„Átérzem a migrációval kapcsolatos reményeket és aggodalmakat is” – Exkluzív interjú José Cura zeneszerzővel

A budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián mutatják be José Cura zeneszerző-karmester-tenor első saját operáját. A „Montezuma és a rőthajú pap – vígopera (de azért nem annyira)”, ahogyan címe is sugallja, nemcsak a nézők nevettetését szolgálja, hanem olyan komoly kérdéseket is feszeget, mint az esélyegyenlőségért folytatott harc. Az argentin születésű művész maga is küzdelmes utat járt be, mire sikerült európai állampolgárságot szereznie.

José Cura
José Cura

Kép: Páczai Tamás

– Miért pont Magyarországot választotta a darab világpremierjének színhelyéül?

– Jelenleg a Magyar Rádió Művészeti Együtteseivel dolgozom együtt (a 2019/2020-as évadtól Cura három évig az MRME állandó vendégművésze – a szerk.), akik a művészeti családom, ezért ha premierre készülök, először őket kérdezem meg, mit gondolnak róla. Az ötletemre azonnal rábólintottak, így együtt állítottuk színpadra a Montezumát.

– Milyen a közös munka a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara zenészeivel?

– A magyarokkal dolgozni igen érdekes dolog, a „veszélyes” és a „tüzes” szavakkal tudnám jellemezni. Meglehetősen temperamentumosak, amit nagyon kedvelek bennük. A zenekaron kívül egyéb munkáik is vannak, például tanítanak, ezért eléggé le vannak terhelve és néha fáradtan érkeznek a próbákra, erre tekintettel kell lenni. Ez a második közös munkánk, és egyre jobban megismerem őket: már tudom, hogy ki házas, kinek van gyereke, kinek van valamilyen problémája… Nem maestróként, hanem barátként fordulok hozzájuk, amit elengedhetetlennek tartok egy közösségben.

– Mi alapján választotta ki a zenészeket a szerepekre?

– Ez nem az én feladatom volt, hanem a zenekar művészeti menedzsere felelt érte. A legtöbbjüket ismertem korábbról, két hónappal ezelőtt már dolgoztunk együtt, amikor a darab első próbáira készültünk. A karakterek sokoldalúsága miatt kihívást jelentett megfelelő személyeket találni, Vivaldi például nemcsak zeneszerző, de hegedűs is volt, ezért a megformálásához olyan tenorra volt szükség, aki játszik a hangszeren. Nagy szerencsénk van Varga Donáttal, aki remek hegedűs és tenor egy személyben.

– A történet kiindulópontja, hogy egy mexikói báró, az Uraság Velencébe utazik, ahol a karnevál alatt Montezuma azték uralkodó jelmezébe bújva megismerkedik Vivaldival, aki a találkozás hatására operát ír az indián királyról. Milyen eszközökkel repíti vissza a közönséget az 1700-as évekbe?

– Az opera nyelve a barokk esztétikáját követi: egy kis létszámú, mindössze negyvenfős együttes zenél a színpadon, ami halhatóbbá teszi a szöveget. Ezzel ellentétben a romantika idejében az egész zenekar játszott a recitativo vagy a párbeszédek alatt, olykor megszakítva monumentalitásával a cselekmény folyamatosságát.

A barokk egyébként a kedvenc zenetörténeti korszakom, és nagy rajongója vagyok Bach-nak, számomra ő a zene alfája és ómegája, de Vivaldi, Händel és Scarlatti is közel állnak a szívemhez.

– Hogy életszerűbb legyen az előadás, a karakterek a saját anyanyelvükön szólalnak meg. Beszéli a szereplők dialektusát?

– Többé-kevésbé igen. Az anyanyelvem spanyol, emellett angolul is tudok. Négy évig éltem Veronában, és a nápolyit egyelőre nem, a velencei nyelvjárást viszont megtanultam. Az előadás során természetesen lesz felirat, így a közönség is érteni fogja a szereplők minden szavát.

– A Montezumát Alejo Carpentier „Barokk zene” című kisregénye alapján írta, amelyet 30 évvel ezelőtt olvasott először. Miért várt ennyi ideig a mű színpadra állításával?

– Már akkor remek irodalmi alkotásnak találtam a könyvet, meglátva benne egy feldolgozás lehetőségét, ám mindössze 27 éves voltam, és nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Amikor jóval később újra a kezembe került, minden egyértelművé vált számomra, köszönhetően az eltelt évtizedekben szerzett tapasztalataimnak. A történet fontos szereplői zeneszerzők, így logikus volt, hogy opera készüljön belőle és ne mondjuk egy filmalkotás.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Vígoperai műfaja ellenére a Montezuma egy tragédiával indul: az Uraság szolgája, Francesquillo meghal pestisben. Egy későbbi jelenetben Vivaldi, Händel és Scarlatti egy temetőben beszélgetnek, ahonnan pedig az öröklétre szenderült Wagner búcsúztatására indulnak. Hogyan fér meg egymás mellett a halál és a komikum?

