Barátságszerződés a halálfélelem tükrében – A sziget szellemei című filmről pszichológusszemmel

A történet

Mostani történetünk (A sziget szellemei) lassan kúszik a bőrünk alá, de abszurditásával és groteszk fordulataival felkavar, majd napokig nem ereszt. Az emberi kapcsolódások dilemmái és fájdalmai, a létezés értelme vagy értelmetlensége, a konfliktusok és az érzelmek megélhetőségének kérdései egyaránt helyet kapnak Martin McDonagh legújabb filmjében. A háborítatlan szigeten a fű zöld, a tenger kék, a táj festői, az emberek pedig mindennap ugyanazt teszik. Feladataik elvégzése után betérnek a kocsmába, hogy néhány ital mellett beszélgessenek például a szamaruk ürülékéről vagy más hasonló hétköznapi dologról. Bár a közeli szárazföldön épp az ír polgárháború zajlik, ám annak történései sem lendítik ki igazán a szereplőket a megszokott ingerszegény életükből. Azonban egy váratlan konfliktus, amely a mellettük zajló drámához képest apróságnak látszik, felforgatja jó néhány ember életét. A két főszereplő, Colm (Brendan Gleeson) és Pádraic (Colin Farrell) barátsága kurtán-furcsán véget ér, mivel az idősödő Colm meg akarja szakítani azt. Pádraic azonban nem nyugszik bele a hirtelen jött elutasításba, amely az események meghökkentő láncolatát indítja el. Mi pedig nézőként a székhez szegezve azon gondolkozunk, vajon hogyan történhet mindez.

Szerződési feltételeink

„Nem bántottál meg semmivel, csak már nem kedvellek” – indokolja Colm Pádraicnak a barátságuk megszüntetését. Később a főszereplő húga, Siobhán kéri ezt számon rajta: „Mi bajod a testvéremmel?” – „Az, hogy félnótás!” – jelenti ki Colm. A történetet követve a nézőben is megfogalmazódik a kétségtelen tény, amit a lány ad erre válaszul: „Dehát mindig is félnótás volt!” Akkor mégis mi történt? Mi változott? Mi okozza a veszteséget? Colm elmondása alapján tulajdonképpen nem változott semmi, nem történt semmi. Csak már nem akar barátkozni, és kész. 

A klienseknek gyakran mondjuk, hogy vannak véletlenek, csak nem véletlenül. 

Minden valószínűség szerint nem véletlen, hogy éppen azon a napon, éppen annyi év után dönt úgy az egyik fél, hogy „felmond” egy barátságot. Elfogadhatóbb és a valósághoz talán közelebbi elképzelés abból kiindulni, hogy nagyon is változott valami, de az nem kimondható. Talán Colm még önmaga számára sem tudja megfogalmazni, vagy éppen nem akarja megosztani másokkal, hogy mi zajlott le benne. Az biztos, hogy a korábbi baráti kapcsolat feltételrendszere most élhetetlennek tűnik a számára. 

A rendszerszemlélet egyik – emberi kapcsolatok esetén – fontos fogalma az érzelmi szerződés. Társas helyzetekben más és más elvárással vagyunk jelen. Már egy üzletbe lépve is megköttetik egy alacsony intenzitású érzelmi szerződés, amely alapján elvárjuk, hogy az eladó legyen udvarias és segítőkész. És mi is egy elvárásnak teszünk eleget, amikor kedvesen köszönünk, és kifejezzük a hálánkat. A szerződés feltételeinek betartása jó érzést és elköteleződést, míg azok megsértése csalódást, dühöt és az üzlet kerülésének szándékát szülhetik. Egyszerűbben fogalmazva: ameddig mindketten tartjuk magunkat az egymás iránti elköteleződésünk alapját képező érzelmi szerződéshez, addig úgy érezzük, hogy jó együtt. Ha azonban az egyik fél változtat – különösen a megkérdezésünk nélkül –, akkor azt nehezen éljük meg. A bevásárlással ellentétben egy mély barátságnak, párkapcsolatnak vagy szülő-gyerek viszonynak sokkal komolyabb szerződéses feltételei és következményei vannak. Igaz ez a jó érzések és a sebzettség dimenziójában is. 

Ismerkedésünk idején kimondatlanul is megállapodunk azokról az alapvetésekről, amelyek szövetségünk különféle területeit felölelik, és az érzelmi szerződésünk részét képezik majd. 

Ilyen alapvetések lehetnek: 
„Én erősnek érezhetem magam melletted azáltal, hogy te támaszra szorulsz, cserébe te mindig támaszkodhatsz rám.” „Én megmentelek téged a nehéz szülőkapcsolatodból, cserébe te megengeded, hogy én hozzam a közös döntéseinket.” „Én mindig segítek neked a munkádban, cserébe te mindig meghallgatod a panaszáradatomat.” 

