Biomókus 4. – A Nagy Szemétháború

„A legalkalmasabbak fennmaradása és a kevésbé alkalmas egyedek elpusztítása összebékül az evolúció csodás művének végén, a zéró hulladék-koncepcióban, amely talán hozzájárul egy új, szelíd faj, a biomókus kifejlődéséhez.

Bárcsak megérhettem volna…”

ál-Charles Darwin

Az evolúció vízválasztója

A biomókus számára a (hiper)szelektív hulladékgyűjtés létkérdés.

Más állatfajoktól eltérően a biomókus szelekciós gyakorlatát elsősorban nem a párzás és utódnevelés határozza meg szinte kizárólagosan. A biomókus mintegy vízválasztója a szelekciónak: jelen pillanatban ő áll a természetes kiválasztódás piramisának csúcsán – s innentől már ő szelektál: papírt jobbra, kommunális balra, egyéb különleges elbánást igénylő hulladékokat középre (pl. autója csomagtartójába). Ezek hulladéktelepre mennek, nagyáruház imázsjavító szolgáltatásaként kirakott szelektív gyűjtőjébe, szegényeknek / máltaiaknak, stb.

Hagyományőrző biomókusok vidéken még tudnak szódáshoz járni, s bár a vastag szódásüveg már a biomókusnál is legfeljebb dísztárgy, a modern műanyag változat újratölthető és aktív használatban van.

Elem vagy akku: ez itt a kérdés!

Középre jön még a használt elem, veszélyes hulladék, amely eszerint gyűjtendő. Hozzá kell tenni:

a biomókus eldobható elemből a tartóst, jó minőségűt is csak pironkodva használja, ő a villamos hálózatnak makacsul ellenálló kütyüinél akkumulátort (népiesen „tölthető elemet”) alkalmaz.

Eleve nem zsúfolja tele lakását ilyen renegát kütyükkel. Teszi ezt a bolygóé mellett saját jól felfogott érdekében is, mert az elfelejtett, csak évente előkerülő kütyükben az akku nem folyik ki. A népesebb családban élő biomókusnál az elemmizéria komoly irányítási rendszer kiépítését teszi szükségessé: kell megfelelő tölthető elemkészlet, intelligens töltő(k), de főleg töltőmester-rendszergazda. Az első megfigyelések szerint pl. a női vagy serdülő biomókusok elhanyagolják töltési kötelezettségeiket – de hogy ez diszkriminatív előítélet vagy statisztikailag igazolható tény, az még brit tudósok állásfoglalására vár. (A nemtöltés alól persze kivételt képeznek az okostelefonok – ezek egyszerűen olyan szinten igázták le a legkülönbözőbb korosztályokat, hogy fel sem merül lemerülve felejtésük. Ezt a státuszt korábban csak az előző kor fétisjószága, az automobil vívta ki, ám ennek is csak kizárólag műszakilag felkészült, ma már felsőbb korosztályokba vagy vidékre szorult férfiakat sikerült személyes akkumulátortöltésre vagy -cserére szoktatnia.)

Italozunk, eszegetünk…

Sorozatunk első és második részében kimerítőleg foglalkoztunk a BM étkezési és italbeviteli szokásaival, ezért itt csak egyet emelnénk ki:

haladó biomókusoknak már fontosabb az ital- vagy ételcsomagolás környezeti megfelelősége, mint maga a tartalom.

Vannak barátaim, akik nem esznek olyan gyroszosnál, ahol ócskaműanyag-tányért és -evőeszközt alkalmaznak, és késhegyre menő vitába képesek szállni felvilágosulatlan eladókkal, hogy franciasalátájukat saját edényeikbe kapják, szombatonként pedig tisztított göngyölegszortimenttel érkeznek a piacra, amelyet a kofák egészen eltérő lelkesedési szinttel fogadnak.

Van egy biomókus barátom, aki csak a legutóbbi időkben kezdett el otthon gátlástalanul sört inni, mivel az általa preferált rádlert a „gonosz multik” csak a 20-szoros környezetszennyezést okozó aludobozban árulják, nem visszaváltható üvegben. Most viszont természetét meghaladó türelemmel áll sorba a dobozpréselést főfoglalkozásként űző hajléktalanok mögött (akiknek aktív idejét a parlamenti felszólalásokhoz vagy a sakkversenyzőkhöz hasonlóan korlátozni kéne), hogy az aludoboz darabját két forintért átadja a jóságos újrahasznosító automatának, egyfajta modern áldozatként, bűneiért cserébe.

Mert nem elég, ha laposra tapossa!

Szemét-szolmizálás: a három re-

Itt vallástól és alfajtól függetlenül bármelyik biomókus kissé felháborodva tenné fel a kezét:

az nem szemét, hanem hulladék! De legalábbis megkülönböztetendő a kettő.

