A „Dreher-szimfónia” a közelmúlt sikerkönyve – a rendhagyó családregényről beszélgettünk a Libri irodalmi díjas Iglódi Csabával

Miért éppen a sörgyártóként híressé vált Dreher család tagjait választottad első regényed főszereplőinek?

Könyvet nagyon régen szerettem volna írni, de hogy ez épp a Dreher család története lett, látszólag véletlen. A szerkesztőm ajánlotta a családregényt mint műfajt, a zsáner tehát már megvolt, csak még nem tudtam, mi lesz a tartalom. Pont akkoriban vittem el egy üzletemberekből álló csoportot a Dreher Sörgyárak Zrt.-hez, ahol a vezérigazgató tartott nekünk egy prezentációt, majd átsétáltunk a Dreher Múzeumba, ott láttam a négy Dreher arcképét, és abban a pillanatban tudtam, hogy őket választom a regényem témájának. Onnantól szinte belebújtam ennek a családnak a történetébe, világába. Kutattam online és könyvtári, levéltári dokumentumokból is, hogyan vált egy Bécsbe bevándorló sváb fiatalember sörfőzdéjéből négy nemzedék során olyan márkanév, amelyet ma is emlegetünk. A regénnyel emléket állítok ennek a családnak és mindannak, amit ők hozzátettek a világhoz. 

Otthonosan mozogsz a kommunikáció és a marketing világában, személyes vezetői tanácsadással foglalkozol, ebből mindenki arra következtethetett, hogy üzleti témájú könyvvel törsz be elsőként a könyvpiacra. Hogyhogy nem így történt?

Eredetileg tényleg üzleti könyvet akartam írni a két évtizedes vezetői tanácsadó munkámban felhalmozott tapasztalataimról. Ám a magamnak tett fogadalmat a könyvírásról édesanyám hallotta először még nagyon-nagyon régen. Elképzeltem, ahogy hónom alá csapom az elkészült könyvet, és viszem megmutatni az édesanyámnak. 

Ő nagyon örül, könnybe lábad a szeme, és megkérdezi: „Miről írtál?” „Arról, hogyan legyél jobb cégvezető” – válaszolom. És tudtam, hogy ő ezt soha nem olvasná el. 

Ezért én ezt az üzleti könyvet beöltöztettem egy családregénybe. Egy személy, egy vállalat sikerei mögött mindig döntések vannak, a Dreherek is olyan elvek mentén hozták meg döntéseiket, amik nem különböznek sokban attól, ahogyan én ma tanácsadóként segítem a cégvezetőket. Végül is négy vezető döntéseit követtem végig ebben a regényben: hogyan reagáltak a korra, hogyan hagyományozták át a tudásukat.

Kép

Dreher-szimfónia - Kép: Athaeneum Kiadó

A regényen látszik, hogy mélyen beleástad magad a főszereplők korába, olyan szinten is, hogy milyen berendezési tárgyak, eszközök vehették őket körül, mit olvashattak és milyen zenét hallgathattak abban az időszakban. Kik segítettek a felkészülésben?

Többek között Török Róbert muzeológus, aki a Vendéglátóipari Múzeum igazgatója és a Dreher Gyűjtemény vezetője. Ő elolvasta a kéziratot, és jelezte, ha valami nem történhetett úgy a valóságban, ahogyan én írtam – ugyanakkor tiszteletben tartotta, hogy ez regény, nem történelmi tanulmány. Az egyik jelenetben például szendvicset ettek a szereplők – ő jelezte, hogy a szendvics akkor már létezett, ám a szereplők, mint derék sváb emberek, inkább csülköt vagy sonkát ehettek. Egy mellékszereplő temetési jeleneténél a zokogó feleségről jegyezte meg, hogy ő a valóságban három évvel a férje előtt meghalt. Én mondtam neki, hogy nekem erre a zokogásra itt szükségem van, és mivel nem a történelmi hűség volt a kizárólagos célom, nem változtattam az eredetileg megírt szövegen. 