– Meghalni humorral is lehet. (nevet) Ha a halált szomorú eseményként fogjuk fel, semmi keresnivalója egy vígoperában, én azonban romantikus elem helyett úgy tekintek rá, mint fejlődésre, egy átváltozásra. Francesquillo halála egy kisgyerek metamorfózisának szimbóluma: a cselekmény a fiatal fiúval kezdődik, és egy nála idősebb férfivel, Filomenóval ér véget, a szolgáló az ő lelkében születik újjá. Később Filomeno alakítja a történet erkölcsi szálát, és ahhoz, hogy színre léphessen, Francesquillónak meg kellett halnia.

– A hatodik színben az Uraság kérdőre vonja Vivaldit, amiért operája történelmileg nem hiteles, a zeneszerző azonban tények közlése helyett a költői illúzió elsődlegességét hirdeti. Melyiket tartja fontosabbnak a művészetben?

– Az arany középútban hiszek: teret kell engedni a fantáziának anélkül, hogy elferdítenénk a valóságot.

Személy szerint szeretem a realizmust a színpadon, de ennél az operánál más volt a helyzet, ugyanis az alapját képező kisregény a latin-amerikai irodalomra jellemző mágikus realizmus műfajában íródott. Carpentier eljátszott a gondolattal, hogy milyen lett volna, ha Vivaldi a jelenkorban ír darabot, parodizálva a barokk éra divatját, így például sok dalt nők énekelnek.

– Más forrásokat is felhasznált a librettóhoz?

– Carpentier a terjedelmi korlátok miatt nem fejti ki részletesen, ki is volt Montezuma, ezért elolvastam történelmi szövegeket, krónikákat is az azték uralkodóról, például Bernal Díaz del Castillo és Fray Francisco de Aguilar írásait, ám ezek csak teóriák, és nem derül ki belőlük a teljes igazság. Én a legdrámaibb megközelítést építettem be a történetbe. Ha egy darabot írsz, különböző karakterekre van szükséged a színpadon; én a szereplők jellemvonásainak megalkotásakor a vitatott szövegek helyett az őket ábrázoló festményekre és a fantáziámra hagyatkoztam. A képeket nézve próbáltam kitalálni, melyikük milyen ember lehetett. A kövérkés Händelt ez alapján kedves, szeretnivaló figurának képzeltem el, míg Vivaldiról úgy sejtem, elegáns és kifinomult megjelenése megnyerő belsőt rejtett.

– Ki a kedvenc szereplője?

– Az Uraság szolgája, Filomeno, aki Francisquillo halála után szegődik mellé, és olyan számára, akár Pinokkió apró tanácsadója: folyamatosan figyel és mindent kommentál. Ugyan zeneileg nem, morális szempontból viszont ő a legfontosabb karakter: a történet alakulása az ő kezében van.

A színes bőrű Filomeno révén az emberi jogok kérdése többször is felmerül az operában, ezért is lett a darab címe „vígopera – de nem annyira”.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– A történet azzal zárul, hogy az Uraság úgy dönt, hazautazik Mexikóba, és szabadjára engedi Filomenót, aki Franciaországban próbál szerencsét. Boldogulhat ott feketeként mint híres trombitás?

– A szolgáló azzal a reménnyel megy Párizsba, hogy ott majd Monsieur Filomenónak szólítják, és nem úgy fogják emlegetni, mint „a néger”. Vágyát hallva az Uraság azzal intézi el, szerinte ez megváltozhat egy nap, amire Filomeno azt feleli: „Ha maga mondja…” Ezzel nyitva hagyja a kérdést, megválaszolni pedig nem az én feladatom, a közönségnek magának kell levonnia a következtetést. Nem tartom jó ötletnek, ha a szerző megmagyarázza a befejezést, mert ilyenkor a nézők csak hazamennek, megisznak egy kávét, és el is felejtik, amit láttak. Izgalmasabb, ha maguknak kell megfejteniük: ez esetben még sokáig gondolkoznak rajta, és beszélgetéseket indít el arról, ki hogyan értelmezte az előadást.

– Ön hogyan látja az emberi jogok kérdését?

– A rasszizmus ma is jelen van, a migráció problémája sok vitát gerjeszt Magyarországon és egész Európában egyaránt. A politikusok, hogy megosszák a társadalmat, mindent feketének és fehérnek állítanak be, azonban ez egy jóval összetettebb kérdés. Nekem semmit sem kell mondani róla, az érem mindkét oldalát ismerem: a nagyszüleim a múlt század elején Olaszországból, Spanyolországból és Libanonból vándoroltak Argentínába, én pedig már ott születtem. Harminc évvel ezelőtt aztán Európába jöttem. A kontinensek közti vándorlás egy természetes körforgás: elindulunk egyik pontból a másikba, és nem tudjuk megmondani, hol leszünk száz év múlva.

Átérzem azoknak a helyzetét, akik a szebb élet reményében kelnek útra, ugyanakkor megértem az európaiak aggodalmát is, akiket megrémít az országukba érkező embertömeg.