S nem is az ilyen szakmai-tudományos definiálgatás, szőrszálhasogatás a fontos, hanem a sorsa a hulladéknak. Merthogy van ugye, a három „re-”.

Mielőtt azt hinnénk, hogy a biomókus szolmizálási ismeretei ennyire elmaradottak a Kodály-módszerhez képest, újra le kell szögeznünk, hogy a biomókusságnak itt is több fokozata lehetséges. Az alap a háromhangos (tritaton) rendszer, amely három re-ből áll, de ismerünk pentaton (öthangos), héthangú (diatonikus – kisebb és nagyobb hangközöket tartalmazó), sőt, még több lépcsőt tartalmazó szolmizációs rendszereket is. Mindezen hulladék-szolmizációk lényege, hogy eltérnek a HÖM által énekelt, re-t legfeljebb nyomokban tartalmazó hangsoroktól. Nem és nem! A biomókus hangsorai – legyenek bár 3, 5 vagy 12 osztatúak – csak re-ket tartalmaznak.

De mi is ez a titokzatos RE-?

Kezdjük a hárommal, mert az mindent meghatároz. Ez a biomókus kiskátéja, bibliája, himnusza: reduce, reuse, recycle, azaz hulladékcsökkentés, újrahasználat, újrahasznosítás. Ha például meg sem veszem a nyavalyás pillepalackos italt (ld. Biomókus 2.), hanem állott helyett csapi vizet iszom, az a reduce. Ha megveszem a buborékosat vagy menteset, de beteszem az üres palackot a sárga kukába, az recycling (újrahasznosítás). Fenntarthatóságban a kettő között helyezkedik el az újrahasználat: ilyenkor újra megtöltöm a pillepalackomat vízzel-teával-limonádéval. (S nem veszek külön flaskát, ami javítaná az imázsomat és a GDP-t, ám a Föld állapotát, elhanyagolható mértékben ugyan, de rontaná.)

Ráérő, szuperhaladó vagy kapcsolódó hivatású biomókusok maguk is űzik az újrahasznosítást, kicsiben és szimbolikusban vagy nagyban és lényegesben. Az elektronikai eszközök szerelését pl. már alig vállalja szerelő, a garanciális szervizek lefedettsége messze elmarad a drogériáktól vagy bankfiókoktól, ezért nagyvárosokban és fejlett országokban hálózatok, interneten szerveződő közösségek, modern ezermesterek és önkéntes szervezők veszik át ezt a felettébb fontos javítási funkciót. Pár évtizede néhány innovatív vállalat próbálkozott az újragyártással, amely során a régi elektronikai eszközt visszaveszi a gyártó, s egyes, több életciklust is nyugodtan kiszolgáló alkatrészeit visszaépíti új gépeibe, más részeket anyagukban hasznosít újra, a harmadik részt pedig újonnan adja el.

Tudomásom szerint ma már nem bajlódnak ilyesmivel, az eldobható kultúra még a nyomtató tonereknél is diadalmaskodni látszik.

Óceáni szemétsziget és a londoni Monster fatberg

A BM (lelki értelembe vett) természetes ragadozója az óceáni szemétsziget. Fogékonysága miatt lépten-nyomon az erről szóló elrettentő filmekbe, hírekbe, képekbe botlik. A biomókusok hőse ezért Boyan Slat, kedvenc vicces kisfilmjük pedig A nejlonszatyor csodálatos élete. A szakirodalomban járatos biomókusok jól ismerik a 2017. szeptemberében a londoni csatornarendszerben felfedezett óriás zsírhegyet, amelynek rejtőzködése egy Harry Potter-fejezetbe illene. A 250 m hosszú és 130 tonna súlyú, betonkemélységű szilárdhulladékzsír-elegy a vécékbe lehúzott ételhulladékból, óvszerekből, eldobható pelenkákból(!), sőt nejlonharisnyákból állt össze. Felszámolásán nyolc ember kilenc héten át dolgozott, ma egy része múzeumban megtekinthető, más részéből kerozin tisztaságú üzemanyagot készítettek.

Ez a kis szemétcsata tehát hősies győzelemmel végződött, de a XXI. század emberének Nagy Szemétháborúja, amely lassan meghaladja a legelhúzódóbb fegyveres konfliktusok időtartamát, még nem dőlt el. A biomókus ezért mindig éber, táskájában textilszatyor, párnája alatt Zöldköznapi kalauz, mert tudja: a bolygó sorsa rajta is múlik!

A biomókus tehát kétszer is meggondolja, mielőtt hulladékot vesz, de ha mégis muszáj, akkor azt lehetőségei szerint újrahasználja vagy újrahasznosítja. Bölcsőtől a sírig.