Tourette-el a TikTokon – A pszichiátriai diagnózis nem szégyen, de nem is „érdem”
Hosszú évek tudatos munkája rejlik a mögött, hogy a társadalmunk mára nagyobb elfogadást tanúsít azok iránt, akik valamely pszichés problémával küzdenek. S bár a stigmatizációt egyelőre nem sikerült teljesen felszámolnunk, időközben új kihívás ütötte fel a fejét, amiről hasonlóan fontos beszélnünk: a diagnózissal való túlzott azonosulás.
Sokak számára megkönnyebbülést jelent a pillanat, amikor egy szakember nevet ad a nehézségeknek, amelyeket nap mint nap átélnek. A diagnózisalkotás olyan, mint amikor egy kirakó sok apró darabkáját valaki végre összeilleszti, hogy láthatóvá váljon a teljes kép. Szétszórt részletekből kikerekedik egy egész, s még ha nehéz is vele szembesülni, gyakran fellélegzés megtudni az igazságot. Egyre többen vannak azonban, akik számára a szakértők véleménye jóval nagyobb jelentőséggel bír.
Míg a diagnózist valaha szégyen övezte, és az érintettek még a közvetlen környezetük elől is igyekeztek eltitkolni, ma sok esetben épp az ellenkezőjét tapasztaljuk: kendőzetlenséget és erős ragaszkodást.
Egyre többen próbálják TikTok-videók alapján diagnosztizálni magukat
A képernyőn egy fiatal, csinos tartalomgyártó obszcén szavakat ismételget, miközben megpróbál lekaparni egy matricát egy műanyagdoboz aljáról. Ha a nézők számára nem lenne világos, mi történik, a „tourette” hashtag segít kontextusba helyezni a látottakat. A több milliós követőtáborral rendelkező lány videóiban különböző szituációkkal találkozhatunk, amelyeken keresztül bemutatja, hogy milyen tourette-el élni, azaz rendelést leadni egy gyorsétteremben, süteményt sütni, vagy éppen másokkal zavartalanul tikkelni.
Nem ő az egyetlen, aki pszichológiai témákban személyes tapasztalatokat oszt meg, s valljuk be, érthető, hiszen érdeklődésből láthatólag nincs hiány. Ez önmagában nem is jelentene problémát, csakhogy a nézőket sokszor nem a puszta kíváncsiság hajtja, hanem egy nagyon konkrét kérdésre keresik a választ: „lehet, hogy én is ilyen vagyok?” A közösségi média, azon belül is a TikTok kulcsszerepet játszik abban, hogy a serdülők és fiatal felnőttek körében rendkívül elterjedtté vált az öndiagnosztizálás. A Gen Z korosztály kifejezetten keresi a „címkéket”, és gyakran szakmailag megkérdőjelezhető közösségimédia-tartalmak alapján próbál nevet adni a tapasztalatainak.
Van, aki valós felismerésre jut, sok esetben azonban téves meggyőződések alakulnak ki, amelyek annyira szilárdak, hogy szinte lehetetlen megingatni őket. Ez kihívást jelent, mind a pszichológus szakma, mind az illető környezete számára.
A túlzott ragaszkodás azonban már meglévő diagnózis esetén is megjelenik, korosztálytól függetlenül. Közösségimédia-felhasználók rendszerint kendőzetlenül vallanak az evés- és figyelemzavarukról, szorongásukról, traumájukról, és félreértés ne essék, a kiállásuk fontos és tiszteletet érdemel. Ám aki figyelmesen hallgatja némelyik vallomást, gyakran olyasmit hall ki belőle, amire nem számított: dicsekvést. A diagnózist egyfajta büszkeség övezi, és a személy úgy tekint rá, mint valamire, ami különlegessé teszi, és kiemeli a szürke tömegből.
Mert mit jelent a kényszeresség vagy az Asperger ebben a megközelítésben? Azt, hogy nem olyan vagyok, mint a többiek, máshogy működöm, kivételes vagyok. Ami persze részben igaz, másrészt viszont hozzájárul ahhoz, hogy az illető meg se próbáljon dolgozni saját magán. Hiszen ki ne szeretné különlegesnek érezni magát? Ki ne részegedne meg legalább egy kicsit a lájkok és megtekintések számától? S ha ennek a diagnózissal való teljes azonosulás az ára, ám legyen!