Akár már rövid időn belül, de különösen egy hosszú távú kapcsolat esetén valószínű, hogy mindkét fél változik. Sok egyéb mellett az értékrendünk, a világlátásunk, az önmagunkról vagy a kapcsolatunkról alkotott képünk idővel módosulni fog. Ezáltal a kapcsolati elvárásaink is új fénybe kerülhetnek. Ilyenkor szoktuk – kimondatlanul, vagyis sokkal inkább az érzések, mint a gondolatok szintjén – felülvizsgálni az érzelmi szerződésünket. Ha korábban azt vártam a páromtól, hogy ő hozza a döntéseket, amiért cserébe én mentesültem a felelősségvállalás alól, de időközben fontossá vált számomra az önálló döntéshozatal, akkor vágyom a kapcsolat, illetve annak alapját képező szerződéses feltételek változására is. 

Jó esetben nyíltan ki tudom fejezni a vágyaimat, és a másik féllel közösen képes leszek megvitatni, hogy milyen változtatások segítenék mindkettőnk jóllétét. Más esetekben ezt nem tudjuk megtenni. Így például Colm sem a kapcsolat közös erővel történő alakítása mellett dönt. Talán nem is biztos abban, hogy mit szeretne. Csak azt tudja, hogy már nem akarja a félnótás Pádraic értelmetlen és hosszú fecsegését hallgatni mindazért cserébe, amit barátja nyújthat a számára. (Talán a magánytól menekül?) 

A kapcsolat zsákutcába kerül. Colm pedig azt a megoldást választja, hogy felrúgja a szerződést.

Barátját ez rendkívül váratlanul éri, így mindketten sebződnek. 

Kép

Colin Farrell és Brendan Gleeson a filmben – Forrás: Profimedia

Érzelmeim: jog vagy adottság?

A filmben lévő összes feszültség elmúlna, ha Colm képes volna újra közeledni Pádraichoz, vagy Pádraic elengedné Colmot. Innának, „pofáznának”, és mindenki boldog volna – gondolhatnánk magunkban. Vajon nem önzés-e a részükről, hogy ekkora teret adnak az érzéseiknek, felforgatva a sziget életét? Van-e joguk mindehhez? 

Az érzéseink – minőségüktől és indokolhatóságuktól teljesen függetlenül – úgy toppannak be az életünkbe, mint a váratlan vendégek. Tehát izgalmasabb kérdés önmagunk számára az: „Tudjuk-e engedni azt, ami van?” Ugyanis változatos megoldáskészlettel rendelkezünk akkor, ha arról van szó, hogy hogyan ne érezzük mindazt, amiben vagyunk. A filmben mindenekelőtt a „céltalan pofázás” és az ivászat az, amellyel a szereplők elkerülhetik a szembenézést önmagukkal. Rövid távon úgy tűnhet, hogy szebb élet felé haladunk, ha az érzéseinkkel nem szembesülünk. De ilyenkor a szívünk vakká válik. Colm egy adott ponton kénytelen belátni, hogy az élet elillan. Talán éppen a háború indítja őt vissza önmagához és a valósághoz. A mindennapjai hirtelen elviselhetetlenné válnak a számára. Érzi, változtatnia kell. Nem akkor, amikor majd meghal, ahogyan azt kifejti Pádraicnek, hanem most. 

Pádraic sem válogathat, az érzései adottak. Eleinte mégis úgy dönt, hogy irgalmasabb olvasatokat részesít előnyben: „Colm biztos beteg” – gondolja. Ideig-óráig távol tartja magától bizonytalan érzéseit, de a barátjához nem kerül közelebb. Később önmaga megtévesztése már nem fenntartható, találkozik azzal, ami van. Ez pedig a düh, a csalódottság, a szomorúság, az értetlenség és az üresség.
Siobhán egyszerű élete is kifordul korábbi menetéből. Amikor a lány meglátja önmaga és a sziget többi lakója között húzódó áthidalhatatlan szakadékot, megdöbben, és felismeri, hogy cselekednie kell a jövője érdekében, ezért elhagyja a szigetet.
A folyamatot mintha Colm indítaná el, mégis mindkét barátnak szembesülnie kell azzal, ami valószínűleg már réges-régen ott van a szívükben. 

A mélyebb érzéseikkel találkozva, önmaguk felé tesznek lépéseket. 

Ekkor számtalan lényeges kérdés zúdul rájuk: „Mi értelme van az életnek?” „Miről szólnak a kapcsolataim?” „Fognak-e emlékezni rám?” „Ki vagyok valójában?”