Megkaptam Török Róberttől az 1864-ben megjelent Dreher Antal – Életrajzi vázlatok című könyv fordítását, ezt a „sörkirálynak” nevezett második Dreher, a fiatalon elhunyt Antal emlékére íratta az özvegye. A könyv tehát valós, idézek is belőle a regényben, de a megíratásának a története, a könyv bemutatója az én írói képzeletem terméke. Az egyik Dreher esküvője arra az időre esett, amikor Johann Strauss volt a legnépszerűbb zeneszerző–karmester Bécsben. Nincs rá bizonyíték, hogy ő vezényelte a zenekart az esküvőn, de nekem fontos volt, hogy a regényemben így történjen. Vannak szereplők, akik a valóságban nem léteztek, vannak, akik léteztek, de nem úgy, nem akkor és ott – és hogy ők találkozhattak-e, az egy játék, amit egy regényíró megengedhet magának. 

A főszereplők legfontosabb életeseményeit viszont tiszteletben tartottam.

Sokszor szerepel a regényben az a kézirat, tulajdonképpen napló, amelyet a Dreherek apáról fiúra hagyományoznak, és beleírják tapasztalataikat. Ez a kézirat létezett vagy a fantázia terméke?

Mi legyen: létezzen, vagy legyen a fantázia terméke?

Bár nagyon hihető, de úgy gondolom, inkább a fantázia terméke.

Akkor az.

Felolvasok néhány olyan sort a regényből, ami különösen megérintett engem. Kérlek, hogy reagálj rájuk néhány szóval. „Alkotni, létrehozni, teremteni. Másolni, ha van honnan. Tanulni, ha akad olyan, akitől érdemes. Varázsolni, amikor már semmi sem segít.”

Ezzel az idézettel szoktam zárni az előadásaimat. Ezer út vezet a teljesítményhez, és ez az, amiért mi vagyunk felelősek – a siker már a közönségtől függ. Tehát a Dreher-regény sikere nem bennem van, én letettem az asztalra a terméket, amibe szívem-lelkem és tudásom beleraktam. 

„De tudnod kell, Franz Anton, nem való bárki sörfőzőnek. Kérges tenyér, kialvatlan szemek és örök bizonytalanság jár vele.”

Ez egy kíméletlen világ volt, és ők egy startup vállalatot hoztak létre, amelyben minden családtagnak dolgoznia kellett. Ráadásul a napóleoni háborúk utáni gazdasági válságban az első Dreher szinte mindenét elveszítette, és a második nemzedék egyetlen férfitagjának, aki csodával határos módon született édesapja 75 éves korában, kemény döntést kellett hoznia: félretette művészeti ambícióit, és beállt a családi vállalkozásba, inasként megtanulta a szakmát. Ilyen áldozatos döntéseknek is köszönhetően lettek később iparbárók. 

„A család mindennél fontosabb”, ez a gondolat végigvonul a könyveden. Máshol a törzsi összetartásról, az egy vérből valók szövetségéről írsz, és hogy „a hasonló a hasonlókkal szívesen találkozik”. Ez a te egyik élettapasztalatod?

Ez egy ókori mondás, a hasonló gondolkodású, érdeklődésű, ambíciójú, merészségű emberek kapcsolódására utal. Ahogyan Dreher Antal a bajor Gabriel Sedlmayerrel találkozik az egyetemi előadóban, az csodálatos, és egy halálig tartó barátságot és munkakapcsolatot indít el. 

Nem véletlen, hogy kikkel találkozunk össze, és hogy kiket hagyunk, hogy hassanak ránk. Begyűjtjük a mintákat és a tapasztalatokat, aztán kiválasztjuk a saját utunkat. 

A cégemnek is az a neve, hogy Your Way Consulting, amelyben mások saját útját segítem.

„Annak a feltörekvő nemzedéknek a jeles képviselője lett (II. Dreher Antal), aki az utcán zajló ribillió helyett a termelés forradalmát hozta.” Kihallatszik ebből a te személyes szimpátiád és értékítéleted?

Amikor írtam, biztos nem volt bennem ilyen gondolat, de a leírt szavak elárulhatják, hogy én szerzőként milyen vagyok. Mai habitusomból és koromból fakadóan nagyra értékelem a nyugalmat, a konszolidációt. Ám tizenhat évesen – a nyolcvanas évek legelején, a még „dühöngő” Kádár-rendszerben – a gimnáziumi osztályfőnök-helyettesemtől vásároltam a szamizdat irodalmat, húszévesen pedig a Duna Kör tüntetéseire jártam. Azért izgalmasak az ilyen szembesítések a saját soraimmal, mert a művek mesélnek az írójukról akkor is, ha tudatosan nem helyez el a műben saját magáról szóló mondatokat. 