A bevándorlók kontroll nélküli bebocsátása sem nekik, sem nekünk nem jó: biztosítanunk kell a jövőjüket, munkát, reményt, méltóságot adni nekik, hiszen az utcán kéregetni nem méltóság, hanem a migráció elleni támadás. Az iskolázatlanság és az együttérzés hiánya az egyetlen, amit nem tudok tolerálni; erőszakkal egyik oldal sem éri el a célját.

– Hogyan emlékszik vissza arra az időszakra, amikor Európába érkezett?

– 1991-ben a rendőrségen várakoztam, afrikaiak társaságában, hogy letelepedési engedélyt kapjak három hónapra, és minden harmadik hónap után mehettem vissza, hogy újat igényeljek. Több mint 15 évbe telt megalapoznom az itteni életemet, például európai útlevelet szereznem. Ezek a dolgok a pályámat is befolyásolták: Angliába akartam utazni még a Schengeni Egyezmény előtt, és problémák adódtak az argentin útlevelemmel, majd amikor vissza akartam térni Olaszországba, a rendőrök durván fogadtak a határnál. Tudom, milyen az, amikor a bevándorlóknak nincs pénzük enni, és nem találnak munkát. Egy alkalommal valaki azért nem vett fel, mert meg volt róla győződve, hogy minden argentin tolvaj. Életem eddigi 57 éve során számos drámai, de gyönyörű pillanatot is megéltem, és ezek az élmények tettek azzá, aki most vagyok. 

– Mennyire fontos a saját életében a dél-amerikai kultúra?

– Minden kultúra fontos, ha valaki jó művész akar lenni. Természetesen képtelenség az összeset a magunkévá tenni, de törekednünk kell rá, hogy legalább a minket körülvevő vagy a karaktereink által képviselt kultúrákat felfedezzük. Én származásomnak köszönhetően megértem a spanyolokat és az olaszokat, de az arabokat, libanoniakat is.

– A magyar kultúrához milyen viszony fűzi?

– Habár húsz éve járok Magyarországra, látogatásaimkor csak kevés időt töltök el itt és nincs lehetőségem a városnézésre. Most épp a Zeneakadémia és a Rádió épülete közt ingázom, és ugyan egy ugrásra van tőlem a Nemzeti Múzeum, ám napi 10 órát dolgozunk, így mire végzünk, bezár. De pár hónap múlva lehet, hogy más választ tudok adni a kérdésre. Az MRME vendégművészeként először köt szorosabb munkakapcsolat a nemzethez, ezáltal lassan kezdem megismerni a magyar kultúrát és életérzést, és már nem vendégként tekintenek rám.

– Közös munkájuk gyümölcsét január 29-én láthatja először a közönség. Milyen fogadtatásra számít?

– Ezt nem tudom megmondani, de bízom benne, hogy szeretni fogják. Ha nem fújolnak, akkor az már egy jó visszajelzés. (nevet)

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Kik a vígopera célközönsége?

– Ez egy nagyon okos és veszélyes kérdés! (nevet) A Montezuma széles réteghez szól. Ez egy intellektuális vígopera, amely rengeteg, más művekre vonatkozó utalást tartalmaz. A nézők akkor is kellemesen fognak szórakozni, ha nincsenek ezekről előzetes ismereteik, de a darab akkor válik a legélvezetesebbé számukra, ha mindegyik célzást felismerik. Ez a művészet más ágainál is így van: ha úgy mész el a Louvre-ba, hogy korábban nem hallottál a Mona Lisáról, csak egy mosolygó hölgyet fogsz magad előtt látni, de ha valaki elmagyarázza a mögöttes jelentését, értelmet nyernek számodra a színek, az ecsethasználat, a kép gondolatisága. A tájékozottság tehát nagyobb szórakozást tesz lehetővé.

– Milyen utalásokat rejtett el az operában?

– Könyvében Carpentier számos zenei alkotásra hivatkozik, mivel zenetörténész is volt. A Montezumában Vivaldi, Händel és Scarlatti mellett olyan műveket idézünk meg, mint Verdi Otellója, Igor Sztravinszkijtól a Cirkusz polka valamint húsz másodperc erejéig egy irodalmi alkotás, Shakespeare Rómeó és Júliájának pár sora is elhangzik. Egy tréfával Walt Disney-re is utalunk, párhuzamba állítva meséit Wagner fantasztikus világával.

– A Montezuma az első saját operája. Miért szorult korábban háttérbe a zeneszerzés a karrierjében?

– Tenorként évente száz fellépést adtam, ami mellett nem maradt időm a komponálásra. A zeneszerzés egy egész embert kívánó feladat; amikor a Montezuma zenéjét hangszereltem, heteket töltöttem a stúdióban, és ez alatt nem beszéltem senkivel, megszűnt számomra a külvilág.

– Tervezi, hogy további darabokat komponál a közeljövőben?

– Keresek egy újabb librettót, és remélem, nem telik újabb harminc évembe, mire rábukkanok, mivel az már nagyon későn lenne. (nevet) Ma nem a zene jelenti a legnagyobb kihívást, hanem megtalálni a tökéletes librettót, ami érdekli az embereket.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti