„Özvegy voltam, most ötgyerekes anya vagyok”

– Két kiskamasz és három tipegő gyermek anyukája vagy. Mindig sok gyerekre vágytál?

– Az első férjemmel egy játékos tesztet kitöltve azt az eredményt kaptuk, hogy négy gyerekünk lesz. Akkor jót mosolyogtunk. Alapjában inkább a segíteni vágyás hajtott. Anyukám történeteiből az derül ki, hogy már kisgyerekkoromban túltengett a szociális érzékenységem. Amikor Petivel, a második férjemmel a gyerekek befogadásán gondolkodtunk, az volt a szempont, hogy olyanoknak adjunk lehetőséget, akikről nem mondtak le a szüleik, így az örökbeadásuk sem kivitelezhető. Arra gondoltunk, ha egy gyereknek lehetőséget adtunk a normális életre, akkor azzal megmentettük. Ez számomra az igazi hivatás: családi hátteret biztosítani és szeretni.

– Pszichológus barátnőd mondogatja, hogy téged receptre kellene felírni másoknak. De ez nem mindig volt így…

– Ő sem volt mindig a barátnőm… Volt egy nagyon makacs pánikbetegségem, vagyis szorongásos depresszióm. Még jóval az első férjem halála előtt kezdődött. Évekig próbálkoztam minden csodaszerrel. Közben egy éjszaka alatt özvegy lettem. A mindennapos lét is nehezemre esett, aztán egyedül maradtam. Érdekes módon, amikor meghalt a férjem, utána a pánik egy időre elköltözött tőlem. Kénytelen voltam alkalmazkodni az új életemhez. Korábban egy csekket sem adtam fel egyedül, nemhogy gyerekkel, támasz nélkül éljem a mindennapjaimat. 28 éves voltam.

A férjemmel a halála előtti hetekben arról beszéltünk, hogy mit szeretnénk a másiknak, ha esetleg meghalnánk, mert nekem folyamatos halálfélelmem volt. Ekkor ő azt mondta, hogy nagyon szeretné, ha találnék magamnak új párt, és apát Gellértnek. Ez sokat segített abban, hogy egy idő után lelkiismeret-furdalás nélkül ismerkedjek. Egyedülálló anya lettem a társadalomban. Szerintem ez olyan bélyeg, amitől nehéz megszabadulni.

Két év múlva ismerkedtem meg Petivel az interneten. Kísérteties volt a közös sors. Ugyanabban az évben haltak meg a házastársaink, és több közös ismerősünk is volt. Ráadásul kamaszként kialakítottam egy férfiideált: magas, vékony, nagyorrú, barna hajú és szemű. Amikor Peti az első randinkon kiszállt a kocsijából, földbe gyökerezett a lábam. Megérkezett. Aztán egy hónap múlva olyan gyorsan menekült, ahogy csak lehetett: félelmetes volt számára a hirtelen jött család. De visszatért.

– Újra kerek lett a világ…

– Nem egészen, mert a pánikom is visszatért, megint nem tudtam kimenni az utcára. Már reggel gyomorgörccsel ébredtem, és ugyanígy feküdtem le. Kerestünk szakembert, aki elküldött viselkedésterápiára. Nagy Beáta Magdához kerültem, akivel másfél évig dolgoztunk együtt azon, hogy élhető életem legyen. Onnan indultunk, hogy nagy kínok közepette eljutottam kísérettel, kocsival, a két utcával odébb levő rendelőig, és oda jutottunk, hogy autóval, egyedül mentem hozzá. Bea a terapeutámból a barátom lett, és most már Angi keresztanyja.

– Meggyógyultál?

– A pánik olyan, mint az alkoholizmus – tünetmentes vagyok. Vannak olyan dolgok, amit biztosan nem tudok megtenni. Például, elképzelhetetlen számomra, hogy repüljek, a szorongásba már a reptéren belehalnék.

