Apaisten – Úgy néz rám az Isten, ahogy én a fiamra?

Mert akkor úgy vesz el, hogy ad, úgy enged szabadon, hogy velem marad. 
Határtalan öröm tölti el minden reggel, csupán mert felébredtem, és egészséges vagyok.

Számára a legkisebb eredményem is óriási ünnep: berakok egy kockát a dobozba, és táncra perdül örömében. De átérzi azt is, ha valami apróság miatt bömbölve sírni kezdek. 

Ha Isten úgy néz rám, ahogy én a fiamra, akkor gyanút fog, ha büdös a pelenkám. Én tudatlanul eljátszanék a kakiban, csak azt érezném, hogy valami viszket. Ő kérés nélkül is felemel, és bolondozva játszik velem, míg megszabadít a rám száradt mocsoktól. 
Ha Isten úgy néz rám, ahogy én a fiamra, akkor tehetek bármit, a gyereke maradok. Nincs ebben a kapcsolatban semmi érzelmi zsarolás. 
Mert nem sértődik meg, ha évekig rá se hederítek. Végig figyeli, hogy mit babrálok a játszószőnyegemen, de nem szól bele.

Az is lehet, hogy az erkély széle felé mászom, de engedi, hadd menjek. Az utolsó pillanatban persze felkap. Hogyan is hagyhatná elveszni a saját gyerekét? 

Ha Isten úgy néz rám, ahogy én a fiamra, akkor néha leveszi a vállamról az iskolatáskát. Akkor nem mindenért én felelek, nem minden rajtam múlik. Elengedhetem a hibáimat, nem kell szoronganom többé. Lehetek hármas tanuló, kettes is. A bukásnak nem örül, de végig súg az osztályozóvizsgán. Utána még fagyizni is elvisz. És akármennyi gombócot kérhetek. 
Mégsem kényeztet el, mert kijelöli a követendő utat. Ami nekem jó, nem neki. Illetve neki is, mert ő nekem akar jót. 
De elsősorban együtt lenni akar. Hiányzom neki, ha sokáig nem találkozunk. 
Ha Isten úgy néz rám, ahogy én a fiamra, akkor érdemes lenne többször visszanéznem. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>