„Elhull a virág, eliramlik az élet…”

A lét értelmére irányuló kérdések feltörnek, amikor Pádriac számonkéri Colmon, hogy miért utasítja el őt. Ő pedig végül rászánja magát, hogy megmagyarázza a viselkedését: „Nekem csak van ez a nyomasztó érzésem, hogy kicsúszom az időből. Ezért szeretnék a fennmaradó időben gondolkozni, komponálni, és semmi kedvem hallgatni az ostobaságokat, amiket ontasz magadból. De azért sajnálom, komolyan.” „Haldokolsz?” – kérdezi a barátja. „Nem, nem haldoklom” – válaszol Colm. „De akkor van még időd” – értetlenkedik Padriac. „Pofázni? Céltalan pofázásra?” – válik dühössé Colm. „Nem céltalan, hanem jó rendes pofázásra” – mondja Padriac. „Szóval tovább pofázok céltalanul, miközben az életem elillan, és tíz év múlva meghalok, és nincs mit felmutatnom, csak amit egy korlátolt alakkal pofáztam” – hangzik a kegyetlen válasz.
Az egész párbeszédben meghatározó a létfájdalom, a saját (és a fontos másik) halálának elkerülhetetlensége. Az elmúlás tényéről általában nem veszünk tudomást. 

Számtalan menekülőutat alakítunk ki azért, hogy ne kelljen éreznünk azt a szorongást, amelyet a halál ténye idéz elő. 

A végesség érzésével találkozva ugyanis szembesülünk az életünkkel. El kell gondolkoznunk azon, hogy vajon olyan-e, mint amilyenre vágyunk, amelyet értelmesnek érzünk. Meg kell vizsgálnunk, hogy vannak-e benne őszinte emberi viszonyaink. Ez utóbbiak hiánya annyira fájdalmas lehet, hogy erőforrásainkat sem kímélve, kerüljük a szembesülést. Vannak, akik inkább nem vesznek tudomást az elszigeteltség fájdalmáról, és felszínes viszonyokkal veszik körbe magukat. Talán azért, mert soha nem tanulták meg, hogy miként kapcsolódjanak a saját belső valóságukhoz. Ezért a másikkal sem tudnak őszinte kapcsolatot kialakítani.
 
Többen inkább a kapcsolatok elkerülését választják. Ők Ovidiusszal együtt vallják: „Az elme számára a legjobb segítség, amely egyszer és mindenkorra elvágja a szívet behálózó gyötrelmes köteléket.” Colm is ezt az utat választja, és abban reménykedik, hogy az elkülönülés lehetőséget ad számára arra, hogy életművére koncentráljon, majd annak fennmaradásán keresztül megízlelhesse a halhatatlanság reményéből fakadó örömöt és a békesség érzését.

Stratégiája egy pillanatra megkérdőjeleződik, amikor Padriac a „céltalan pofázás” és a felszínes kapcsolódás helyett megengedi magának, hogy érezzen és kifejezze a dühét. Colm ekkor hirtelen úgy látja, hogy tudná kedvelni egykori barátját. A valóságos kapcsolódás megtapasztalása rendkívül vonzó, ám az érzelmi biztonság hiányában egyben ijesztő is, ezért sokakat inkább visszavonulásra és elszigetelődésre késztet.
A közeli kapcsolatainkban szoktuk leginkább átélni a bensőséges összehangolódás iránti vágyat. Ilyenkor megengedjük a másiknak, hogy lássa a valódi arcunkat, és ő ugyancsak megengedi, hogy mi is megismerjük az övét. Bár vágyott állapot ez, mégis sok esetben mi magunk akadályozzuk meg, hogy létrejöjjön. 

Vannak, akik kora gyermekkortól azt a stratégiát alakították ki, hogy az érzésekkel jobb nem szembesülni, mert így nem okoznak fájdalmat sem maguknak, sem másoknak. 

Különösen kézzelfogható ez a családterápiás helyzetekben. Gyakran tapasztaljuk például, hogy a szülők úgy hiszik, hogy a gyermek érdekét a mindenekfelett való nyugalom és türelem szolgálja. Belül azonban dühöt, tehetetlenséget, kétségbeesést és csalódást élnek meg. A nyugalom ára pedig az érzelmeik elfojtása. A gyermek ezt megérzi, és addig „provokálja” a szülőt, amíg az nem mutat meg valamit a belső valóságából. Ezáltal végre hitelesen tudnak kapcsolódni egymáshoz. Természetesen a megoldás nem az, hogy kontroll nélkül a másikra öntjük a fájdalmainkat, de fontos, hogy felelősséget vállalva megmutassuk neki azt, ami a lelkünkben zajlik. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>