„Hogy mondjam el a gyereknek, hogy elhagyta az anyja?” – Adriánt születésétől egyedül neveli az édesapja

A külsőd alapján laza és nyitott rockernek tűnsz inkább, mint egy három és fél éves kisgyerek egyedülálló szülőjének…

Pedig már a kórházból is egyedül hoztam haza Adriánt. Felkészültem az apaságra, és örömmel vetettem bele magam a kisbabás életmódba. Adrián a karantén idején született meg, így nekem az volt a legnehezebb, hogy a napi sétán kívül sehová sem tudtam menni vele, és nem is találkozhattam senkivel. 

Pelenkáztam, etettem, egy évig voltam vele otthon. 

Utána édesanyám maradt Adriánnal nagyszülői gyeden, közel egy évig. Ekkor naponta ingáztam a szüleim háza és a munkahelyem között. Rengeteg időt vett el tőlem az utazás, ezért jelentkeztem Adriánnal a munkahelyemhez közeli bölcsődébe. Úgy voltam vele, hogy ha felveszik őt, akkor költözünk, ha nem, akkor munkát váltok. Kétéves kora előtt költöztünk a Bikás Park mellé, ahol kereken egy évet laktunk. Itt akadtak nehézségeim, mivel Adrián rengeteget betegeskedett, és a család is messze volt, így nem akadt segítségem. Ebben az időszakban döcögős volt az anyagi helyzetünk, mivel egyedülálló szülőként az állam is „besegít” abba, hogy a gyerek hároméves koráig ne vállalhassak se túlórát, se pluszmunkát. Fél éve költöztünk Szentendrére, egy jó állásajánlat és a család közelsége miatt. Így végre van némi segítségem.

Megviselt, hogy minden gond egyedül rád szakadt, hogy Adriánért egyedül te vagy a felelős?

A világ legextrovertáltabb embere voltam, és az első évben rettenetesen megviselt, hogy eltűntek mellőlünk a „barátok”. Mára megszoktam, hogy valaki egyik pillanatról a másikra kimaradhat az életünkből. Volt egy pont, amikor annyira egyedül éreztem magam, hogy teljesen befordultam, majd egy váratlan váltással élvezni kezdtem a magányt. Mára nehezen nyitok az emberek felé, a játszótér amúgy sem a legjobb randevúhelyszín. Óvatos vagyok a barátságokkal is. 

Adrián ma már óvodás fiú, ideje a zenei ízlése terelgetésének…  A gyermekprogramok mellett komoly rockzenét hallgatunk, elvittem már kedvenc együttesem, a Road koncertjére is. Nem sok gyerekdalt ismerek, szóval születése óta rock-metal zenék szövegét éneklem neki. 

A mi életünk is olyan most, akár egy road movie, vagyis az akadály előttünk maga az út, amit együtt – kicsi léptekkel ugyan, de – legyőzünk. 

A kisfiad észrevette már, hogy a ti családotokban eggyel kevesebb felnőtt van a megszokottnál?

Két és félévesen egyszer rákérdezett erre, rám függesztette a szemét, és feltette a kérdést: „Anya?” Szerencsére készültem a pillanatra, és elmondtam neki, hogy „Anya még nem állt készen az anyaságra, viszont a legjobbat akarta neked, ezért bízta rám a nevelésed”. Amióta elkezdte az ovit, gyakrabban érdeklődik. Nem színezik a kérdéseit nagy érzelmek, hiszen Adrián még sohasem találkozott az édesanyjával. Ha kap választ, teszi a dolgát tovább, de hetekkel később újra szóba hozza. Nyilván továbbra is érdekelni fogja őt, hogy miért kettesben élünk. 

Bence és kisfia, Adrián – A fotó az interjúalany tulajdona

Megvédeni az igazságtól vagy rázúdítani azt – mi a terved?

A teljes igazságtól mindenképpen óvni akarom. Feltétlenül valós információt kell kapnia tőlem, ám az a legfontosabb, hogy ne azt érezze annak alapján, hogy lemondtak róla, hogy ő nem kellett… Az is számít nekem, hogy ne keltsek benne utálatot az édesanyjával szemben. Nem akarom ellene uszítani, és nem akarom azt sem, hogy haragot őrizzen a lelkében. Van a történetnek olyan része is, amit csak akkor mondok majd el neki, ha konkrétan rákérdez, talán évek, évtizedek múlva. Egészen addig ki akarom húzni, amíg majd képes lesz a teljes igazságot feldolgozni, amikor már nem okoz nagy törést benne. Mindig csak annyit mondok, amennyit fel tud dolgozni, és mindig az ő szintjén maradok. Pár hete felkerestem a körzeti gyermekpszichológusunkat, aki ellátott pár praktikával. Azt javasolta, hogy állatmeséken keresztül meséljem el neki a történetet, anyukát felruházva egy állatmotívummal, úgy, ahogy az indiánok tették. 

