszek. Nem játékok. Ők érző lények, akik ugyanúgy képesek szeretni, kötődni, félni és gyászolni, mint mi. És ha nyitott szívvel közeledünk feléjük, akkor olyan dolgokat tudnak adni nekünk, amiket emberektől sokszor nem kapunk meg.