Fontos alaposan kitapogatni, hol húzódik a határ elfogadás és dicsekvés között. Előbbit semmi esetre sem szeretnénk kritikával illetni, utóbbira azonban nincs szükség, egyszerűen, mert a diagnózis nem érdem.
Senki sem válik különlegessé attól, hogy egy szakember megállapít róla valamit.
Mitől válik vonzóvá egy-egy diagnózis az emberek szemében?
Azon túl, hogy nagyon hamar az érdeklődés középpontjába kerülhetünk, a social mediában egy-egy diagnózisnak közösségteremtő ereje is van. Egy kattintással rátalálhatunk azokra, akik hasonlóan működnek, ennélfogva megértenek és elfogadnak olyannak, amilyenek vagyunk. Megint csak: ez egyrészt fontos, mert még mindig nem sikerült teljesen felszámolnunk a stigmatizációt. Vannak, akik számára az internet az egyetlen hely, ahol értő fülekre lelnek, ítélkezés és gúnyolódás nélkül. Másrészt viszont fennáll a veszély, hogy egy online közösségben a felhasználók szinte soha nem tapasztalják meg, hogy a diagnózison való felülemelkedésre buzdítanák őket. Míg egy valódi találkozás során kénytelenek vagyunk kilépni a komfortzónánkból, a TikTok-kapcsolataink kényelmesen megágyaznak benne.
Utóbbi pedig elvezet a következő szemponthoz, ami miatt egy diagnózis különösen vonzó lehet: egyfajta mentségként, kibúvóként funkcionálhat, hogy ami nehéz, azzal ne kelljen megküzdenünk. Természetesen létezik egy pont, amin túl a legjobb törekvéseink ellenére sem tudnánk fejleszteni magunkat, és nem is kell. Ezt jelenti az elfogadás. Hogy ami végképp nem megy, azt nem kell erőltetni. Ám sokszor a szándékaink döntik el, meddig tudunk elmenni, azaz szeretnénk-e fejlődni, tanulni, formálódni vagy sem.
Ha a könnyebbik utat választjuk. és kizárólag a környezetünktől várjuk, hogy idomuljon hozzánk, a diagnózisunk eszközzé válik, amivel kontrollálni próbálunk.
Nem azt mondjuk, hogy „én ezzel és ezzel küzdök, ezért erre és erre lenne szükségem”, hanem kijelentjük, hogy „ez és ez vagyok, és ez bizony kőbe vésett”.
De akkor mit jelent egy diagnózis valójában?
Volt egy kliensem, akivel hosszú ideig dolgoztunk együtt, többek közt azon, hogy megértsük, pontosan hogyan befolyásolja az életét mindaz, amit a pszichiátere megállapított róla. „Lesz, aki közeledni mer hozzám? Nem fog elriasztani mindenkit, ha elmondom?” A kérdései mélyről jöttek, és őszinte aggodalmat tükröztek. Amit akkoriban válaszoltam, továbbra is vallom. Egy diagnózis pontosan ennyi: egy diagnózis. Semmit nem mond el arról, hogy valaki milyen ember. Hogy kedves-e, intelligens-e, lehet-e rá számítani a bajban, van-e humora.
Egy diagnózisban nem szerepel, hogy az érintett pontosan mit élt át az életben, hogy min nevetett a leghangosabban, hogy mire a legbüszkébb, melyik félelmét győzte le elsőnek, és melyikkel küzd éppen most. Nem szól utazásokról, élményekről, kalandokról, vagy bármi másról, ami hozzájárult ahhoz, hogy azzá váljon, aki. A diagnózis hallgat arról, hogy melyik a kedvenc könyvünk, és miért éppen az, hogy melyik filmet tudnánk századjára is végignézni, vagy melyik társasjátékban vagyunk verhetetlenek. És még sorolhatnám.
Egy diagnózis tüneteket fog össze. Nem egy életet, és nem egy embert. Holott ez az, ami végső soron számít: hogy milyen emberek vagyunk.
Mások a kedvességet, a jóságot, az intelligenciát keresik bennünk, nem a címkéket. Ez pedig bátorítás annak, aki titkon fél a megbélyegzéstől. Aki azonban a diagnózisába kapaszkodik, annak a fentiek nem vigasztalást, sokkal inkább kihívást jelentenek. Valakivé válni feladat. Nem intézhetem el annyival, hogy elbújok egy szakértő véleménye mögött. Jóval több vagyok ennél.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
„25 éves koromig nem volt neve annak, amivel gyerekkorom óta kínlódtam” – A Tourette-szindrómáról
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