De teljesen normális életet élek. Lett öt gyerekem, egy percem sincs arra, hogy gondolkodjak a félelmeimen. Úgyhogy egyre többször átlépem a saját határaimat, és erre csak akkor jövök rá, amikor este átgondolom a napomat. Bea szerint el kéne küldeni hozzám terepmunkára a szorongásosokat. Sokan azt mondják, hogy mennyire felnéznek rám, amiért ennyi gyereket nevelek. Én meg azt mondom, hogy ez nekem gyerekjáték, de mennyire lenyűgöz, ha valaki utazgat, bejárja a világot. Nekem meg az nem menne.

– Lett egy Petid és vele egy Julcsid. Hogy fogadta a kislány a kapcsolatotok alakulását?

– Az első játékunk oroszlánanya és kölyke volt. Bemászott az ölembe, aztán ki, aztán be. Hosszú időn keresztül. Julcsi annyira picin vesztette el az anyukáját, hogy nem is emlékezett rá. Közös életünk kezdetén négyéves volt. Amikor kiderült számára, hogy egy nagyon engedékeny apa mellé egy határozott, következetes anyát kap, és ezt le sem lehet cserélni, feszegette a határokat. Nehéz volt, mind a kettőnknek, de legyőztük. Nyolc éve a gyerekem, ilyen távlatból teljesen mindegy, hogy én szültem-e. Hasonlít rám, ugyanaz a humorunk, átveszi a szokásaimat, egy rugóra jár az agyunk. Mivel a gyerekeink mind a ketten ugyanolyan múlttal rendelkeznek, nagyon sokat segítettek egymásnak. Ettől lettek ők nagyon jó testvérek. Amikor kisebbek voltak, mindenkinek elmesélték, hogy nekik van égi anyukájuk és égi apukájuk is. Nélkülük nem lennénk itt, ahol most. A fotóik ott vannak a lakás különböző pontjain.

A hétköznapokban nem nagyon tudják, hogy milyen mozaik­család is vagyunk mi, hiszen látnak anyát, apát és korábban két, ma öt gyereket. Teljesen normálisnak tűnünk. A probléma a nevek felsorolásánál van. Az öt gyerek négy különböző családnéven szerepel. És akkor még fel sem soroltuk a nagyszülőket, mert abból alapjáraton is négy garnitúra van. Az első férjem édesanyjával egy házban élünk, és Bea szülei két-három hetente jönnek hozzánk. Van fejenként egy-egy anyánk, és három anyósunk. Kell ennél több?

– Ebbe a családba érkezett Angelika. Hogyan fogalmazódott meg bennetek a gondolat, hogy magatokhoz vegyetek egy újszülöttet?

– Kicsi gyermeket szerettünk volna. A tanfolyamon is ezt erősítették bennünk. Mivel fiatalon – 35 évesen – vágtunk a nevelőszülőségbe, ezért esélyünk volt arra, hogy újszülött legyen. Csütörtökön délelőtt kaptuk a kérdést, hogy bevállalunk-e egy újszülöttet. Pénteken megnézhettük, hétfőn hoztuk haza. Elég gyors várandósság volt! Három nap alatt a kiskamaszos, kétgyerekes életünk fenekestől felfordult, és újra kismama és kispapa lettünk.

Hogyan került Dodó és Lencsi hozzátok?

– Angi még egyéves sem volt, amikor úgy éreztük, hogy jöhetne még egy gyerkőc a családba. Kiderült, hogy van egy öt hónapos kislány, aki szóba jöhetne, de neki a másfél éves bátyja is a gyerekotthon lakója. Peti tiltakozott, de még aznap megnéztük őket. Peti nagyon félt, én nagyon elszánt voltam. Amikor elkezdődött az ismerkedés, akkor egy erős babát és egy borzasztóan félénk kisfiút kellett magunkhoz szoktatnunk. A szeretet, amit adtak, már akkor meglágyította Petit. Dominik végül 21 hónapnyi otthonos lét után jöhetett családba. Neki ez egy teljesen új, soha meg nem élt helyzet volt. Az első pár hét rózsaszín ködje után megérkezett a mélység. Lázadt, sírt, és az összes idegszálunkat kiegyenesítette. Petinek olyan munkahelye volt, hogy alig láttuk. Ha hazaért fáradtan, kifacsartan kezdte az itthoni műszakot. Engem is próbára tett, hogy hirtelen három 2 éven aluli gyerekem lett. Dominik képes volt reggeltől estig bömbölni. Heteken keresztül. Kutya nehéz volt, de aztán szépen lassan alakultunk egymáshoz. Már egy éve, hogy mindenki itthon van, és mostanra érzem stabilnak Dominikot is. Közben kiderült, hogy Dodónak súlyos beszédfejlődési elmaradása van, ami fejlesztést kíván. Nagyon lassan haladunk, de ez az út is közelebb hozott bennünket egymáshoz. Minden kis apró lépésnek nagyon örülünk.

