„Nagy árat fizetett érte dédtatám, de örökre szívünkben marad a hegedű hangja”

Dédtatám 1938-ban született egy nyárádmenti kis falucskában, Nyárádszentimrén. Négyen voltak testvérek, de a gyermekkora nem volt fenékig tejfel. Össze nem hasonlítható a mai gyermekek sorsával. A sok életmeséje közül a legszomorúbb történet arról szól, hogyan kísérték ki a faluban élő nők és gyerekek a háborúba sorozott férfi családtagjaikat egészen a faluhatárig. 

Köztük volt dédtatám is, aki szorosan fogta édesanyja remegő kezét, s közben édesapját siratta, hogy ki tudja, visszajön-e még. Szomorú nótákat énekeltek, és közösen imádkoztak szeretteikért. 

Addig időztek a falu határában, míg hirtelen köddé nem vált a háborús csapat. Akkor tanulta meg, hogy a nóta segít a búfelejtésben.

A búslakodást a munka váltotta fel, hiszen az otthoni teendők a gyermekekre és asszonyokra maradtak. Mindenkinek megvolt a korához illő feladata. Nagybátyja magához vette, hogy otthon egy éhes szájjal kevesebb legyen, de ő mindvégig visszavágyott szülőfalujába. Hiányzott az édesanyja, a testvérei és a faluvégen élő cigányok muzsikája. Mindig örömmel hallgatta a vén cigány hegedűjét, vágyott nagyon egy hegedűre, de tudta, hogy nincs rá mód.

Nehezen, sok nélkülözéssel teltek a mindennapok, így két évvel később kénytelen volt újra elhagyni a szülői házat. Ángyója magához vette, akinek fia a háborúba veszett. Jómódúak voltak, jó munkalehetőségnek mutatkozott, remélte, most már kigyűjtheti a hegedű árát. Hamar kiderült, hogy nem lesz könnyű dolga, hiszen nagyon kegyetlenül bántak vele. 

Azt mesélte, hogy rengeteget fázódott, a zsebét is bevarrták, hogy ne legyen alkalma a kezét melegíteni. Hóna alá dugta, mikor már mozgatni sem tudta fagyos ujjait. Folyamatosan dolgozni kellett. A házban csak addig tartózkodhatott, amíg el nem fogyasztotta ételét. Játékra idő sosem volt, mint más gyermeknek a faluban. Mikor végzett a kúrálással, jöhetett a favágás, buglyarakás, csutakolás. 

Úgy próbált túljárni a felnőttek eszén, hogy a fát a pajtához közel helyezte, messze a háztól. Az állatokkal összebújva melegedett a pajtában, és mikor nyílt az ajtó, azonnal felpattant. Mire odaért a házigazda, már javában folyt a munka. Időközben gyűlt egy kis zsebpénze, és hazaszökött. 

Otthon, bár szegénység várta, de lelke csordultig telt édesanyja és testvérei szeretetével. 

15 évesen szezonban eljárt dolgozni Marosvásárhelyre a cukorgyárba, édesanyjának segített a gazdálkodásban, és kereskedett a megmaradt szénával. Bár a hegedű ára még nem gyűlt ki, de szénagyűjtés közben kóréból készített hegedűvel muzsikált. Ekképp próbálta feledni a hétköznapi terheket. Szegény volt, de mindig életvidám. Mindig leste, kereste a munkát. Sosem lopta a napot. A faluban elvállalta a juhnyírást, a gyapjút eladta, és végre megvehette a saját hegedűjét egy faluba érkező cigány muzsikustól.

Péter apó ajándékba új vonót készített a „csodahegedűnek”. Dédtatám hegedűórára járt, hogy álmát valóra váltsa. A hegedű hangja – ha boldog volt – felvidította, ha pedig rossz kedve volt, segített kiénekelni bánatát. A hegedű lett a legjobb barátja. Napokig sírt a hangszer, mikor édesapja hadifogságban rekedt. Holt híre érkezett, de a hegedű enyhítette fájdalmát, együtt sírtak. Potyogtak a könnyei, akár a zápor, és közben hegedült, hogy szívét enyhítse.

Később az udvarlásban is segítségére volt, hiszen nótázásával elcsábította a falu legszebb lányát. Született egy makkegészséges gyermekük, aki az én nagytatám, az ő lánya pedig az én édesanyám. 

Édesanyám boldogan emlékszik vissza arra, mikor még kislány volt, alkalmanként dédtatám hegedült, dédmamám énekelt, ő pedig örömében táncolt. 

Nagyon szerette ezeket az estéket. Örökre bevésődtek emlékezetébe és lelkébe.

Mostanában dédtatám nem hegedül már, hiszen ujja nélkül maradt, így mi sem táncolunk a hegedű hangjára, de a közös éneklés, nótázás, a zene iránti szeretet megmaradt, öröklődött. Ünnepnapokon elővesszük a komódról a varázslatos hegedűt, és mind kipróbáljuk.

A hegedű szeretete nem vész el, hiszen kishúgom, Ráhel hegedülni tanul. Hamarosan ő szólaltatja meg csodálatos hangját, mi pedig énekelünk és táncolunk a muzsikán. A hangszer útja tovább él generációról generációra. Nagy árat fizetett érte dédtatám, de örökre szívünkben marad, bárhol csendül fel a hegedű hangja.

Ez a cikk a Nemzetpolitikai Államtitkárság Örökítők című kihívásának részeként készült. A pályázatra olyan fiatalok írásait várták, akik szüleik, nagyszüleik vagy akár dédszüleik álmát váltották valóra.