Arany János titkos szenvedélye: ezért volt a gitár az utolsó vigasza

Gitármánia Debrecenben

Ma már senki nem lepődik meg azon, ha valakinek a gitározás a hobbija, a XIX. század elején viszont még kevesen értettek a pengetéshez. Hazánkban a XVII. században a koboz élte fénykorát, később pedig jellemzően lanton játszottak. A gitár az 1620-as években bukkant fel először az írásos forrásokban, majd egészen a XVIII. század második feléig Csipkerózsika-álmát aludta.

„A 19. század elején külföldi gitárosok érkeztek Bécsbe. (...) Az ő munkásságuk nyomán valóságos gitármánia uralkodott el Bécsben, ami gyorsan átterjedt Pest-Budára, Pozsonyra és Magyarország többi részére, és itt a hangszer szerepet kapott az új magyar zene stílusjegyeinek kialakításában, melynek egyik terepe a színház volt. A hangszer olcsósága és könnyen szállítható volta miatt alkalmas volt a vándorszínész életformára. (...) Déryné Széppataki Róza (1793–1872), a legendás színésznő és primadonna sokszor kísérte magát gitárral a színpadon” − írta Bozóki Andrea a Tempevölgy 2020-as számában megjelent Kis magyar gitártörténet című tanulmányában. 

Az egyre népszerűbb hangszer a gimnazista Arany Jánost sem hagyta hidegen, ahogy Ercsey Sándor könyvében (Arany János életéből) is olvasható, „akkoriban minden debreceni diák próbálkozott valami hangszerrel”. 

Arany magától tanult meg zongorázni, kottát írni, emellett a szalontai énekkar tagja volt. Annyira vonzotta a zene, hogy 1836-ban félbehagyta tanulmányait a Debreceni Református Kollégiumban, és alig húszévesen vándorszínésznek állt. Azonban hiába volt jó énekhangja, zárkózott személyisége miatt csak apró szerepeket osztottak rá, így hamarosan korrepetitorként − gitártudását kamatoztatva − zenés darabok betanítását vállalta. 

„Oly tűzzel kezdett aztán játszani”

Színészi kitérőjének egy álom vetett véget: „Egy nap, hasonló gyötrelmek közt álom ért rám – s jó édesanyámat halva láttam. A benyomás oly erős volt, hogy többé nem vethetém ki fejemből, ellenállhatatlan ösztönt érzék hazamenni” − írta levelében Arany Gyulai Pálnak. Megérzése sajnos nem volt alaptalan, hazatérése után két héttel édesanyja elhunyt. Arany visszatért a katedrához, megismerkedett leendő feleségével, Ercsey Juliannával, megszületettek közös gyermekeik. Arany szép lassan elismert költő lett, majd jött a szabadságharc, és az élet annyira elsodorta a gitározástól, hogy még a hangszere is elkallódott. 

Az 1870-es években egy baráti összejövetelen említette barátjának, Salamon Ferenc történésznek, hogy fiatalon gitározott, Salamon nem sokat teketóriázott, a költőt névnapja alkalmából egy új gitárral lepte meg. Másik közös barátjuk, Bartalus István zenetanár, zenetörténész visszaemlékezései szerint „valósággal elnyűtte a szenvedélyes használat során: oly tűzzel kezdett aztán játszani, hogy egy pár év múlva jobb szerkezetű hangszerről kellett gondoskodnunk. Ezt a fia megbízásából én választottam.” Arany ekkor fordult komolyan a zene felé. 

Ez részben annak is volt köszönhető, hogy a Kisfaludy Társaság megbízásából Bartalus 1871-ben népdalgyűjtésbe kezdett, és a feladatba bevonta a költőt is, aki emlékezetből ifjúkorának százötven nép- és műdalát jegyezte le.

Hattyúdal

„Hogy Arany dalokat is költött, erről én csak a közelebb múlt év tavaszán, 1883. január 31-én egy látogatás alkalmával értesültem, kevéssel a Tudós macskája kelte után, s ekkor sem közvetlenül Aranytól, hanem a nejétől. Miután már nem volt titok, elővette a gitárt, előkereste a nagy bajjal hangjegyezett dallamokat… nagy bajjal, mert tudjuk, hogy már nem hallott jól, s csak homályosan látott. Játszani akart, aztán ... játszott is, de a kéz, mely egykor oly biztosan írta hatalmas költeményeit, most elgyengülve, gyakran meg­tagadta a szolgálatot” − idézi Bartalust doktori értekezésében (A magyar gitározás története a 19. század végéig) Bozóki Andrea. 

Adorján Sándor így emlékezett vissza az 1883-as Nemzet című lap hasábjain Aranyról és dalairól: „Derültebb, olympusibb látványt, mint az öreg, galambősz fejű Aranyt, amint így csöndesen elüldögélt a maga elzárkózott fészkében, s kiengedi a szíve mélyéből még azt is, amit legjobban rejteget: a vidámságot (...). Csak végig kell tekintenünk ezeken a nótákon, amelyeket Arany János szerze. Nagy részük dévajkodó. S nagy részük egyúttal olyan, amely, mintha visszacsendülne régen múlt időkből a költő lelkében: amikor még fiatal pajtások között, magával egyvivásu legényekkel ürített habzó poharat, s a kicsattanó jókedv felzendült dalban, nótában, kaczagásban. S a dal tárgya nem szerelem, hanem pajkosság, gúnyolódás talán, vagy épen krónikás adoma, de mindenek fölött kaczagtató (...). S ezek a vidám nóták a legkétségbevonhatlanabb bizonyítékai annak, mennyire tisztán a saját gyönyörűségére csinálta őket Arany.”

Debreczeni István egy 1973-ban megjelent cikkében A Hét hasábjain így írt Arany utolsó éveiről: 

„Mikor a szeme megromlott, vagy más betegsége miatt nem hagyhatta el szobáját, vagy nem foglalkozhatott mással, akkor gyakran elővette kedves hangszerét és felidézte emlékeiből a régi népdalokat és lekottázgatta azokat. 

Élete utolsó éveiben néhány saját versét, Petőfi egy-egy költeményét és Amadé László Toborzóját megzenésítette” − Bartalus ezeket adta ki egy kötetben 1884-ben, a költő halála után. „Hogy mennyire a gitár maradt ezekben az években egyetlen vigasza, bizonyíték rá feleségének 1880-ban írott levele a költő egykori kedves tanítványához, Rozvány Erzsébethez: »Egyedüli élvezete a pipa és a gitár.«” Arany gitárhoz fűződő különleges kapcsolata a Tamburás öreg úr című versében is megjelenik:

„Az öreg úrnak van egy tamburája,
S mikor az ihlet s unalom megszállja,
Veszi a rozzant, kopogó eszközt
S múlatja magát vele négy fala közt. 

Nem figyel arra deli hallgatóság,
Nem olyan szerszám, divata is óság:
Az öreg úr (fél-süket és fél-vak),
Maga számára és lopva zenél csak. (…)” 

Hiába volt Arany utolsó időszakának legnagyobb vigasza a gitár, a hangszer népszerűsége egyre csökkent, és a századfordulóra kifejezetten elavultnak számított, máig tartó népszerűsége a XX. század közepén kapott lendületet. Arany saját vagy Petőfi Sándor, Bajza József, Kölcsey Ferenc és Amadé László verseire írt szerzeményei ma már elérhetők Csendes dalok néven. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.