Világraszóló lilaság – egy PIC-i gyermek nagy útja

Soha nem fogom elfelejteni azt a képet, ahogyan a lányom, a hasamból nem sokkal korábban kiemelt, tehetetlen kis újszülött, aki egészen addig a testem szerves része volt, egy üvegdobozban, lélegeztetővel az arcán, drótokkal a kezén és a lábán kalimpál. Pedig egy ideig nagyon szerettem volna elfelejteni ezt a képet, és ha nem akartam sírni, akkor jobb is volt, ha nem idéztem magam elé. 

Ma már azonban időnként tudatosan gondolok rá, és tudatosan nézem meg a fotót arról az életet mentő üvegdobozról, az inkubátorról, benne a kisbabával, hogy emlékeztessem magam, honnan is indultunk, és hová jutottunk. 

Vagyis hová jutott ez a PIC-i gyermek, aki a hozzá hasonlóan induló kisbabákkal együtt, vasakarattal küzdött az életéért, az orvosokkal, ápolókkal, a családdal karöltve. 

A november 17-i koraszülöttek világnapjának környékén erősödik ez az érzés, az, hogy emlékeztetnem kell magam, újra és újra hálát kell adnom azért, hogy ez a lassan tizenegy éves félkamasz lánygyermek velem, velünk lehet. 

Nem koraszülött volt – vagy legalábbis a hivatalos papír szerint nem. Mégis ott volt a koraszülötteket és ápolást igénylő újszülötteket ellátó osztályon, mert születése után légzéstámogatásra szorult. Nem lehetett mellettem, néhány emelettel lejjebb, egy másik teremben feküdt az inkubátorban, majd pár nap után – nagy örömünkre – már külön kis ágyban, de még mindig tőlem elválasztva.

Nehéz időszak volt, kétségekkel, bizonytalansággal, mégis reménykedéssel teli. 

Minden egyes alkalommal, amikor az osztály felé tartottam, eszembe jutott: mi van, ha üres inkubátort találok? Mi van, ha…? De ezt a gondolatot próbáltam minél messzebbre terelni a tudatomtól. 

Minden egyes nappal több lett a remény, a fény. Aztán a tizenegyediken végre hazahozhattuk őt. Hálás voltam, mert tudtam, láttam: mások, a valódi korababák sokszor hónapokat töltenek bent, zajos műszerek, erős fények, idegen emberek jövés-menése és vizsgálatok közepette – ám a növekedés, a fejlődés, a gyógyulás reményében, kitartó, erős, reménykedő szüleik, családtagjaik által támogatva. Az osztályhoz vezető folyosó falán pedig láttam azt a sok biztató fotót néhány levél kíséretében, amelyekben az egykori gondozott, már néhány éves, vidám, huncut, mosolygós gyerekek szülei köszönik meg a gondoskodást, a szakemberek munkáját, akik segítségével gyermekük az egészséges, időre született babákhoz hasonlóan fejlődhetett tovább. Ez biztató volt nekünk is. 

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Csodálatos kis harcosok, igazi túlélők kerültek ki akkor, és kerülnek ki most is a koraszülött osztályokról, a Perinatális Intenzív Centrumokból. A körülmények sokfelé változtak, javultak: igyekeznek jobban előtérbe helyezni a baba és a mama kapcsolatát, hiszen az erős kötődés, az anya jelenléte is gyógyítóan hat a kicsikre. 

Próbálnak minél puhább, melegebb, az anyaméhre emlékeztető környezetet biztosítani a korababáknak, akiket táplálni sem könnyű. 

És sokat jelentenek az olyan kiegészítő programok is, mint például a pont tíz éve indult, kapcsolatfókuszú perinatális zenei program, A te hangodat ismerem. Ez a zene, az éneklés által segít tompítani a szülők aggodalmát, oldani a szorongást a babáknál is, akiknél mérhető annak hatása, amikor a közelükben, az inkubátor mellett vagy már az anyukájuk, apukájuk ölében hallgathatják a szülő énekhangját a programban dolgozó szakemberek hangja, zenéje mellett. Milyen sokszor elhangzik ilyenkor: „Kicsi vagyok én, majd megnövök én…”

A már gyógyultaknak, az egykori korababáknak és hozzátartozóiknak pedig itt vannak az emlékeztető rendezvények a november 17-i koraszülöttek világnapján. Amikor minden „kililul”, lilába borul a korababák tiszteletére, felhívva a figyelmet az ő küzdelmeikre, arra a rendhagyó helyzetre, amelybe születésükkor kerültek, kerülnek. 

Az ellátáson, a körülményeken persze nyilván lehet még javítani. S talán egyre több esély van erre, ha már egyszer a korababákra, a koraszülöttekre, a koraszülés veszélyeire világméretű eseménysorral emlékeztetnek. Nem kell egyedül, „sötétben” járnunk, léteznünk, szenvednünk – reménykedhetünk, hálát adhatunk közösen szép, erőteljes lilában is, akár újra és újra ismételve az ismert dalt: „Kicsi vagyok én, majd megnövök én…”