Ajándék a feleségemnek

Mert amikor félálomban, vaksötétben keresed a tápszert, kezedben a szeparációs szorongás közepén lévő héthónapossal, akit ha leteszel, egy másodpercen belül úgy üvölt, hogy felébred az egész ház, és persze leejted a tápszert, úgyhogy fel kell mosnod fél kézzel, miközben majdnem elejted a gyereket is, aki a hajadat tépi, pelenkát is kéne cserélni, meg pisilni is, mármint neked, bár ez a fogalom, hogy te mint önálló személy, egyre ritkábban jut eszedbe, aztán meseolvasás, torna, aztán megint mese, de az már főzés közben, mert elkezdődött a hozzátáplálás… szóval akkor átértékeled a saját problémáidat.
Érdemes kipróbálni ezt minden férfinak, nem kell sok, párórányi tapasztalat is elegendő.

És akkor még nem szidott le a védőnő, hogy nem megfelelő a gyerek percentilis görbéje, nem tett megjegyzést egy barátnő vagy anyós, hogy így vagy nem így kéne, itt vagy ott kellene tartania,

meg hogy „az én fiam ebben a korban”, és nem panaszkodott a házastársad sem, hogy énidőre és csendre vágyik, miközben ezt a szöveget is egy békés dolgozószobában írja háborítatlan nyugalomban.
Amikor megemlítettem, mennyire becsülöm türelmét, kitartását és erejét, a feleségem csak annyit mondott: „De hát olyan cuki!” 
Persze ez az egész már csak egyetlen babamosolyért is megéri. De mosoly nélkül is. Igazából az, hogy megéri-e, eszébe sem jut az embernek, annyira természetes, hogy csinálni kell. 
Ennek ellenére azt hiszem, jobban járok, ha legközelebb csak veszek egy nyakláncot, adok egy puszit, és csak annyit mondok, hogy köszönöm…

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>