Azt találtuk ki, hogy az anyukát egy teknősanyaként jelenítem meg, hisz a teknős csak lerakja a tojásait, azután magára hagyja őket. 

A saját érzéseidet, a dühöt vagy az értetlenségedet megosztod vele?

Én nem vagyok haragtartó ember, de tényleg van bennem tüske. Igyekszem, hogy ne mutassam ki a haragomat a gyerek előtt, bár magamban néha egyszerűen „inkubátornak” nevezem az anyját... Rengeteg borzalmasan nehéz közös felügyeleti jogú gyereknevelést látok az egyedülálló szülős csoportokban, vagy akár az ismeretségi körömben. Az én helyzetemben megvan az a pozitívum, hogy úgy „rontom el” a gyereket, ahogy én szeretném, senkivel nem kell egyeztetnem erről. Olyat nem fogok mondani neki, hogy „anya nagyon szeret, és hiányzol neki”. A helyzet egyik hátulütője, hogy annak a szülőnek kell magyarázkodni, aki maradt, és még ő mentegeti a másikat. Arra a kérdésre például, hogy „anya akart-e engem”, nem tudtam még jó választ kitalálni, hiszen ha igazat mondok, Adrián sérülne. Ha viszont hazudnék, akkor évek múlva szembesíthetne ezzel. Őszintének kell lennem, de nem vehetem el tőle azt a hitet, hogy őt ide várták, hogy helye van. 

Tartasz a hevesebb reakcióktól a későbbiekben?

Bármennyire készülök is, a kérdés többnyire váratlan helyzetekben hangzik el. Nem mondhatom olyankor azt, hogy majd ebéd után békésen megbeszéljük, meg azt sem, hogy összerakok néhány szép mondatot, azután szólok, ha elkészültem velük. Tartom magam az alapelvekhez, és ehhez kapcsolódom a rugalmas válasszal. A filozófia mindenképpen az, hogy az anyja döntése nem ellene szólt, hanem azt tette, amire adott pillanatban képes volt, amit a természete megengedett neki. 

Lesz kamasz is Adrián, előbb-utóbb ez nem lesz elég neki – ettől az időszaktól tényleg tartok. Vagy attól, hogy az iskolában atrocitások érik amiatt, hogy neki nincs anyukája. 

Azt sem szeretném, ha az lenne előtte a példa, hogy így is lehet szeretni, ahogy az anyja tette.

Kép

A fotók az interjúalany tulajdonai

Mi lesz, ha előáll a kéréssel, hogy kerítsd elő az anyukáját?

Egyelőre még elzárkóznék ettől, mert veszélyesnek ítélném a helyzetet, nem is hagynám őket egy légtérben, hiszen rengeteg szeretetlen megnyilvánulást hallottam az anyukától a gyerek felé a tárgyalási időszakban. Most, hároméves korában biztosan nem próbálnám meg összekötni őket, ez a lehetőség legkorábban tizenéves korában valósulhat meg. Addig meglátjuk, hogy milyen változások történnek. Ha mégis sor kerül egy találkozóra bármikor is, én ott leszek Adriánnal, és támogatom majd.

Megmondod neki azt is, hogy van, amire nem tudod a választ?

Persze. Nem kapok légből semmilyen történetet csak azért, hogy megnyugtassam őt. Nem mondom azt, hogy valahol messze dolgozik az anyukája, és nem tud hazautazni a távolból, vagy azt, hogy „engem ugyan nem szeret, de téged igen”.

Te vagy az, aki maradtál. Bármennyire passzívnak tűnik is a szó, ez valójában maga az aktív cselekvő szeretet, a jelenlét, az elérhetőség.

Igen, és valójában ez a válasz Adrián minden kérdésére: én itt maradok vele, jelen vagyok, és mindig jelen is leszek az életében. Hogy van, aki válaszol. Én nyereségnek könyvelem el, hogy nem veszítettem el a fiamat, vagy nem hétvégi apuka lettem, hanem lényegében többé váltam, mint egy átlagos apa. Nekem vele kerek a világ, és ezt meg is mondom neki. Én így mondom el.

A cikk megjelenését a Média a Családért Alapítvány támogatta.