– Soha nincs olyan pillanatod, amikor úgy érzed, különbség van saját és nem saját gyerek szeretete közt?

– Soha. Mire a kicsik jöttek, addigra a mi tanulópénzünk megvolt Julcsival. Akkor már tudtam, hogy nekem nem számít a vérségi kötelék ahhoz, hogy valódi anya-gyerek kapcsolatot éljek meg. Még előnye is volt: sokkal könnyebb volt úgy éjszakázni Angi mellett, hogy előtte nem kellett a várandósságban és a szülésben elfáradni. Nem voltam kialvatlan.

Van öt gyerekem. Öt különböző szeretetem. Egyik sem hasonlítható a másikhoz. Melyikkel tegyek kivételt? Azzal, amelyiket azért szeretem, mert fiú létére bármiben számíthatok rá? Vagy azzal, amelyik elképesztően ért a zenéhez, és ezzel teljesen lenyűgöz? Azzal, amelyik azt énekli, hogy „Hinta, palinta, anya apa, anya apa”? Vagy amelyiket nekünk kellett megtanítani szeretni? Esetleg őt, az ötödiket, mert mindent megjegyez, és úgy dolgozik, mint egy kisangyal?

– Honnan van ez a rengeteg energiád, mi tölt fel a mindennapokban?

– Olvasok. Ezzel kapcsolom ki magam. Kétszer jut erre időm a nap folyamán, akkor, amikor alszanak délután, és este. Nem vagyok hajlandó mártírkodni. Nem akarok a lakásom rabja lenni, nem vagyok egyszemélyes takarító-, mosóbrigád. Főzök mindennap, ez is kikapcsol, főleg úgy, hogy most előre egy hónapra megírjuk a menüt, így sokkal könnyebb a dolog. Igyekszem mindent leegyszerűsíteni.

Ritkán jut időm ellógni fodrászhoz vagy más szépítkezésre. Ami azért kell, mert ezekben egyedül veszek részt. Szükségem van arra, hogy kiszakadjak néha. Néha nagyon jó ellopni egy vásárlásnyi időt Petivel kettesben, vagy elmenni moziba. De általában heten járunk mindenhova.

Szoros napirend szerint élünk. Van egy segítőm, Korinna, aki délelőttönként velünk van. Így gyorsabban végzünk egy-egy munkával, illetve kettőnk figyelme oszlik el a három picire. Az ebéd utáni pihenő is egyszerre zajlik, ugyanúgy, ahogy egyszerre esznek, napi ötször. Mire felébrednek, a nagyok is hazaérnek. Sokat vagyunk levegőn, ami nagyon jót tesz mindegyiknek. Önállóságra és türelemre neveljük őket. Amit már tudnak, azt csinálhatják. Sok mindent megengedek, de a határokat egyértelműen jelzem. A szabályokat mindenkinek be kell tartania.

Nagyon szeretünk heten lenni. A nagy kamaszaink is inkább jönnek velünk, mint hogy bandázzanak. Sokat nevetünk. Mindenen. Apróságokon, a kudarcainkon is. Határozottan jól szórakozunk. Leginkább az életen.

Mert egyszer elveszítettük azt, ami a legfontosabb: a családot. Annyira hálásak vagyunk, hogy újra megadatott, hogy minden percét élvezzük. Így mondunk köszönetet.