Kép tulajdonosa: Libri Kiadó

A Libri irodalmi díjak közül megkaptad a 2023-as év legsikeresebb debütáló könyve-díjat. Meghozta a kedved az első könyv sikere a következők írásához?

Az írás addiktív, és amikor az ember megfoghatja a saját könyvét, ráadásul díjat is nyer vele, az nagyon jó. Azt viszont elhatároztam, hogy nem lesz több olyan főszereplőm, aki valóban élt, mert az folyamatos öncenzúrára késztet szerzőként. Pedig elképesztően érdekes ismert családtörténetek lennének még… De elhatároztam, hogy olyan történetet írok, amelynek a főszereplője fiktív, vagyis azt csinálok vele, amit akarok, viszont sok valós, ismert kortárs figurával találkozik majd. 

Az új regényem a 19. század második felében, egy év alatt játszódik, és egy 18 év körüli fiúval ismerkedhetnek meg az olvasók. Késmárki Bertalan Kolozsváron született, lelencházban nőtt fel, majd Pestre szökött. Zsebmetsző lett, lop, csal, hazudik, hogy életben maradjon a Bach-korszakbeli Pest és Buda forgatagában. Nagyjából 20 éves kora körül búcsúzunk el tőle, és hogy lesz-e folytatás, az olvasói fogadtatáson múlik. 

Már leadtam ennek a regénynek a kéziratát, szeptemberben, a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelenik meg, az lesz a címe, hogy „Késmárki Bertalan – Az ígéret szép szó”.

„Hogy lesz-e folytatás, az olvasói fogadtatáson múlik” – mondtad. Ennyire fontos, hogy a könyv eladható legyen?

Sokan nehezen fogadják el, számomra viszont természetes, hogy egy könyv egyben eladandó termék is. A Dreher-szimfóniának legalább négy olvasata, tehát négyféle célközönsége van: családregény, üzleti regény, történelmi regény, és van egy erős női cselekményszála. Ez utóbbi azért is fontos számomra, mert hálás vagyok azoknak a nőknek, akik az életemet segítik, az édesanyámtól a feleségemen át a fiam mellett a három lányomig. A szerkesztőmtől a kötet tervezőjén át a kommunikációs segítőmig mind csodálatos női szereplői az életemnek. Hálás vagyok azért is, hogy olyan ruhába öltöztette a könyvemet a tervező, ami ajándékként is keretezi. 

Umberto Eco írta, hogy „nemcsak az olvasók választják ki a könyvet, hanem a könyvek is kiválasztják az olvasóikat”. Büszke vagyok rá, hogy már az ötödik kiadása jelent meg a Dreher-szimfóniának, és 14 hónapja majdnem megszakítás nélkül van az Athenaeum Kiadó legolvasottabb tíz könyve között. A Késmárki Bertalan-sorozat első részének a külseje is olyan lesz, hogy gyűjtésre inspirál, igaz, én belepirulok, ha arra gondolok, hogy majd „Iglódit” fognak gyűjteni az emberek, ahogyan a szerkesztőm mondta.  De állok elébe. (nevet) 

A Dreherek történetük során többször elveszítik majdnem mindenüket. Mi a te személyes élettapasztalatod a vagyonról, a pénzről?

Az ötödik generáció tagjai emigráltak. Dreher Jenő lánya csak a 2000-es években látogatott vissza Magyarországra, készítettek vele akkor tévériportot, amit láttam. A martonvásári kastélynál forgattak, amely egykor a család tulajdona volt. A riporter az érzéseit firtatta azzal kapcsolatban, hogy itt egykor minden az övék volt, aztán semmijük sem maradt. 

A hölgy azt válaszolta: „Isten adta, Isten elvette.” 

Azt hiszem, én nem tudtam volna ennyire bölcs és belenyugvó lenni.

Van kulcsmondata a regényednek?

„Ami rajtad múlik, az rajtad ne múljon.” Ha mindenki megteszi a maga posztján azt, amire képes, akkor még nem biztos, hogy sikeres lesz, de már nyugodt lehet.